ahogy eltalált a sorsunk.

karácsonykor nem szokás blogot írni. karácsonykor szeretni illik, meg tömni magunkba dugulásig a bejglit, és nézi a reszkessetekbetörőket meg a csillagszórót felváltva. de nekem most van gyönyörű új laptopom, aminek ki kell próbálni a billentyűzetét, és különben is, nemkarácsony lesz, mire a végére érek. nem arról szeretnék írni, ami nincs, ami éppen ma nincs, hanem valahogy számot adni inkább a van-ról. a tavalyi nyavalygásokkor úgyis elmaradt a szilveszteri évösszegzés (nem mintha korábban szoktam volna), úgyhogy úgy döntöttem, idén inkább előre hozom, mert addigra előreláthatólag be fog kebelezni a belgyógyászat, és megint csak az aktuális szomorúságom és az undor marad meg. és hát tegnap az otthon meg a társ utca előtt a számadó utcában sétáltam (hogy a citadellától a villányi útra hogy jutottam el, csak utólag rekonstruáltam a gugli segítségével, fogalmam nem volt, merre megyek), és hát miért is ne. csak amíg másolódnak életem képei.

és azt kell mondjam, kétezertizenkettő egy tökjó év volt. azt leszámítva, hogy közelebb kerültem (lassan két hónappal) a harminchoz, mint a húszhoz, és elvesztettem a maradék családfílinget is, egy csomó jó dolog kezdődött idén. például a családállítás, amiért sose lehetek elég hálás, és m., ha nem is barátsága, de valami hasonlója. annyit tanulok ott, hogy ha végül nem is lennék családállító soha (de az leszek!), akkor is megéri. és b.ot is ott ismertem meg, és hiába szakítottunk (apropó, idén volt életem első önkezű szakítása - pezsgőbontás!), tőle is sokat kaptam az együtt töltött félév alatt. például, hogy vidéken lenni nem is olyan rossz, oké, ezt r.nak is köszönhetem, mármint hogy nem biztos, hogy olyan elvakultan pesti szeretnék maradni mindörökre. láttam világot, nem is keveset. basszus, most esik csak le, mekkora vehemenciával kéne a formás popsimat a földhöz csapkodnom, annyit voltam már megint szerteszét (a budapest-prága-nürnberg-köln-brüsszel-brugge-cranfield út, aztán a krk-sziget b.tal, és végül a n.hoz tett lyoni kiruccanás, a pofámleszakad). elkezdtem a pszichoterápiát és a hipnózist, megsütöttem egy csomó zseniális sütit, megtanultam az életrevalók és a beginners zenéjét zongorázni, picsultam egy irdatlan nagyot a mango-ban e.vel, elvesztettem a malév bukásával hatvanezer forintot, viszont nyertem a tévében másfélmilliót, úgy döntöttem, pszichiáter helyett gyerekneurológus leszek, de most talán mégis kardiológus, mert annyira tökéletes volt újfent a gyakorlat a gokiban, megismertem legalább két olyan nőt, akikre példaképemként tekintek (m. és h.á.), voltam manikűrösnél életemben először (és nem fájt), elkezdtem hébe-hóba nadrágot is hordani, elköltöztem otthonról ismét, laktam e.vel, a barátságunk kiállta második próbáját, hazaköltöztem, a családom nem állta ki a sokadik próbáját, túléltem életem első paraszolvenciáit, vagy ezer vizsgát és két szigorlatot, megírtam és leadtam a szakdogám, végignéztem a graceklinika nyolcadik évadját, és elkezdtem az elnök embereit, láttam meghalni két embert, és még mindig nincs vége a világnak. elveszítettem egy pár embert (ún. "barátokat"), akiket ennél hamarabb is elveszíthettem volna, megtanultam valóban felülemelkedni sárdobálás helyett, felfedeztem, hogy tényleg tudok megbocsátani, és kaptam néhány olyan embert, akik nélkül most el se tudom már képzelni az életem. 

meg macaron-csináló kellékeket is kaptam n.tól karácsonyra, és a képek ugyan még mindig nem fogytak el, de nekem semmi frappáns nem jut eszembe. így összefoglalva egész megirigyeltem magam. speciel kicsit  túladagoltnak érzem magam a fejlődésre meg önmagam megismerésére kapott esélyből, de hát ez legyen a legnagyobb bajom.

és bár negyven perccel túlléptem a keretet, azért még (sőt, főleg azért és főleg még) boldogat, szépet.

pro & kontra.

néha felfoghatatlan, hogyhogy még nem szüntették meg a karácsonyt, mindenki sír, amiért évről évre több pénzbe kerülnek az évről évre bóvlibb ajándékok. tulajdonképpen az is felfoghatatlan, hogy én mit várok ettől az ünneptől, mit vártam valaha is. persze, lehet mondani, hogy nálunk sose voltak nagy balhék vagy tányérdobálás vagy üvöltözés, de nem vagyok benne annyira biztos, hogy jobb, ami volt. az apukám nem lesz otthon, nem velünk lesz otthon, és egyedül azt szeretném (azon kívül, hogy essen tényleg a hó holnap, mert akkor el tudnék menni havas városnézni budára, és ezerszázalék, hogy ettől minden jobb lenne), hogy legyen benne csak annyi, hogy ezt velem (velünk) is közli. hogy csak egyszer már a szemembe néz.

különben meg kicsit se vagyok már szomorú. a világ legjobb barátai az enyémek, és ezerszeresen írják felül, amit otthon kapok (vagy éppen, hogy nem kapok). mert hogyan tudnám megköszönni e.nek a csokoládéval kikövezett lakást, és a  titokban itthagyott gyönyörű karácsonyi nyakláncot, vagy j.nak, hogy azonnal hívott, mihelyt megtudta, hogy f.kivan. vagy j.nak, hogy olyan szinten gondol rám mindig, hogy folyamatosan meg vagyok hatva valahol legmélyen, és tőle is megint olyan szépet kaptam, és tényleg nem az adás kötelessége miatt csak-gyorsan-valamit, hanem igazán nekem valót. és r. is annyira szeretnivaló, ahogy nálam is szomorúbb és felháborodottabb a nyomoraim miatt, hát komolyan, hogy mit kezdenék nélkülük. akár vállon is veregethetném magam, hogy jól választottam, de szerintem inkább közös megegyezéssel választottuk egymást, és szavakba önthetetlenül vagyok hálás értük.

és m.tól és k.tól is kaptam ajándékot ma, ami aztán végképp felkészületlenül ért, mázli, hogy tegnap már kibőgtem magam, mert m. tuti forgatta volna a szemét, ha ezen kezdek el sírni. de azt gondolom, százéves koromra se fogok hozzászokni, hogy vannak akik csak úgy, érdek nélkül, szeretetből gondolnak rám. az meg már csak a pláne a tortán, hogy egy tökjó felsőt meg parfümöt kaptam. azért vicces, hogy apám az elmúlt x év alatt sose tudott olyan parfümöt választani, ami tetszett volna, a nyolcvanéves meg elsőre telibe talált. c'est ma vie.

ja! kövezzetek meg, de nekem tetszett az ajtó. mármint a könyvet kismilliószor olvastam, és ha tudnék választani, akkor az egyik kedvenc szabómagdám lenne, de ma láttam a filmet is (fenomenális érzés tévézni, már látom, mennyi belgyógyászat lesz ebből holnap), és annyira rettegtem, hogy szar lesz, hogy a végén még sajnáltam is, hogy ilyen rövid. oké, nem kevés kívánnivalót hagy maga után, ráadásul sose értettem, amikor konkrétumokban tér el egy könyvadaptáció az eredetitől, mert mi szükség van rá, viszont egy csomó kedvenc mondatom és jelenetem benne van, helen mirren jó emerenc, és eperjes is csak egyszer hisztériázik kínosan. az is igaz, hogy én most bármin bőgnék, szóval nem biztos, hogy releváns és objektív filmkritikát tudok adni. 

és ma j. azt is közölte, hogy van jegyünk az angyalok amerikában-ra, hát alig várom. az hbo-s merylstreepes-alpacinós sorozatnak mondjuk voltak homályos pontjai, de épp ezért is vagyok rémkíváncsi a hazai adaptációra. pláne udvarossal. 

now i have an army.

ez mennyire jó már. mert elkezdtem megint olvasni, túl a harmadéven egészen más (szerintem gimis voltam még amúgy, amikor anno olvastam). kicsit nehézkes most a sok modern után, de még mindig lenyűgöz, ahogy németh lászló a nyelvünkkel bánik. és nem tudom honnan, de évek óta tegnap először megint mondatok ötlöttek a fejembe hajmosás közben. nem lesz belőlük nagy valószínűséggel semmi, de akkor is megörültem a kreativitásom maradékmorzsáinak. g. most hívott, hogy d. emleget, és engem követel, megdobban ilyenkor a leendő anyai szívem. az infektológia pont olyan, mint reméltem, úgyhogy holnap itthon fogom nyalogatni a sebeimet, mielőtt szépülni (kozmetikus) indulnék. n. mindjárt jön haza, ami azt jelenti, hogy visszavonhatatlanul itt a karácsony, és nekem annyira semmi kedvem az egészhez. olyan sok mindent tudnék az anyámnak javasolni ahelyett, hogy azt kérdezgeti, változzon-e idén a menü vagy milyen süteményt süssön. egyébként is én akarok sütni, b.zsal remekeltünk előző héten, amikor újrakreáltuk azt a csokis-epres túrótortát, szerdán pedig sajttortát tervezünk alkotni. kivételesen náluk, hogy lássam a karácsonyi kivilágítást a házukon. szerintem sírni fogok, mert igaziból szeretem a karácsonyt, jobban mondva szeretném idén is szeretni, a fene essen beléjük. a vásárlás nagyja persze még hátra van, viszont e.ét és j.ét már be is csomagoltam, hogy csak a fa alatt bonthassák ki. minden évben rájövök, hogy istenadta tehetségtelenségem van az ajándékcsomagoláshoz.
és essen már a hó. és múljon már el ez a készülődő nyavalya belőlem.
megkeresem a körömreszelőt. hála a jó égnek a mango honlapján úgyis gusztustalanok a ruhák.

only thing i ever want anymore.

olyan akarok lenni, mint egy linn ulmann-könyv. nem is egyszerűen olyan, hanem a történet maga. skandináv erdő akarok lenni az összes szomorú fájával, szürke és szeles sziget, és minden titokzatos szemű, szótalan lakója, aztán nyomtalanul eltűnni az engem ölelő karok közül. 

és most direkt nem olvasom el a végét, meghagyom desszertnek a koncert utánra.

zs. ugyanúgy tud leigázni most is a bizonyosságaival, mint amikor még úgy éreztem, tétje van. nem magyaráz, nem monologizál, még csak nem is az észt osztja, hanem egyszerűen kinyilatkoztat. és sohadesoha ott nem jut eszembe azt mondani, hogy az csak a te rendszered, ahol nem számít az érzelem oka és miértje. az csak a te rendszered, hogy mindegy, azért fáj-e épp az összegubancolódott myocardiumom, mert rájöttem, hogy azt szeretném, hogy az apám az anyámat válassza. az csak a te rendszered, hogy kit érdekel, mit akarok én. azért amikor azon sajnálkozott, hogy ő is szeretne már végre valakit, aki ugyanígy megmutatja az ő tévedéseit, kikívánkozott belőlem egy horkantás. azt jelentette volna, hogy amíg az istennel napi szinten társalkodó, felsőbb intelligenciájú kiválasztott vagy, az életed csupa jelekkel kikövezve, addig ne várj semmit. nem is tudom, miért nem horkantottam. talán mert úgy érzem, mindegy. talán mert túlságosan lefoglalt a hála, amiért mégis tudok felejteni.

és tudom-tudom, az eredeti verzió. de nekem most ez ragadt be a jútyúbon:

the pills don't work.

érdekesebb életet kéne élnem, csak az a nagyizzadt, hogy nem akarok. ahogy a vágyakozásom is megmarad puszta általánosságnak, klisének. még irigy sem tudok igazánszívemből lenni, amiért valaki milliárdszor több dolgot csinál vagy több helyen van. mert jó nekem itt. néha a legjobb annyira egyedül lenni, hogy berekedjek, mire újra meg kell szólalni.
vasárnap boldogmeghatott voltam, mert írt egy évfolyamtársam (akivel amúgy semmi kontaktom, az elején vidékre járt, szóval pláne alig ismerem), hogy a nagymamája hívta (pedig beszéltek már a héten, de ezt az infót állítólag nem tudta magában tartani), hogy a barátnője mesélte, milyen (pozitív jelzők halmozása kisípolva) orvostanhallgató lány kezelte őt a kardiológián. és ugyan a kezelés kórtermi társalkodásban és némi vérnyomásmérésben nyilvánult meg (oké, tudtam a néni inr-jét is, és hogy mikor megy haza, mert mégse dughatok vattát a fülembe a referáló alatt), azért simogatta a lelkemet a bók. meg annyira sokszor csalódtam elvileg jófejcsodálatos emberekben ("barátokban"), hogy mindig meglep, ha valaki (mint most az évfolyamtársam) mondjuk veszi azt a két perc fáradtságot, és ír egy ilyen miatt, mellesleg madridból, csak hogy örömet okozzon egy majdnemidegennek. elfogult véleményem, hogy jó orvos lesz.
hétfőn meglepett voltam, mert arra értem haza (hagyjukmikor), hogy az állítólagos nevemnapja apropóját felhasználva írt zs., a hogyanlétem felől érdeklődött aztán kisütötte, hogy osszunk élményt élőben. most budán lakik (mocsokmázlista), még főz is nekem, szóval péntek elvileg. kíváncsi vagyok, mi szél fújja.
ma pedig leginkább dühösfrusztrált és megalázott voltam (najóó, és hiperérzékeny), amikor szokás szerint végig kellett furikáznom egy defibrillátoros beteget a vizsgálatokon, és hogy az echóba illik leszólni ilyen pácienssel, és hogy persze, hogy hiába telefonáltam, és hiába csöngött ki, náluk most nincs telefon, és hogy akkor az xy doktor (kezelőorvos) kellett volna, hogy szóljon, blábláblá. namost eleve zavar, hogy nem tudok ezekről a betegekről sokszor semmit, ő például nem is a mi kezünk alatt fut, a kórlapját se láttam, és volt már doki, aki erre is vágta a pofákat, miközben őszinte véleményem, hogy basszameg (oké, az az orvos speciel egy vérbeli arrogáns, és egyébként is vágja a pofákat). másfelől rohadtul méltatlannak érzem (persze diplomával még inkább annak érezném), hogy ott ügetek a betegszállítók mellett, akik az esetek nagyobb hányadában csini csajsziként méregetnek, és ma még a félholt, relatív fiatal beteg is úgy nézett, pedig ne nézzen úgy, elegem van. szóval rám lett ripakodva asszisztensnőileg, nekem meg, nem állítanám, hogy jól esett. mondjuk az rémfura volt, hogy a reakciók szerint már akkor látszott rajtam, hogy ez most túmács, amikor én még nem gondoltam, hogy bármi látszódna, sőt, nem is gondoltam, hogy van bármi látszódnivalóm. nem szoktam így pityogni, általában elismerem, ha valamit hibáztam (hülyekáliumszint, hülyekórlap). csak ezzel épp az a bajom, hogy nem én hibáztam, nem is az én felelősségem, mégis én vagyok kéznél lecsesződni. és még csak védekezni sem tudok, mert nem követtem el hibát, és egyébként is, a túlméretezett igazságérzetem nehezen viseli az efféle ügyeket. kimentem az előtérbe, mert várnunk kellett, és a nő, aki litániázott, már előtte mondta, hogy persze, nem nekem szól, neharagudjonadoktornő. aztán tényleg nagyon érződhetett a dolog (néha jó, ha az ember arca ennyire leplezetlen), mert kijött utánam, épp amikor már rendeztem az időközben legörbült számszélét meg diszkréten kipottyant könnyeket. elmondta még százszor, hogy bocsánat, nem nekem szánta, és tudja, hogy nem az én ügyem, és tényleg ne haragudjak, meg magamra se vegyem, úgyhogy ettől már végképp elkezdtem sírni. a kedvesség baromira tud ám fájni. aztán letörölte a festékes könnycseppeket, kaptam mercicsokit, véletlen az egyik kedvencemből, és a végén már én éreztem magam rosszul, amiért ennyit vigasztal, és ennyire lelkifurdalása van, amiért megbántott, pedig nem is ő bántott meg, csak nem szeretem a nem általam kontrollált és kézben tartott szituációkat. mert nem tartom magam jogosan számon kérhetőnek, hát persze, hogy eltörik a mécses, amikor mégis számon kérnek. aztán az a. is cuki volt délután, ő volt az echós, és ő is előadta, hogy "ami a délelőtt volt, azzal ne törődj, velem is milliószor fordult elő". ettől függetlenül nem szeretnék a héten ráadást.
inkább kitalálom, mit sütök csütörtökön b.nak, és még utoljára átkorrektúrázom a szakdogám. BEKÖTÉS előtt. juhúúúú!

állhatatos.

az egész hétvége mint egy rétestésztára nyúlt szombat korareggel. amikor rájövök, hogy most nincs ébresztő, most nincs sürgető kötelesség, és dehogyis kelek én ki a duplatakaró alól. a szerencse az, amikor a felkészültség találkozik a lehetőséggel. erről a mondatról b.nak én jutottam eszébe, én szoktam mindig a mocsokmázlimra hivatkozni., tulajdonképpen hízelgő, amiért nem hiszi el nekem a csak-szerencsém-volt dumát. bekvártélyoztam magam a harmadikszobába véglegesen, az enyémben fagyhalál, itt meg csaponganak a gondolataim. mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna, hogy ültem vacogva a radiátornak dőlve, ölemben a százszor aláhúzott élettankönyv, és zokogtam, mert másnap vizsga, a rex ugat, anyám a konyhában csapkod, és egyébként se tudok semmit. emlékszem, a légzés kék volt, a vese pedig zöld, mennyire rettegtem, teatyaég. és még azóta hányszor rettegtem ugyanúgy, és mennyiszer fogok csak ebben a hátralévő bő félévben.
és arrafelé is csaponganak a gondolataim, hogy mi lesz később, ha már most sem bírom. hogy egy hétvégényi regenerálódás kell ahhoz, hogy újra embernek és társas lénynek érezzem magam. másfél napja nem csinálok mást, mint újszülött-üzemmódban alszom-reggelizek-alszom-ebédelek-alszom-vacsorázok-alszom. van egy doktornő a kórházban, pénteken láttam, amikor sírva fakadt a főorvosom előtt. a héten kétszer ment el az utolsó metró az orra előtt, ezt mondta, és hogy nem bír ennyi beteget, ennyi helyen megfelelni, mindig csak ígérik a segítséget, aztán marad minden változatlan. pedig erős nőnek látszik, pont ezért nem is volt nekem túl szimpatikus, túl férfias, túl markáns a rövid hajával, a mosolytalan arcával. szóval kiderült megint, hogy a történet nélkül nem kéne előítélkeznem.
g. mutatott egy tökjó orosz zeneletöltős oldalt még egy hete, teljesen rá vagyok pörögve, mert majdnem mindent megtalálok, amit eddig sehol máshol és imádom. most például ezt szedem le (és közben néha hallom b. picit gúnyos hangját, amiért még mindig a vidáman is melankolikus, négyakkordos dalokat szeretem):

konstruktivitásom tehát ismét nulla, pedig e.nek kéne csinálnom az ígért dolgát, viszont m. átolvasta a szakdogám, és azt mondta, ötös lesz. jupijé.

naked walls.

- come on, i am your dream come true. mondta christina a graceklinikában. - that is the truth. válaszolta az elviselhetetlenül tiszta kék szemű dokibácsi, aztán félig még megműtötte a természetesen nagyonszimpatikus (és fiatal) pácienst, majd egészen kiszámítható módon összeesett a  szikével a kezében, és meghalt. ezt nyilván már a rész elején tudni lehetett (pláne nyolc évad végignézése után), mégis le kellett állítanom, annyira szorította a mellkasom a sírás. mert én is akarok valakinek a drímkámtrú-ja lenni már végre.

az elmaradt ápdétem pedig az, hogy p.zs. szerint is eleve elcseszett a helyzet, ugyanakkor a) miből éljen meg az orvos kishazánkban, b) nézzem meg, hogy nem minden beteg ad, sőt, és ez a jövőmben is így lesz. és nézzem meg azt is, hogy mégsincs megkülönböztetett eljárás. ergo, nincs éreztetve, hogy elvárás lenne a fehérboríték vagy a diszkréten kézfogáskor, és valóban nem is az, hanem mindenkivel kedves mindenki, ha ad, ha nem ad. és így már mindjárt elviselhetőbb az egész fennálló szituáció (éstényleg). 

gyönyörű volt ez az elsőhó is tegnap, éppen akkor jöttem hazafelé, azt se tudom, hol voltam olyan sokáig. hidegebb viszont ne legyen, ennyi a tűrőképességem, egy mínusszal sem kevesebb.

néha úgy érzem, elveszek az emberségem útvesztőjében. hogy oké, nem vagyok hülye, és ha érdekel, bármiben profivá tudok fejlődni, és minden nappal tanulok valamit a hibáimból, de a helyzet az, hogy engem sokkal jobban izgat maga a beteg, mint a szakma meg a gyógyszernevek meg a echolelet meg a mittudoménmi. talán mert a szívem mélyén azt gondolom, sok esetben milliószor többet lehet gyógyítani a jelenléttel és a puszta emberi dolgokkal, mint a jól beállított bétablokkolóval és diuretikummal. csodálatos lesz orvosnak lenni, de talán még mindig összekeverem az orvosságot valami egészen mással.

és jó volt ma j.tal is találkozni, bár állítja, hogy én vagyok rá jó hatással, engem viszont ő tölt fel. talán miatta is kötődöm ennyire ehhez a kórházhoz, mégiscsak annak az első gyakorlatnak köszönhetem a kapcsolatunkat. ugyanakkor pont a napokban gondolkodtam azon, hogy ha most találkoznánk, ha most lenne a betegünk, szinte biztos, hogy nem így alakulna. most is vannak kedvenceim, akikkel szívesen beszélgetek, akikhez bemegyek jóhétvégét kívánni, megszeretgetni, most is megfogom annak a kezét, akin látom, hogy fél, de legalább fél lépés távolságot mindig tartok. talán ha most találkoznánk, neki se jutna eszébe névjegyet adni, és biztatni, hogy hívjam fel.

mindenesetre örülök, hogy így van, ahogy. a szombatnak meg pláne. félek, lassan újra ébresztőhangot kell váltanom, mert ettől a mostanitól kezd eleve gombóc nőni a torkomban. a legközelebbi hullócsillagnál szerintem tízkor kezdődő munkaidőt fogok kívánni.hacsak nem lesz úgyis világvége.

i am a runner.

és mert nem csak a kórházban élek (ehhem-ehhem), ma voltam manikűrösnél, és gyönyörű lett a lábam és a kezem is, géllak meg csillám ésegyéb, e. szülinapi ajándéka. ennek örömére a zongorához is leültem, hadd csillogjanak.

újabb paraszolvencia-inzultusok szerencsére nem értek (talán mert hétvége volt?), és ma felvettem a rettegett s.doktornőnek is egy beteget (g. eddig gálánsan távol tartott tőle, ő annyira utálja), ugyanis nincsen neki hangja. és nemhogy nem cseszett le, de azt mondta a kórlapomra, szép. ettől függetlenül sanda gyanúm, hogy holnaptól újra levegőnek fog nézni, és ez így is van rendjén. 

vasárnap pedig nem jegyzeteltem végig a családállítást kivételesen, és rájöttem, hogy ha van időm, akkor rengeteg mindent érzek már én is, nem kell hozzá képviseletben lennem. aztán átmentem d.zni picit, aki a tiszteletemre királylányruhát öltött, majd kifésülte a hajam, hogy befonhassa, úgyhogy azóta mindenféle frizurákat vagyok kénytelen kreálni magamnak, annyira hülyén áll a hajam féligegyenesen. igen, nyilván meg kéne mosnom, de újabban olyan szinteket ölt a kimerültségem, hogy a szemhéjtust is képtelen vagyok felemelni, nemhogy húsz percig nyúzni a hajamat. 

alig várom, hogy igazán orvos legyek.