go ahead, go ahead.

mindenekelőtt köszönöm. és így most már lelkifurdalás nélkül jöhet a nyígás arról, ahogy tegnap (és tegnapelőtt és azelőtt és azelőtt) mennyire sokmindent szerettemtudtam volna írni. akkor nem lehetett (vö. karótnyelt medika-effektus), most lehetni lehet, csak elfelejtettem mindent. fontos tehát bizonyára egy sem volt köztük. 

kaptam ma piros kabátot. egyáltalán nem téli (miért is lenne), de nekem akkor sem kéne másik, ha tudnám, hogy a következő vizsgámra menet piros hószoborrá fagyok. halva találták bárci benőt, ez most hogy ugrott be, automatikusan skandálom, imádom az arany balladákat. ilyenkor (vizsgaidőszakban) mindig elképzelhetetlen távol van az, hogy megint csak úgy olvasok majd az olvasás kedvéért. az a baj, hogy túl sok mindent kéne újat, de akkor mi lesz azzal a rengeteg gyönyörű márolvasottal. most beugrott, amit tegnapelőtt akartam ide mindenáron, csak aztán kilúgozták belőlem a szimpatomimetikumok. hogy mikor fogja már valaki feltalálni a negyvennyolcórás napot. tulajdonképpen egy röpke harminccal is kiegyeznék.

de honnan is keveredtem én a radványi sötét erdőbe. hogy nekem semmiáron másik kabát. túlságosan tökéletesen elképzeltem már, ahogy én piros kabátban vagyok. megyek az utcán, megyek akárki felé, most főleg zs. felé, és szép vagyok. szerinte szép. szeretem, hogy azt mondta, büszke rám. puha a tekinteted, ezt is mondta, puha és mégis határozott vagyok. ő így lát. mindenkit szeretném tudni, ahogy látnak, hátha attól előbb-utóbb lesz némi (reális) éndefinícióm is. 

persze ez hülyeség, de még mekkora. igenis hogy van önképem, mit kell ezen letagadni. nem értem néha magamat, ahogy beleragadok az addigi elképzeléseimbe, és csakazértse veszem észre, hogy már rég másmilyen vagyok. hihetetlen, hogy mennyit változom.

például hétfőn jöttem rá arra, hogy felnőttem. oké, ez így túlzás és nem is igaz. de hogy már nem vagyok gyerek. egyenrangú félként beszélgetek A felnőttekkel, akik meghallgatnak, adnak a véleményemre, megkérdeznek. furcsa nem a nagyok között titokban megbújó kislánynak lenni.

és az, hogy engem lehet szeretni. szerelmeslenni. persze ez se teljesen fedi a valóságot, hogy ez valami áptudét spanyolviasz lenne, mert (kit akarok becsapni) eddig is szerettek már engem. mondták már, hogy szeretnek. de valahogy mindig valami ijesztően éteri magasságba emeletek, és én a hintán is szédülök, ha a legmagasabbra lököm. elkezd liftezni fel-le a gyomrom, az ujjaimból kiszalad a vér, helyette jön valami gyengeség, ki akarok szállni, álljon már le. tehülye, minek lököd magad akkor oda fel. hát mert jó, azért. 

nem is az a gyönyörű most, hogy engem szeretnek, hanem hogy én. én is. olyan, mintha odaadtam volna a szívem, és már nem is nekem verne bennem, hanem neki. (ezt loptam a csillagporból, olyan közhelyesen szép. meg az egész film. minden alkalommal elkezdett könnyezni a bal szemem, amikor a csillaglány felragyogott a szerelmétől.)

úristen, most látom, mennyit írtam. pedig csak arról akartam, hogy nem tudok mit írni.