szóval a hálapénz szerintem, a magyar egészségügy szerintem. 

én egy jó kórházban dolgozom, legalábbis a pszichiátriája országos meg csillivilli, és eleve tökmás szerintem a sürgi, a sebészet, az intenzív, az aneszt, mint a mi szakmánk. ráadásul főváros, ami csomó szempontból (infrastruktúra, orvoslétszám, ergo ügyeletek száma) eleve jobb helyzetről indul. de még így, a viszonylag csillivilli körülményekhez (értsd: háromágyas kórtermek a betegeknek, kulturált orvosi szobák) és a kevés (értsd: havi három) ügyelethez képest is sokszor érzem azt, hogy kapjátokbe. akik megint stadiont építetek meg tereket neveztek át sok-sok új táblával, én meg ki se számolom, milyen órabérét töltöm a kórházban a szombatvasárnapjaimat.
általában azért szoktam csöndben maradni a témában, mert egyrészt vannak a fenti körülmények, amik miatt úgy érzem, pofátlan lenne nekem sírnom. másrészt a nővérek, ugye, akik embertelen, mit kell, hogy csináljanak. és rengeteg akad köztük, aki kedves és odaadó és elhivatott, de aki véletlenül kevésbé az, az se ezt érdemelné.
az idő nagy részében őszintén nem értem, mit nem lehet azon felfogni, hogy az egészségügyi dolgozók meg nem becsülésével valójában a betegek nincsenek megbecsülve. a betegeknek elég (az illetékesek szerint) a rohadó kórházfal, az undorító vécé. a betegeknek elég a hatágyas kórterem (a pszichiátria kivételével nálunk is azok vannak, nyugi). a betegeknek elég a hullafáradt és fásult nővér. a betegeknek elég az egyáltalán nem elég személyzet, aki nyilván hogy nem tudja időben kicserélni a pelenkát, úgyhogy lehet feküdni abban a bizonyosban, de nyakig ám. a betegeknek elég a nyúzott és alulfizetett orvosok által adható empátia.
én nemtudom, más hogyan csinálja, hogy nem fogadja el a hálapénzt. nekem nagyon kéne, mert van egy ügyeletekkel együtt 180ezres fizetésem, amiből mínusz 50ezer a lakáshitel, mínusz 10ezer a békávé, mínusz kb. 35ezer a rezsi, és mínusz 32/40ezer az önismeret, a havi hétfők számától függően. most először számolom ki én is, úgyhogy ha itt vége szakad a bejegyzésnek, az azért lesz, mert hisztériás nagyrohamot, netán stroke-ot kaptam. szóval. ha négyhétfős hónapunk van, akkor marad 53ezer. magyar. forintom. élni. magyarországon. ami a hazám, amit szeretek.
és tudom. hogy valaki ennyiből él összevissza. és tudom. hogy ne legyenek igényeim. de hát vannak. mert szerintem orvosként igenis legyen igényeim. kulturálódni, például. vagy jókat enni. vagy jókat olvasni. jókat nyaralni, és jól elfelejteni közben a betegeket (igen, elfelejteni, mert másképp nem lehet feltöltődni).
szóval nem azért nem fogadom el a paraszolvenciát, mert ne lenne rá szükségem. és nem azért harcolok ellene, mert akkora erkölcsi magaslatokban szárnyalok. egyszerűen csak annyira megalázónak érzem, hogy a zsigeri reakcióm a menekülés. kifutni a szobámból azonnal, ahogy megérzem a helyzet szagát (mert meg lehet érezni), vegye el a borítékot, akinek két anyja van. nekem nem kell (de, kell). a hányinger csillapulásával aztán persze dühös vagyok magamra, mert legalább gyűjthetnék kanapéra belőle. vagy lámpára, vagy a karibszigetekre, tökmindegymire.
és fogalmam nincs, hogyan kéne valójában harcolni ez ellen a sz** ellen. olyan jó lenne merni egyszerre felállni. mondjuk a főigazgatók azt mondanák egy nap egy órájában, mind egyszerre, hogy gyerekek, ma ne. ma ne tegyetek úgy, mintha ez oké lenne.
mit nem lehet ezen észrevenni.