méregtelenítés.

szóval, hogy én annyira vastagon sznob pesti voltamvagyok, hogy még büszke is voltam rá. hogy én soha máshol élni, nemhogy falun, de városban sem vidéken (mindezt azzal a bizonyos hangsúllyal kijelentve). aztán a gyökérvesztettségemmel együtt elkezdtem nem ragaszkodni a fővároshoz sem, jött b., és az ő vidékük, most hétvégén pedig r.éknál vendégeskedtem, ráhúztam még egy estét, annyira nem akaródzott visszajönni. arra már egyébként is rájöttem, hogy amit pestben szeretek, azt pont úgysem használom ki, mert színházra nincs pénzem, nívósabb koncertekre nincs pénzem, bulizni, ciki-nemciki, de kibuliztam magam annyira a másod-harmadévben, hogy mostanában szökőévente kívánjam csak meg, és ha egyszer lesznek gyerekeim, tutibiztos, hogy nem itt szeretném, hogy felnőjenek. és hogy simán el tudom képzelni, hogy felépítek egy házat, földig érő üvegablakokkal, óriási terekkel, műteremmel, nagykerttel, nagykonyhával, megtanulom az összes rimóci süteményt a kissnénitől, feljárok pestre családállítást tanulni, egyébként meg jöjjön hozzám mindenki, másfél óra kocsival. hollókőre minden nap át lehet biciklizni, tegnap is teljesen eksztázisba estem a lejtőn száguldástól (a kaptatós részek már kínosabbak voltak, dártvéder a fújtatásomhoz képest, mondhatni, szolidan szuszog), akkor legalább a seggem se nő a túróslepénytől akkorára.
mindenki annyira kedves volt különben, annyira nyitott és befogadó, hogy felért egy terápiával ez a hétvége. r.tól pedig megtanultam, hogy nem ártana az illetékessel megbeszélni, amikor éppkonkrétan nyomja valami a kisszívem, tudom én ezt, csak valamiért blokkolódom általában. és hogy nyugodtan oda lehet menni az idegen nőhöz és férfihez, akik lesifotóznak minket, mert nemhogy nem küldenek el melegebb éghajlatra, hanem csinálnak rólunk szép, biciklivel-templommal pózerkedős képeket. ráadásul utólag még az is kiderül (mire nem jó a fészbúk), hogy álruhás fotósok. szóval akár még címlaplányok is lehetünk.

jaj, el nem tudom mondani, mennyire nem akarok itt lenni újra.

misery is a butterfly.

ezt a feliratot láttam egy szoba falán tegnap, amikor mentem b.hoz, sajnáltam, hogy nincs nálam a gépem, mert szép, pink betűkkel volt írva, meg mostanában egyébként is folyton le szeretnék fényképezni mindent, kapaszkodnék görcsösen a valóságba. és azt is olvastam egy másik falon, hogy ikszipszilon hegedűkészítő, amitől megmagyarázhatatlan módon elszorult a szívem. mert milyen gyönyörű lehet hegedűt készíteni (mint a harrypotterben a varázspálcás ollivandert, olyannak képzelem ezeket a hegedűkészítő bácsikat is). és boldogok, biztos, hogy boldogok nagyon, akik hangszert készítenek, másképp nem lehet.

kezdek amúgy kilábalni a náthából is, ma már a fél orrom légtere egész konstans érintkezik a külvilággal, katartikus érzés. arról viszont sosem fogok leszokni, hogy pont egy, de komolyan, dekára pont egy falattal mindig többet egyek, mint amennyi jólesik. helló, hányinger, helló túlevés.

viszont most ledolgozom a porszívóval táncolva, micsoda haszon, tú in vánn.

lost & found.

nincs is nevetségesebb-agyrémebb dolog, mint nyáron betegnek lenni, de most komolyan, az utca napos oldalára nem tudok átmenni, mert felmegy a lázam a melegtől, váhh. a gyönyörűhátú ruhám meg összement negyvenfokon, a csipke része mármint, kificcen alóla az alsószoknya, debilebben már ki se nézhetne. végső kétségbeesésemben mindjárt kimosom kézzel, aztán nekiállok nyújtani, erősödik legalább a karizmom, hát neeem?!

ultrahangban voltunk ma délelőtt, és minden hitemvesztettség ellenére annyira szeretnék gyereket. de annyira.

közben pedig igyekszem kilépni a megszokott reakcióim ördögi köréből. például, hogy nem baj, hogy fáj, meg nem sajnálni kell magam, amiért basszák meg, hogy ők a szüleim, minek dagonyázzak tovább ebben, micsoda felismerés. m. azt mondta, szokjak hozzá a gondolathoz, hogy van, hogy az ember lelke előrébb tart, mint a szülőké (itt esetemben apukám nemannyira szimpatikus viselkedéséről van szó, ami tényésvaló), ezzel mást, mint elfogadni, tenni nem lehet. vicces volt, mert ugyanazt fogalmazta meg szószerint, amit egy órával azelőtt b.nak én is, hogy ha egy barátról/barátnőről derülnének ki hasonlóan az értékrendembe ütköző jellemvonások, hát az lenne a kalap-kabát. csak pechünkre, hogy családban ez nem játszik. 

megint van ez a szokásos latenciaidő az érzés megváltozása és valóságba fordulása között, de azt hiszem, igazán eljutottam végre oda, hogy már az sem bánt, hogy nem azoktól kapom a támaszt és segítséget, akiktől vártam volna (talán joggal, ha azt mondják, szeretnek, ezt speciel változatlanul így gondolom), hanem egészen máshonnan, ahonnan várni se reméltem. és ha meglesz a pénzem ősszel, elmegyek egyéni pszichoterápiába, kell szakmailag is, meg kíváncsi is vagyok rá. és hipnózist is szeretnék, azt tulajdonképpen csak egy alkalommal, nemtudom, lehet-e ilyet, hogy kvázi kipróbálni, az úgyis ezeréve izgatja a fantáziám, meg elvileg jó alany is lennék, kimérték valami kísérletben egyszer régen.

szóval, paradox módon, jól vagyok. 

kihasználva ezt a hirtelen lendületet (meg hogy épp kapok levegőt), megyek is ruhát reparálni.

körbetartozás.

olyan óraműprecízen jelez a testem, de komolyan, büszke vagyok rá. hogy amikor anyukám elkezdi apukám viselt dolgait mondani, nem minősít, csak éppen sorjázza az elmúlt heteket, akkor szökik fel megint a lázam. hogy aznap este kezdek el szinte nem tudni beszélni a torokfájástól, amikor cs.val beszélek át előtte három órán keresztül. olyan okos kis lelkem van nekem, hogy így üzenget, hát mikor kapok már észbe.
a nyaralás úgy mosódott ki belőlem, mintha nem is lett volna az a tengernyi napfény, az a tengernyi tenger soha. pedig jó volt, és köszönöm. bárcsak lehetne visszamenni örökre hableánynak. bárcsak lehetne egészen másképp. bárcsak ne hazudna, legalább nekem ne, az apám.
és bárcsak ne derült volna ki ráadásként ma, hogy az enyhe dysplasiám mellett két magas rizikójú hpv-m van, hiába nem tizenhat-tizennyolc, akkor is félek.
úgy utálok nem bízni többé senkiben, úgy utálom ezt a kiábrándulást. ezt a végtelen csillagmagányt.

sight-seeing.

azért tökjó dolgok is vannak. például, amikor r.val ügyintéztünk-csajosnapoztunk szerdán, akkor a legvégén a vörösmartyn lyukadtunk ki a szoborcsoport lábánál, és egy fiú meg egy lány zenéltek, kicsit damien rice és lisa hannigen-es felállásban, csak itt a lány maga csellózott hozzá. ezt pont játszották, meg mumford & sons-t is, amit szintén szeretek nagyon, és irtóügyik voltak, és szerettem volna én lenni az egyikőjük, vagy csak valaki hasonló.

ma meg elmentem kiszellőztetni a lelkem*, eredetileg csavarogni akartam felülve valamelyik random budai buszra, aztán eszembe jutott, hogy ezeréve el akarok már menni oda, ahol tizenhat évesen voltunk j.val valami kossuthos városismereti verseny kapcsán, zugligetbe. na, hát azóta leaszfaltozták az egészet, ahol mi még a sárban dagonyáztunk, és a csillaghegyi útról az alkony utcára térve az is leesett, hogy rengeteget autóztunk erre tavaly tavasszal cs.val, ott csorgattuk a nyálunkat a panorámás minimalista házak kapujában hétvégénként. gyönyörű volt, mintha nem is budapesten lennék, annyira szeretem. úgyhogy most azt érzem, ha valamilyen csoda folytán az elkövetkező években mégis lehet majd jól keresni magyarországon a leendő szakmámban, akkor maradok. déli hőségben voltam, úgyhogy enyém volt az összes utca, lehetett énekelni teli torokból. azt a szám szerint öt főt, akik mégis kidugták az orrukat, utáltam irigyeltem nagyon.

és a biztonság kedvéért minden eladó táblánál elmondtam fennhangon, hogy de szeretnék itt lakni. sose nem lehet tudni, ki van épp a közelben, aki meghallja.

*: amúgy sikerült.

wonderful sad tears.

felvettem tegnap a piros ruhát, elindítottam a borozós zenét (the national), és beálltam pohárral a kezemben a ventilátor elé, sose csináltam korábban ilyet (mármint nem a ventilátor elé-állást, hanem a többit), de már a szabadsághídon eldöntöttem, hogy bármennyire maladaptív és megvetendő, ez lesz a ma esti konfliktuskezelési módszerem (de csak mert pénzem már nincs újabb ruhára).
haragszom, oltári módon haragszom, amiért úgy érzem, ilyen háttérrel, ilyen körülmények mellett sose lehetek normális, bármennyit dolgozom magamon, a lényeg nem változik. dühös vagyok mindenkire, mert nem tudnak segíteni. dühös vagyok magamra, mert nem tudok segíteni. akinek szeretnék, aki elé bármikor odafeküdnék, hogy taposson át rajtam, áthatolhatatlan falak veszik körül. visszapattannak a szavaim, elfelejtem az okos mondatokat. igaziból a szeretetem, az pattan vissza, és gyűlölöm, hogy szüksége van rá, mégsem engedi. aki pedig szeretné, akinek kellene a segítségem (a szeretetem), annak ennyi idő után se vagyok képes szívemből nyújtani. kölcsönösen voltunk-vagyunk kiéhezve egymásra, csak kár, hogy ők elfelejtették jól és jókor kifejezni, csak kár, hogy ötéves dacból olyan indulataim vannak, hogy inkább a kezem lett ekcémás megint, mert másként vállalhatatlan, csak kár ez az elcseszett aszinkrónia.
és közben e. szerint nővérnek is iszonyú vagyok, hogy ő gyűlölne, azt mondta, nekem csak az árnyékomban lehet élni. érezhetem magam nem csak anyámmal, de n.val szemben is hibásnak, hátkapjátokbe. úgy unok már rossznak lenni mindig én.
mintha tényleg csak a felszínt lehetne kapargatni. mert igen, elmúlt a viselhetetlen édességvágyam, elmúlt a viselhetetlen elismerés- és szeretetigényem (najó. fogalmazzunk úgy, hogy képes vagyok kordában tartani a kétségbeesésem), oké. és nem gondolnám, hogy egytényezősre lehet egyszerűsíteni bármit. mert nem csak a feltűnésvágy miatt csinálom magam minden nap makulátlanra, van azért ebben normál nőiség is, simán ez is motivál, nem egyedül a hisztrionikus személyiségem. de amit régen az esetleges bukások kapcsán éreztem, hogy nem fogok kelleni, ugyanúgy hiszem most, hogy ha nem csinálom magam elég szépre (vö. százezredik ruha), a végeredmény ugyanaz lesz. mintha csak fullsminkben, kihúzott szemmel, alapozottan, pirosítóval látszódnék. márpedig látszódnom kell.
a túl sok önmonitorozással összhangban mindig gondolkodom azon is, hogy ami nagyon hat rám, annak mi lehet az oka. és talán az ibusárt sem partinagy hihetetlen nyelvi humora meg bírókriszta tehetsége miatt néztem meg tizenötször, és fújom kívülről. hanem mert legbelül én vagyok a sárbogárdijolán. az elhízott, a harmincötéves, a zsíroshajú, a vénlány, a senkineknemkellő kalauznő. és bármilyen gyönyörűnek titulál m. (akinek pedig komolyan számít a véleménye, főleg, mert őt aztán semmi érdek nem fűzi a dicséretemhez, meg mert ő a gyönyörű), én lehet, hogy sosem fogom merni.
ezt a kurva életet sminknélkül.

sans titre, sans raison.

van azért, ami nem változik. például a ruhamániám, ami ugye már pénteken szárnyakra kapott, de ma m. rátett még egy lapáttal azzal, ahogy gyakorlatilag tukmálta rám a szoknyát meg a kölcsönpénzt, esélyem nem volt mértéktartani, pláne amilyen gyenge lábakon áll az önmegtartóztatásom amúgy is. úgyhogy lett még egy pirosom (meseszép, komolyan odahallucináltam magam mögé egy bikát is a tükörben), egy szoknyám, egy pólóm, egy nadrágom (!!!), egy blézerem. jaj. heló, hétszűkesztendő, heló.azzal meg egy pöttynyit elszámoltam magam, hogy majd az összes, három hónap alatt felgyűlt állítást milyen jól leírom ebben az egy hétben, óóó, hát hogyne. ez is arra hasonlít kísértetiesen, amikor a tízéves koromtól írt naplóimat kezdtem el átvezetni egy nagyalakúba (merthogy csúnyán írtam, és különben is elvesznek), vagy amikor a shakira/evanescence/tori amos/egyéb összes dalszövegeit körmöltem szakadatlan gyöngybetűkkel (mondanom se kell, hogy ha elrontottam egy betűt, huss az egész oldal. lap alján is.). általában úgy a harmadik dal/oldal után bántam meg a lelkesedésem, viszont abbahagyni, legalább annyira soha, mint ahogy könyvet sem hagyunk félbe. május tizenharmadikánál tartok, by the way, leszámítva az ikreket, amiket összekukáztam a hétvégén m.nak.

apropó, iker. m. hazafelé azt mondta ma, hogy a visszautasítástól való, igencsak elementáris félelmem szintén ikerdolog. szegény szüleim, fellélegezhetnek, hogy helyettük mostantól mindent az ő nyakába varrok.

a melegtől meg mindenféle kiütések támadnak a combomon. de legalább nem képzelem őket melanomának, mint pár hónappal ezelőtt azt a hirtelen támadt anyajegyet. fejlődöm én, miazhogy.

tegnap mozizni is voltunk, és szerintem nézzétek meg ezt, mert cuki és szép, és alexandre desplat zenéje.

never escape.

okéoké, értem én, hogy holtig tanulunk, de nem akar valaki MOSTAZONNAL megtanítani vasalni, nincs erre valami iskola, háziasszonyképző, tudomisén? mert ez a másfél órás forró csiszatolás, amit én ezzel a címszóval művelek, hát az, shame on me. egyedül a lazacszínűre vagyok büszke, az egész pofás lett (miután tíz perc után alábbhagyott a rettegésem, hogy ki fogom égetni a selymes anyagát, és feljebb óvatoskodtam a  mínuszötről a hőfokot). mentségemre (mert az mindig akad), a vasalandó ruháim komolyan a rájuk nézéstől is gyűrődnek, és tudom, hogy már a sminkelés aktusa alatt mintha a kutya szájából majd, ergo mondhatni, fölösleges az egész hacacáré, csak közben az igényeim lassan a perfekcionizmuson is túlmutatnak. szóval, vasalás. (megjegyzem, már az is felötlött bennem feneketlen kétségbeesésemben, hogy lehet, hogy a tévé a ludas mindenben, tudniillik, hogy azt láttam/hallottam mindenfelől, hogy tévénézés közben szokott vasalni. egyszerűen lehet, hogy, mese nincs, úgy kell.)

a budapesti nyárestéket viszont, bármennyire is kezdem, tőlem szokatlan módon, nemszeretni ezt a várost (legalábbis bizonyos aspektusait, mint a kombínó célközönsége vagy a befüttyögetős négyfogúak, igaz, őket különösebben sose nem is csíptem), szóval ezeket a majdnem-teliholdas sétákat és roséfröccsöket még mindig.

sokkal szomorúbbat akartam pedig írni eredetileg, tegnap óta dédelgettem magamban, jó ez a blogolás, magamat is meglepem. 

őrá kattantam most rá főleg, tisztára inspirálva érzem magam, csak azt nem tudom, mire.

itt egy másik, ez most a kedvenc: