olvastam valakinél még tegnap, és azóta nosztalgiázom. hogy amikor még volt téliszünet (ami alatt persze végig nyomasztott az 1. zeneirodalomvizsga, 2. angolházi/kötelezőolvasmány/olvasónapló/matekházi, 3. zongorahangverseny, amire meg ugye meg gyakorolni kellett volna, de erre ma már pont azzal a pihepuha jóérzéssel és álmodozó félmosollyal tudok visszagondolni, amivel állítólag majd a mostani egyetemi éveimre/vizsgáimra fogok, háhá.), amikor még annyira sovány, mondhatni túlgebe voltam, hogy édesmindegy volt, eszem-e egy harmincadik szelet almáspitét (jut eszembe: mondtam már, hogy újabban úgy szeretnék vékony szeretnék lenni, mint azok az áttetsző lábú balett-táncosnők, akiket a múltkor láttam youtube-on? [úgy van ez nálam, hogy ha épp egész okés minden, leszámítva vizsgák, leszámítva szerelmiéleti zökkenők, akkor muszáj valami nagy hülyeséget kitalálnom, nehogy már ne.]), amikor mi is bevettük magunkat a húgommal a szobánkba az óriáskupac könyvvel, és nem lehetett mást hallani, mint a lapozás surranását (és néminemű csámcsogást, de erről mélyen hallgatunk, úrilány nem csámcsog, és minden nap minimum egyszer letusol, akármennyire ellepik a mindenféle autoimmun és nephrológiai kórságok), és valahogy soha nem untuk meg, és az olyan szép volt. felesleges ilyeneken gondolkodnom, de tulajdonképpen örülnék, ha olyan gyerekeim lennének, mint amilyenek mi voltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése