27. nap

mi a legjobb dolog az életemben mostanság.

hát hogy boldog vagyok. vele, egymagamban, az életemben (vizsgaidőszak közeledése és kilátástalanság ide vagy oda). valahogy elmúlt belőlem az a szomorúmagányos üresség, ami eddig általában csak akkor nem volt, amikor éppen konkrétan valakivel voltam, akibe beleéltem magam, akin keresztül elfelejtettem szomorú és egyedül lenni. a legjobb dolog az életemben a hála. amiért rácáfoltam önmagamra, és minden kétségem ellenére mégis tudok szerelmes lenni.

26. nap

gondoltam valaha arra, hogy eldobjam magamtól az életet. ha igen, mikor és miért.

azért ez szerintem minimum egy-kétszer mindannyiunk agyában megfordul, még akkor is, ha utólag elfelejtjük, vagy magunkban se gondoljuk végig rendesen, nemhogy bevallani. igen, gondoltam. és közben arra is gondoltam, hogy nem fogom megtenni (gyávák és igaziból-élni-akarók önigazolása: nem teszem, nem tehetem, hiszen annyi embert tennék tönkre vele magam körül, és én - ugye - önző az nem vagyok). nem fogom megtenni egészen addig, amíg beteg nem leszek (értsd: gyógyíthatatlan), vagy amíg a testem nem érzem márcsupán csak lassú nyűgnek. akkor megveszem a csakoda jegyem a spanyol (/portugál/görög/egyéb) tengerpartra, és miután bevettem a kórházból (ahol előtte éveken át dolgoztam és segítettem az előző bejegyzésben említett soksok embernek) elhozott pár marék pirulát, lelépek arról a gyönyörű, szürkecsipkés szikláról a vízbe. ahogy én azt elképzelem. 

aztán repülök.

(az baj, hogy én igazán csak így tudom elképzelni a halálom, és egy cseppet sem félek tőle?)

25. nap

(megkésve bár, de törve nem:)

az ok, amiért szerintem a mai napig életben vagyok.

hogy megcsinálhassam azt a nagyon sok mindent, amit még nem csináltam meg. és különben is hülye kérdés ez. és csakazértse kezdek el arról áradozni, hogy az életemnek oka van és célja, hogy nekem küldetésem van, mert segíteni fogok (szeretnék) ezer meg ezer embernek, boldoggá teszek még másik ezret, és közben ráadásul lesz egy fészekalja gyerekem is, hát ez az ok, hogy életben vagyok, annyira evidens, hagyjatok már. momentán meg zs., de ez aztán végképp nyálasan csöpög.

s ahhoz hogy így legyen.

szeretem ezt az első, katartikus hóesést, amikor kitárt testtel sétálok hazafelé. évről évre szeretem. mondjuk most sok más mindent is szeretek. az életemet például. istenem, hogy mennyire nagyon.

24. nap

készítsek valakinek egy zenei listát, és magyarázzam el, miért azokat a zenéket választottam.


akkor csinálok egyet zs.nak. komment nélkül, hogy ismerjen meg jobban. és csak hogy megoszthassam vele.

lykke li - tonight.
leonard cohen - who by fire.
angus & julia - what you wanted
emiliana torrini - gollum's song
tori amos - toast
cat power - devil's daughter
damien rice - 9 crimes
sia - we'll be free
the pierces - sticks and stones
rachael yamagata - sunday afternoon

(és akkor most abbahagyom, lekorlátozom magam tízre, különben estig írnám a blogot, és még hajat kell mosnom különben is, mielőtt találkozunk.)

majdnem nyugalom.

na menjünk- mondta, miután kigyönyörködte magát.
jó- mondtam, miután a szemébe néztem.

don't you dare touch the ground.

túl sok mindent kéne írni, persze mindent csupa virágnyelven, nem mintha bárki olvasna, de akkor is. csak úgy meg nincs kedvem, különben sem tudom pontosan, akkor most mit is érzek. várakozást és kíváncsiságot és örömöt, addig biztos. egészen lufivá vagyok fújódva az optimizmustól meg a lehetőségeim tárházától. azért vicces, hogy mindig az van, hogy vagy minden iszonyú, vagy minden csodálatos, de valahogy sosincs egyszerre mindkettőből egy kicsi, hogy kiegyensúlyozzák egymást. és akkor még azt mondják, hogy maradjak a földön,  hát hajrá, aki erre képes. mert én vagy valóban kétméterrel lebegek minden felett, vagy valami kétszáz kilométeres gödörben fetrengek az önsajnálattól kicsorduló könnyeimben ázva. 

úristen, de szeretnék boldog lenni. huzamosabb ideig, ha kérhetem. 

23. nap

valami, amit bárcsak megtettem volna az életemben.

hátbasszus. azt gondolom, hogy még előttem az életem. úgyhogy egyelőre talán azért nem ásom el még magam. de mondjuk bárcsak lenne bátorságom elutazni egy másik országba hosszabb időre (nemvéglegesen). ennek kapcsán mondjuk írhatnám, hogy bárcsak vettem (vettük) volna a fáradtságot, hogy elintézzük magunknak előző nyáron a barcelonát. de akkor nem ott lettem volna gyakorlaton, ahol. és nem ismertem volna meg d.doktort például. meg a többieket se. úgyhogy minden úgy jó, ahogy van. 

pláne most.

22. nap

valami, amit bárcsak ne tettem volna meg az életemben.

bárcsak néha gondolkodnék ahelyett, hogy fejtetőig merülök a hűdeintenzív érzelmi világomban.

különben meg nembánok, semmit se bánok, sálálálálá. és ezt komolyan így is gondolom.

21. nap

képzeljem el, hogy a legjobb barátom autóbalesetet szenved, mi pedig egy órával korábban vesztünk össze, mit teszek?

azonnal odarohanok a kórházba, és az összes de összes energiám és mindenem arra összpontosítom, hogy ő jól legyen. és sírok. és fogom a kezét a műtőben, és arra gondolok, hogy minden rendben lesz, és hogy mennyire szeretem. különben ez egy idióta kérdés nyilvánvaló válasszal.

20. nap

véleményem az alkoholról és a drogokról.

az a baj, hogy szeretem a mámort. amikor még nem vagyok teljesen elveszve a világban (illetve az alkoholban), hanem még csak úgy lebegek és minden irtó evidens és szép és könnyű. olyankor táncolni kell, ölelni kell. és tényleg minden mást elfelejtesz (jóesetben). igen, tudnék még áradozni az alkohol fantasztikus hatásairól. de azt hiszem (remélem), ha nem ízlene tényleg némelyik, akkor nem innék. csak sajnos ízlik.

a drogokról meg nem tudok nyilatkozni. nem is szeretnék soha. 

(kivétel az elesdé, de azt is csak feldmár miatt. meg mert remélem, hogy pszichotikus soha nem leszek, viszont hallucinálást szeretném egyszer kipróbálni.)

19. nap

véleményem a vallásról és a politikáról.

egyik sem játszik különösebb (hogy egzakt legyek, semmilyen) szerepet az életemben. ez biztos arra utal, mennyire érdektelen vagyok a világ nagyobb, az életemen és környezetemen kívül eső dolgai iránt, de ez a lényegen mit sem változtat.

partiarc.

a pöttyöset ezennel kinevezem másnapos ruhának. már meg se próbálom azt elhitetni magammal, hogy a sohatöbbetnemiszomból a soha tovább tarthat, mint egy (két) hét. pedig hogy fájnak ezek a másnapok, jaj.

18. nap

véleményem az azonos neműek közti házasságról.

őszintén áldásom rájuk. miért ne legyen nekik is papírjuk, szépfehérruhájuk, gyűrűjük, ha ettől lesz kerek számukra a világ. olyan mindegy. én irtó toleráns vagyok (egészen addig, amíg nem nyalják egymást a kedves felek a szemem láttára mindenféle nyilvános helyeken. mondjuk ez ellentétes neműek esetében éppannyira undorít. és nem, nem azért, mert engem meg senki nem nyalogat). 

meg mondjuk gyereket azért ne akarjanak, mert neki viszont nem mindegy, hogy apa/anya modell nélkül nő-e fel. az azért kissé túlzás, azt gondolom, és nem jó.

17. nap

egy könyv, ami megváltoztatta valamiről alkotott véleményem.

inkább olya(noka)t mondok, amik hatással voltak rám, mert konkrétan nem tudom egy (vagy akár pár) könyvhöz kötni a véleményem esetleges megváltozását. viszont a világlátásomon, rajtam biztos, hogy sok könyv formált. nem véletlen vagyok olvasásfüggő.

szóval bartis attila nyugalom. arról nincs is mit írni, képtelen is lennék rá, ahhoz én kevés vagyok. szabó magda. tetszenek a sorsok, amiket ábrázol, még akkor is, ha néha elcseszettek, és cseppet sem követendők. avar bella elhagytál napot, holdat. peter marshall nincs helyed a temetőben. e kettő után mindig kissé hálát adtam az én életemért. jókai anna. főleg a jákob lajtorjája meg a ne féljetek. varga katalin kislányom, édesem. ezt se tudom szavakba önteni, gyerekkorom óta bennem van, valahogy az egy tökéletes könyv. linn ulmann mielőtt elalszol. 

és most már teljesen másképp állnék hozzájuk, gondolom, de gyerekkoromat végigkísérték, és hatottak rám a kertész erzsébet-könyvek meg a twist olivér meg a tamás bátya kunyhója (utóbbi kettőt rituálisan elolvastam minden évben minimum egyszer, és mindig ugyanúgy voltam képes zokogni rajtuk. ez némileg rávilágít az akkoriban kialakuló lelkivilágomra).

jaj, most elárasztottak a mindenféle olvasmányélmények, ez borzasztó. mert itt van még ez a stefan zweig könyv is, a nyugtalan szív. ha a véleményemen nem is változtatott, mindenesetre nagyon elgondolkodtatott erről az egész részvét-ügyről. 

arról, hogy feldmár vagy a most olvasott daniel goleman (érzelmi intelligencia) mennyire változtatott a gondolkodásomon, szintén nem tudok nyilatkozni, mert fogalmam nincs, előtte mi volt a véleményem (volt-e?). és most látom, hogy ez lett mind közül a leghosszabb post, úgyhogy inkább nem fitogtatnám tovább a (nemlétező) műveltségem.

(amúgy a daniel goleman-könyvet szívem szerint mindenkinek kötelezővé tenném. nem csak az orvosoknak, terapeutáknak, bár nekik aztán főleg. de amúgy is sokat dobna rajtunk, embereken.)

16. nap

valami vagy valaki, aki/ami nélkül könnyen tudnék élni.

ide most olyan kell vajon, amire most azt hiszem, fontos nekem, és közben mégsem? mert ilyen nincs; én nagyon okosan válogatom szét a lényegest és lényegtelent (lásd. előző). például a tévé picuri szerepet sem játszik a mindennapjaimban, és az se zavarna, ha egyáltalán nem lenne. 

talán néha a mobil. olyan időszakaimban, amikor mániákusan várom, hogy valaki keressen, aki nem keres, ami fáj, amitől sírok. na olyankor lenne jobb, ha inkább meg se lenne az esélye, hogy hívjon. a valaki.

valaki, ilyen nincs. mégsem tüntetünk el embereket.

jut eszembe: a vizsgaidőszak(ok) nélkül egész pompásan élném teljesítménykényszer nélküli, vattacukorrózsaszín világom. a farmakológiakönyv eliminálása pedig kifejezetten könnyítene rajtam.

15. nap

valami vagy valaki, ami/aki nélkül tudom, hogy nem tudok élni, mert már megpróbáltam és nem ment.

a csokoládé. meg egyáltalán, az evés (milymeglepő). a többi nélkül nem is próbáltam, de tudom, hogy nem tudnék soha élni. ilyenek az emberek-akiket-szeretek, az olvasás, a zongora, a zene, a ruháim és az alapozóm (igen, az alapozóm). más hirtelen nem ugrik be létfontosságú. ja de. a kávé.

14. nap

egy hős, akiben csalódnom kellett.

nos, a brúszwillisz-féle világmegmentő, armageddonos hősökben soha nem is hittem,  így legalább ezt a csalódást megúsztam, ez baromság, nem hősség.  más olvasatban viszont, szerintem hősies, ha valaki egyedül neveli fel a gyerekeit vagy küzd egy halálos betegség ellen. vagy ha minden nap bemegy egy rohadó, omlófalú kórházba gyógyítani, minden szociális és egyéb szar ellenére, és nem adja fel és nem veszíti el a hitét. de persze én elfogult vagyok, nem is kicsit.

a dolgok állása.

gondolom, évekkel ezelőtt lett volna időszerű, de én valahogy most érzem magam igazán a gyerek- és felnőttkor határán. néha még mindig határtalan öröm fog el, amikor rádöbbenek egy étterembe vagy kávézóba belépve, hogy akármit választhatok. vagy olyankor, amikor megállok a híd közepén a korlátnál, és anélkül tudok belemerülni a dunába, a városba, a szélbe, hogy az motoszkálna az agyamban, most vajon hányan néznek meg, és mit gondolnak rólam. 

13. nap

egy zenekar vagy előadóművész, aki(k) nehéz napokon segítettek át.

például udvaros hóesése kifejezetten sok utálatos, zimankós téli napon segített át. amúgy meg inkább az van, hogy a zenék, amiket hallgatok, illeszkednek az aktuális hangulatomhoz. vagyis nehéz napokon a lehető legdepressziósabb dalokat választom, a biztonság kedvéért, hogy még véletlenül se rángatódjak ki a gödör fenekéről. viszont abban igenis segítenek, hogy legalább ne (csak) önmagamat sajnáljam, hanem sirassam a többi szomorú érzést is, és az úgy valamiért már rögtön nem olyan rossz (önálltatás mesterfokon). úgyhogy akkor ide sorolnám tori amost, damien rice-ot, regina spektort, lykke li-t, a coldplayt, rachael yamagatát és még tényleg sok másokat, akik most csak azért se jutnak eszembe. (meg ugye, ha túl hosszú lenne a lista, még -nyilván tévesen - azt a következtetést lehetne levonni, hogy nekem folyton csak nehéznapjaim vannak.)

12. nap

valami, ami miatt soha nem kapok bókot.

úristen, ez milyen egy hülye kérdés. most komolyan elkezdjem sorolni azt az ezermillió velem kapcsolatos dolgot, amit senki nem szokott megemlíteni, hogy mennyire csodálatosfantasztikus? miközben persze az, mert hát én magam csodálatosfantasztikus vagyok, ez evidens. még soha senki nem dicsérte mondjuk meg, milyen ügyesen sétáltatok kutyát magassarkúban. pedig az azért egy látvány.

11. nap

valami, ami miatt a legtöbb bókot kapom.

a szemem, a ruháim, a fülbevalóim, az alakom, a közösségi portálokra kitett verseim, némely írásaim.

10. nap

valaki, akit el kéne eresztenem, vagy azt kívánom, bárcsak ne ismerném.

hjaj, ez is klisé lesz, de ilyen nincs. mindenki okkal szerepel az életemben, ahogy bizonyára én is okkal az övékében. mellesleg remélem, hogy valami pozitív üzenetet hordozó, jó okkal. ha van valami, amit el kéne eresztenem, az inkább a múlthoz (annak bizonyos momentumaihoz) való már-már mazochista ragaszkodásom. mert persze, nyilván az sem volt istenadta véletlen, amikor félév után találkoztam zs.tal pontakkor, pontúgy. de talán nem kellett volna utána még két (négy) hónapig ennek az árnyékában élnem, újra és újra direkt átélnem mindent. meg azt a mini-magambazuhanást is kihagytam volna, jut eszembe.

ma van hátralévő életed első napja. evidens, hogy azért szeretem annyira ezt a mondatot, mert én tökéletesen képtelen vagyok a jelenben élni. pedig jajdekéne.

9. nap

valaki, akit nem akartam elereszteni, mégis eltávolodott.

én nemtudom, hogy van-e ilyen. az eltávolodás szerintem mindig kettőn múlik, ráadásul oka is van. akit nem akartam elereszteni, az nem az én eleresztésem nélkül távolodott el, hanem azért, mert mindkettőnknek muszáj volt,  így alakult (zs.). néha pedig azt érzem, hogy kicsit mindenkitől távol vagyok, én magam. minden kapcsolat változik az idővel, és a kezdeti rajongó túláradás óhatatlanul elmúlik, mert vannak a hétköznapok, az egyetem, a másbarátok, a nagybetűs.

8. nap

valaki, aki pokollá tette az életemet.

tudomtudom, közhelyes, de én magam. senki más nem közreműködött ennyire huzamos ideig. (itt az ideje, hogy ne ámítsam magam tovább már, úgyhogy leírom hivatalosan is, hogy huszonhárom éve.)