az ölelgethetnékről ír j. az ő blogján karácsonykor. furcsa, de nekem most eszembe se jutott, hogy tulajdonképpen szomorú is lehetnék, mert itthon nem ölel meg senki. amiért lelkes vagyok és segítőkész. amiért (majdnem) egyedül díszítem fel a plafonigérő fát, pedig előző nap még merkelyprofesszorúrőnagyságánál kínlódtam azzal az átkozott wpw-szindrómával, és annyira kimerültnek érzem magam néha, hogy a legszimplább gondolatok se mennek. igaz, anyukámat se öleli meg egyikünk sem, amiért. pedig két napon keresztül sütött almáspitét, mákosbeiglit, métereskalácsot, rántottcsirkét, sültkrumplit, mindenföldijót. valahogy fokozatonként megy nekem csak ez a szeretet-dolog. a semmiből olyan nehéz. amikor még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tudom, hogy hogyan kéne.
nem tudom, hogyan kéne, nincs előttem igazi minta, amit követhetnék, mégis határtalanul bízom abban, hogy én jól fogom csinálni. nekem családom lesz. nem pedig a teljes belmagasságot kitöltő fenyőfám, nem pedig csillogó papírokba csomagolt ajándékhalmaim. vannak terek, vannak hiányok, amiket úgysem (így) lehet (kell) betölteni. (micsoda eredeti gondolat, ahh.)
beszélgettünk, zs. és én, annyisokat a karácsonyról. és tulajdonképpen rájöttem, hogy évek óta nem fáj már, ami nálunk van. igyekszem a napos oldalt nézni, örülni a kicsi haladásoknak, kihozni a legjobbat. elsősorban magamból kell úgyis. (f)elvállalni a részemet.
a mi fánk meg csodaszép lett. a földre állítva alig ér a térdemig, szerintem gyerekfa még. és csupa ezüst meg kék meg ezüstkék, mióta ilyenre vágyom már, nem véletlen ez sem, bármibe képes vagyok belelátni a jelet. persze ha jel, ha nem jel, boldog vagyok, és kész. nincs mit mesélni ezen, nem is lehet, ahogy azt se, hogy dalt írt nekem karácsonyra, gitár plusz ének (az a hamis, gyönyörű hangja, az). örültem, hogy inkább mulatságos volt, semmint drámai, így tudtam a nevetéstől kicsordulásba álcázni a boldogmeghatott hálakönnyeimet. bár azt gondolom, tudja úgyis, miért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése