road to home.

szeretek hazafelé sétálni, mégis szeretek. ezen az untig végigjárt úton, szép mégis, ilyenkor a havas fák, a csúszva bevett kanyarok, a zene a fülemben, és énekelni újra. ennyit tesz egy ötös vizsga? ennyit tesz, hogy eggyel megint könnyebb lettem, ennyire ízlik a munkámgyümölcse? és szeretem utána a pohár (oké, három is volt az) vörösbort, és azt is szeretem, ami utána van. ahogy olyan magától értetődővé vállnak a mozdulatok, máskor is lehetne így, igazán. de most ezt se bánom, hogy nincs mindig így, különben sem tudnám akkor megbecsülni, ez már csak ilyen.

nem tudom, mennyire fura vagy nemfura, de én szeretem kiérdemelni, amit kapok, és nem csak úgy ott találni a karácsonyfa alatt. igaz, annak is megvan a maga csodaszépsége.

de most így jó, ahogy van és köszönöm, megint köszönöm, még a hálát is köszönöm.

then and now.

olvastam valakinél még tegnap, és azóta nosztalgiázom. hogy amikor még volt téliszünet (ami alatt persze végig nyomasztott az 1. zeneirodalomvizsga, 2. angolházi/kötelezőolvasmány/olvasónapló/matekházi, 3. zongorahangverseny, amire meg ugye meg gyakorolni kellett volna, de erre ma már pont azzal a pihepuha jóérzéssel és álmodozó félmosollyal tudok visszagondolni, amivel állítólag majd a mostani egyetemi éveimre/vizsgáimra fogok, háhá.), amikor még annyira sovány, mondhatni túlgebe voltam, hogy édesmindegy volt, eszem-e egy harmincadik szelet almáspitét (jut eszembe: mondtam már, hogy újabban úgy szeretnék vékony szeretnék lenni, mint azok az áttetsző lábú balett-táncosnők, akiket a múltkor láttam youtube-on? [úgy van ez nálam, hogy ha épp egész okés minden, leszámítva vizsgák, leszámítva szerelmiéleti zökkenők, akkor muszáj valami nagy hülyeséget kitalálnom, nehogy már ne.]), amikor mi is bevettük magunkat a húgommal a szobánkba az óriáskupac könyvvel, és nem lehetett mást hallani, mint a lapozás surranását (és néminemű csámcsogást, de erről mélyen hallgatunk, úrilány nem csámcsog, és minden nap minimum egyszer letusol, akármennyire ellepik a mindenféle autoimmun és nephrológiai kórságok), és valahogy soha nem untuk meg, és az olyan szép volt. felesleges ilyeneken gondolkodnom, de tulajdonképpen örülnék, ha olyan gyerekeim lennének, mint amilyenek mi voltunk.

cosmic love.

tulajdonképpen hány ember vagyok én?

akkor már én is.

az ölelgethetnékről ír j. az ő blogján karácsonykor. furcsa, de nekem most eszembe se jutott, hogy tulajdonképpen szomorú is lehetnék, mert itthon nem ölel meg senki. amiért lelkes vagyok és segítőkész. amiért (majdnem) egyedül díszítem fel a plafonigérő fát, pedig előző nap még merkelyprofesszorúrőnagyságánál kínlódtam azzal az átkozott wpw-szindrómával, és annyira kimerültnek érzem magam néha, hogy a legszimplább gondolatok se mennek. igaz, anyukámat se öleli meg egyikünk sem, amiért. pedig két napon keresztül sütött almáspitét, mákosbeiglit, métereskalácsot, rántottcsirkét, sültkrumplit, mindenföldijót. valahogy fokozatonként megy nekem csak ez a szeretet-dolog. a semmiből olyan nehéz. amikor még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tudom, hogy hogyan kéne. 

nem tudom, hogyan kéne, nincs előttem igazi minta, amit követhetnék, mégis határtalanul bízom abban, hogy én jól fogom csinálni. nekem családom lesz. nem pedig a teljes belmagasságot kitöltő fenyőfám, nem pedig csillogó papírokba csomagolt ajándékhalmaim. vannak terek, vannak hiányok, amiket úgysem (így) lehet (kell) betölteni. (micsoda eredeti gondolat, ahh.)

beszélgettünk, zs. és én, annyisokat a karácsonyról. és tulajdonképpen rájöttem, hogy évek óta nem fáj már, ami nálunk van. igyekszem a napos oldalt nézni, örülni a kicsi haladásoknak, kihozni a legjobbat. elsősorban magamból kell úgyis. (f)elvállalni a részemet.

a mi fánk meg csodaszép lett. a földre állítva alig ér a térdemig, szerintem gyerekfa még. és csupa ezüst meg kék meg ezüstkék, mióta ilyenre vágyom már, nem véletlen ez sem, bármibe képes vagyok belelátni a jelet. persze ha jel, ha nem jel, boldog vagyok, és kész. nincs mit mesélni ezen, nem is lehet, ahogy azt se, hogy dalt írt nekem karácsonyra, gitár plusz ének (az a hamis, gyönyörű hangja, az). örültem, hogy inkább mulatságos volt, semmint drámai, így tudtam a nevetéstől kicsordulásba álcázni a boldogmeghatott hálakönnyeimet. bár azt gondolom, tudja úgyis, miért.

***

azért mégiscsak jupijé és karácsony. főleg, hogy közben tavasz is van egy pöttynyit.

error.

szeretnék kicsit valaki olyan lenni néha, akinek nincs ekkora görcsgombóc a gyomrában. aki nem kap szűnni nem akaró hányingert a túl nagy érzelmektől. aki nem lázasodik be minden őt ért szomorúságtól. aki tud aludni akárhol, könnyedén és kecsesen hajtja álomra a fejét akármilyen kispárnára, és reggelre frissvidáman, tettrekészen pattannak ki a szemei. szeretnék kicsit kevesebbet sírni olyanokon, mint hogy a családtagjaim milyen hangerővel csapják be a bejárati ajtót. szeretném térdremegés és egyéb vegetatív tünetek nélkül túlélni a vizsgáimat. csak semmi pánik, csak semmi (az évek során jól belémkondícionált) rettegés.

daily news.

reggelente a két pokróc és az egy paplan álommelegében arra gondolok mindig, remélem, hamar este lesz, újra vége a napnak, és bebújhatok megint a két pokróc és az egy paplan alá. esténként pedig előre várom a reggeli kávé szertartását, vaníliás szójatej, félkiskanál méz, és hozzá az éppen aktuális adventinaptáros csoki.

hogy a kettő közt mi van, azt nehéz lenne definiálni most.

ünneplőbe öltöztetett szívem

most olyan szomorkás. vagy nem is ez a jó kifejezés, szomorkás, inkább csak tanácstalan. meg egy parányit elveszettnek és üresnek érzi magát. de tényleg a tanácstalanság a legtalálóbb. annyira nem tudja, hogyanmitmikormiért kell(ene) csinálnia. ez az érzés-dolog, hát irtó nehéz tud lenni néha. nekem meg bedagadt a jobb szemem reggelre teljesen. szeretem azt képzelni (szép és szentimentális), hogy az álmom közben kisírt könnyektől.
de igaziból azt gondolom, hogy egyszerűen csak lusta és fáradt vagyok. nameg hangulatfüggő.

hogy van az,

hogy mindig a legszomorúbbak a legszebb zenék. hogy leragadnak a szemeim a kimerültségtől, mégsem tudok aludni se éjjel, se most. hogy én annyira csak kedves szeretnék lenni, és olyan sokszor vagyok mégis helyette ingerült, fáradt, türelmetlen, lekezelő. hogy most, amikor már mindenkivel sikerült elhitetnem a környezetemben, hogy jó vagyok, most tudom csak igazán, mennyire nem vagyok az. hogy mindenki a ragyogásom látja, rajtam kívül az összes mások. hogy azokat bántom a leginkább, akiket soha nem szabadna, hogy rajtuk töltöm ki minden belső hiányom. hogy megint annyira hullámzom, hogy lassacskán tengeribeteggé leszek a hangulataimtól. hogy minden könyv és film és zene a szeretetről szól, mégis tulajdonképpen képtelenek vagyunk rá rettentő sokszor. hogy soha nem elég, amit elérek, hogy soha nem tudok megállni és szimplán örülni a mögöttem lévőnek.

hogy van ez akkor most.

go ahead, go ahead.

mindenekelőtt köszönöm. és így most már lelkifurdalás nélkül jöhet a nyígás arról, ahogy tegnap (és tegnapelőtt és azelőtt és azelőtt) mennyire sokmindent szerettemtudtam volna írni. akkor nem lehetett (vö. karótnyelt medika-effektus), most lehetni lehet, csak elfelejtettem mindent. fontos tehát bizonyára egy sem volt köztük. 

kaptam ma piros kabátot. egyáltalán nem téli (miért is lenne), de nekem akkor sem kéne másik, ha tudnám, hogy a következő vizsgámra menet piros hószoborrá fagyok. halva találták bárci benőt, ez most hogy ugrott be, automatikusan skandálom, imádom az arany balladákat. ilyenkor (vizsgaidőszakban) mindig elképzelhetetlen távol van az, hogy megint csak úgy olvasok majd az olvasás kedvéért. az a baj, hogy túl sok mindent kéne újat, de akkor mi lesz azzal a rengeteg gyönyörű márolvasottal. most beugrott, amit tegnapelőtt akartam ide mindenáron, csak aztán kilúgozták belőlem a szimpatomimetikumok. hogy mikor fogja már valaki feltalálni a negyvennyolcórás napot. tulajdonképpen egy röpke harminccal is kiegyeznék.

de honnan is keveredtem én a radványi sötét erdőbe. hogy nekem semmiáron másik kabát. túlságosan tökéletesen elképzeltem már, ahogy én piros kabátban vagyok. megyek az utcán, megyek akárki felé, most főleg zs. felé, és szép vagyok. szerinte szép. szeretem, hogy azt mondta, büszke rám. puha a tekinteted, ezt is mondta, puha és mégis határozott vagyok. ő így lát. mindenkit szeretném tudni, ahogy látnak, hátha attól előbb-utóbb lesz némi (reális) éndefinícióm is. 

persze ez hülyeség, de még mekkora. igenis hogy van önképem, mit kell ezen letagadni. nem értem néha magamat, ahogy beleragadok az addigi elképzeléseimbe, és csakazértse veszem észre, hogy már rég másmilyen vagyok. hihetetlen, hogy mennyit változom.

például hétfőn jöttem rá arra, hogy felnőttem. oké, ez így túlzás és nem is igaz. de hogy már nem vagyok gyerek. egyenrangú félként beszélgetek A felnőttekkel, akik meghallgatnak, adnak a véleményemre, megkérdeznek. furcsa nem a nagyok között titokban megbújó kislánynak lenni.

és az, hogy engem lehet szeretni. szerelmeslenni. persze ez se teljesen fedi a valóságot, hogy ez valami áptudét spanyolviasz lenne, mert (kit akarok becsapni) eddig is szerettek már engem. mondták már, hogy szeretnek. de valahogy mindig valami ijesztően éteri magasságba emeletek, és én a hintán is szédülök, ha a legmagasabbra lököm. elkezd liftezni fel-le a gyomrom, az ujjaimból kiszalad a vér, helyette jön valami gyengeség, ki akarok szállni, álljon már le. tehülye, minek lököd magad akkor oda fel. hát mert jó, azért. 

nem is az a gyönyörű most, hogy engem szeretnek, hanem hogy én. én is. olyan, mintha odaadtam volna a szívem, és már nem is nekem verne bennem, hanem neki. (ezt loptam a csillagporból, olyan közhelyesen szép. meg az egész film. minden alkalommal elkezdett könnyezni a bal szemem, amikor a csillaglány felragyogott a szerelmétől.)

úristen, most látom, mennyit írtam. pedig csak arról akartam, hogy nem tudok mit írni.

vol. 1.

olyan sok mindent szeretnék csinálni, amit nem csinálok, hanem helyette levomepromazin és escitalopram és ondansetron és bupivacain és hogyéneztmennyireunom. már most.

nem tudom rendesen kinyitni a szám. nőtt egy herpesz rá, és most már fáj is. erről biztos nem illik írni egy blogban, a herpesz, az mindenkinek a szomatikus magánügye. de én írni akarok, valami muszáj, ami más, mint lapozni mégegyet a könyvben (lassacskán átfúrja a köldököm, lyukas hassal milyen lesz már vizsgára menni, remélem, eléggé szánalmat keltő a sikerhez). ez mégiscsak több szimpla semmittevésnél, ami viszont szigorúan tilos. úgyhogy most írtam.

30. nap

írjak levelet magamnak, írjak le benne mindent, amit szeretek magamban.

szóval kedves énte.

most biztos azt várod maga(m)dtól, hogy valami mérhetetlen frappánsat írj, és nem fogsz. igaziból azért sem, mert elég abból, hogy olyan elvárásoknak akarj megfelelni, amikre azt mondod külsők, de úgyis világos, hogy honnan jönnek. nem írom most le neked, hogy mit szeretek benne(m)d, félek, attól elmúlna a varázs. különben is, tudod te azt, úgyhogy merjed tudni. 

és örülök, hogy boldog vagy, remélem, az is maradsz. egy boldog ember, aki néha (sokszor) azért fáradt, azért nyűgös, azért ideggyenge, azért szomorú. azért ember. azért.

és egy kis plagizálás p.f.-től, akinek ma voltam az előadásán (a felnőtté válás tizenkét lépésből három): 

1. (az anya felé.) élnijó.

2. (az anyánál.) szerethető vagy és tudsz szeretni, van oltalom.

3. (az anyától elfelé.) van valami dolgod az életben, tudsz adni és képes vagy az önátadásra.

29. nap

valami, amit reményeim szerint meg fogok tudni magamon/magamban változtatni és az okok.

hát. például nagyon remélem, hogy előbb-utóbb eljutok arra a szintre, hogy nem kell a hányingerig és a remegő hyperglykaemiás görcsig ennem magam csokoládéval (illetve tetszés szerinti édességekkel) ahhoz, hogy abba tudjam hagyni. ez, azt hiszem, nem szorul bővebb magyarázatra, hogy miért is lenne áldásos.

meg szeretnék egyszer túllendülni majd a testképzavaromon. még mielőtt a környezetem a teljes őrületbe és utálatba kergetem vele. magammal. különben sem kéne ilyen hülyeségekhez, féligigaz dolgokhoz meg nyűglődésekhez, szenvelgésekhez ragaszkodni, minek. pláne, ha már múlófélben vannak amúgy is.

a többi rossz/kevésbé jó tulajdonságomon (perfekcionizmus, hiúság, túlérzékenység, enyhe bipoláris II, impulzivitás, ésatöbbi, ésatöbbi) nem annyira szeretnék változtatni. olyan ez, mint a mindenféle függőségek vagy pszichés betegségek. csak ha funkcionális problémát okoznak, akkor igazi bajok. ha zavarnak, ha akadályozzák az életet. és azt gondolom, én itt azért bőven nem tartok. ha meg valaki mást zavar bármi a felsoroltakból (arra való igény esetén a lista természetesen szabadon bővíthető), akkor szóljon. picit meg fogok sértődni (ld. fent), de idővel egészen belátó tudok lenni, becsszó.

28 (+soksoksokadik) nap.

mi lenne ha teherbe esnék. mit tennék.

tizenhét éves koromtól akarok gyereket, persze sose volt kitől és sose volt reális, hogy jó anyukája tudnék lenni. jelenleg az első rész stimmel, a másodikat meg csak úgy fogom egyszer kideríteni, ha lesz. mármint gyerekem. szerintem menne különben. elkezdenék neki mesélni mindenfélét, onnantól beszélnék hozzá, hogy tudom, hogy van. meg boldog is lennék. és azonnal megvenném a legcukibb ikeás plüssállatot neki. (najó, igaziból azért, hogy legalább a születéséig én alhassak vele.)