ezzel a tanulás-dologgal egyedül az a problémám, hogy a faszom kivan, és unom, hogy megint itt kell ülnöm, és miért nem lehet legalább pár hónap nyugta az embernek, miééért, amikor húsz fölötti betegem van továbbra is, plusz az ambulánsok, és esténként listát írok a másnapi teendőkről, és ügyelek, és éjszakántként nyilván, hogy velük álmodok, és az immunrendszerem felmondta a szolgálatot, és ismét beteg vagyok  félóránként megéhezem tőle.

az nagyon para, ha véletlenül az lenne, hogy meggyilkoltam a cserepes karácsonyfát?

de legalább a parketta büszkén versenyre kelhet bármelyik fenyőerdő talajával!

csak hogy megnyugodjatok, körömlakkra meg olajfestékre azért jut a fizetésemből. 

blue is the warmest colour. még mindig.

szóval a hálapénz szerintem, a magyar egészségügy szerintem. 

én egy jó kórházban dolgozom, legalábbis a pszichiátriája országos meg csillivilli, és eleve tökmás szerintem a sürgi, a sebészet, az intenzív, az aneszt, mint a mi szakmánk. ráadásul főváros, ami csomó szempontból (infrastruktúra, orvoslétszám, ergo ügyeletek száma) eleve jobb helyzetről indul. de még így, a viszonylag csillivilli körülményekhez (értsd: háromágyas kórtermek a betegeknek, kulturált orvosi szobák) és a kevés (értsd: havi három) ügyelethez képest is sokszor érzem azt, hogy kapjátokbe. akik megint stadiont építetek meg tereket neveztek át sok-sok új táblával, én meg ki se számolom, milyen órabérét töltöm a kórházban a szombatvasárnapjaimat.
általában azért szoktam csöndben maradni a témában, mert egyrészt vannak a fenti körülmények, amik miatt úgy érzem, pofátlan lenne nekem sírnom. másrészt a nővérek, ugye, akik embertelen, mit kell, hogy csináljanak. és rengeteg akad köztük, aki kedves és odaadó és elhivatott, de aki véletlenül kevésbé az, az se ezt érdemelné.
az idő nagy részében őszintén nem értem, mit nem lehet azon felfogni, hogy az egészségügyi dolgozók meg nem becsülésével valójában a betegek nincsenek megbecsülve. a betegeknek elég (az illetékesek szerint) a rohadó kórházfal, az undorító vécé. a betegeknek elég a hatágyas kórterem (a pszichiátria kivételével nálunk is azok vannak, nyugi). a betegeknek elég a hullafáradt és fásult nővér. a betegeknek elég az egyáltalán nem elég személyzet, aki nyilván hogy nem tudja időben kicserélni a pelenkát, úgyhogy lehet feküdni abban a bizonyosban, de nyakig ám. a betegeknek elég a nyúzott és alulfizetett orvosok által adható empátia.
én nemtudom, más hogyan csinálja, hogy nem fogadja el a hálapénzt. nekem nagyon kéne, mert van egy ügyeletekkel együtt 180ezres fizetésem, amiből mínusz 50ezer a lakáshitel, mínusz 10ezer a békávé, mínusz kb. 35ezer a rezsi, és mínusz 32/40ezer az önismeret, a havi hétfők számától függően. most először számolom ki én is, úgyhogy ha itt vége szakad a bejegyzésnek, az azért lesz, mert hisztériás nagyrohamot, netán stroke-ot kaptam. szóval. ha négyhétfős hónapunk van, akkor marad 53ezer. magyar. forintom. élni. magyarországon. ami a hazám, amit szeretek.
és tudom. hogy valaki ennyiből él összevissza. és tudom. hogy ne legyenek igényeim. de hát vannak. mert szerintem orvosként igenis legyen igényeim. kulturálódni, például. vagy jókat enni. vagy jókat olvasni. jókat nyaralni, és jól elfelejteni közben a betegeket (igen, elfelejteni, mert másképp nem lehet feltöltődni).
szóval nem azért nem fogadom el a paraszolvenciát, mert ne lenne rá szükségem. és nem azért harcolok ellene, mert akkora erkölcsi magaslatokban szárnyalok. egyszerűen csak annyira megalázónak érzem, hogy a zsigeri reakcióm a menekülés. kifutni a szobámból azonnal, ahogy megérzem a helyzet szagát (mert meg lehet érezni), vegye el a borítékot, akinek két anyja van. nekem nem kell (de, kell). a hányinger csillapulásával aztán persze dühös vagyok magamra, mert legalább gyűjthetnék kanapéra belőle. vagy lámpára, vagy a karibszigetekre, tökmindegymire.
és fogalmam nincs, hogyan kéne valójában harcolni ez ellen a sz** ellen. olyan jó lenne merni egyszerre felállni. mondjuk a főigazgatók azt mondanák egy nap egy órájában, mind egyszerre, hogy gyerekek, ma ne. ma ne tegyetek úgy, mintha ez oké lenne.
mit nem lehet ezen észrevenni.

heti tanulság: akinek huszonnégy betege* van, az kizárja magát a szobájából. viszont kap csokit az osztályvezető-helyettesétől.

most amúgy igazán mindjárt abbahagyom a kóranyagok olvasását, és áttérek o'neill-re.

és ugyan sorrento-t nem teljesen értem, és mindkét filmjét meg kell néznem mégegyszer, ez valami gyönyörű:

*: a huszonnégy beteg az akut pszichiátrián sok.

a mínuszfokokat mégis ki találta ki? fel vagyok háborodva. olyan jó zenék meg jó filmek vannak, a könyvekről ne is beszéljünk. mikor lesz nekem mindenre időm? (erre mondjuk ne válaszoljon senki, költői.)

évi heti nagy áttörésem, hogy tegnap regisztráltam ebayre, és megrendeltem az első tökfölösleges  holmimat (egy csillámos ájfón tokot, igen, ez már a nagy vallomások napja marad, érzem). nem is tudom, most miben reménykedjek, hogy hiperszuper és minden oké és utánam a vízözön, vagy hogy az egész egy kalap ***, de akkor pénzt sem költök el többet ott.

izgi!

túlszárnyaltam magam (aka hipománia).

azt én tudom, hogy milyen, amikor egyszerre csak a szemét látod, vagy az apró ráncokat mellette, ahogy nevet, a vállát, a kulcscsontját, az orrát, a fülét, a borostát az állán, a bármijét, és tudod, hogy hülyeség, hogy az egész sehova-és semmirese, mégis, leáll az életedet folyton aláfestő zene, nem hallod az ő hangját sem, és csak a szeme van, vagy az apró ráncok mellette, a válla, a kulcscsontja, az orra, a füle, a bármije, és tudod, hogy őt szereted.

úgyhogy nemes egyszerűséggel végighüppögtem a mon roi idevonatkozó részeit.

nem jutok eszembe.

most vettem valami grapefruit mag-kivonatot, és szinte látom, ahogy a kis magocskák ádáz harcot vívnak a torkomban lévő vírusokkal. azért antibiotikumot is írtam magamnak, mert bizonyos jelekből a felülfertőződésre következtetek. ha egyik sem hat, akkor betelefonálok valamelyik tévéjósnőnek, hogy mondja meg a frankót, mert a nyolc nap nemalvás átlépte a nonszenszitás határát. 

viszont ezt a cukiságot a tegnapi ügyeletben (egy köhögőroham és egy mentő között) komplettáltam, és nagyon odáig vagyok magunkért:

most annyira szép. az összes mondat tetszik.

porolgat,
porszív,
felmos.

ki kéne találni valamit.

thanks to the ötnapos lakásfogság (a másfél sarokra lévő gyógyszertár nemszámít!) el is felejtettem, milyen amikor zuhanyzás után egy pandamaci néz vissza rám a tükörből. (nemszép.)

ma is kaptam szép leckécskét a zélettől, ilyenkor illene azt mondani, hogy köszönöm, de egyelőre inkább csak haragszom (főleg magamra, naná).

viszont.

a bárkibármikor van olyan zseniális, mint a többi pintérbéla. nézzétek meg.

ő pedig egyszerűen letehetetlen, úgy olvasom, mint egy regényt (harper lee várhat, ha húsz évet bírtam rá várni), tehetséges, eredeti. kötelezőolvasmány, na.

leléptem lélegezni.

nem vagyok én szokva a betegséghez, úgyhogy most ilyen férfi-like módon meg vagyok sértődve a világra meg az immunrendszeremre, hogy ezt mégis hogyan. nem beszélve a lelkifurdalásról, amit kb. mára sikerült elengedni (cserbenhagyom a munkatársaimat, cserbenhagyom a betegeimet, van pofám elhagyni magam stb.). kicsit megnyugtat, hogy másokat is levert ez az izé a lábáról, ergo nem én öregedtem meg romlottam el. (meg tegnap éjjel végre - három éjszaka után - sikerült aludnom is, ami azért sokat dob a lelkivilágomon.)

a szobafogság jóoldala pedig tényleg az, hogy kiolvastam a háború és békét, majd gyorsan utánafaltam a mesterségem a halált (ami zseniális), és mindjárt kezdem a harper lee-t, ami a nebántsátok-nak a folytatása, alig várom. meg blogokat is olvastam, sokat. neki pl. nagyon örülök, hogy felfedeztem, hogy újra ír. másokon mondjuk inkább csodálkozom, hogy úgy odáig vannak érte, én miért nem. 

azért holnap megpróbálok betalálni a munkahelyemre.

legalább nincs diszkrepancia! szarul vagyok, szarul is nézek ki!

na, szerencsére az van, hogy sikerült ezt az egész nemakarokiskolábamenni meg ezazévlegrosszabbnapja-témakört egy huszárvágással megoldanom, amikor átfuldokoltam az éjszakát, illetve egy óvatlan reccsenéssel derékszögűnénivé avanzsáltam ismét.

dejónekem!

2 0 1 5 .

olvasgatva tegnap (mi mást is lehetne csinálni 1-jén) a mindenféle évösszegzőket meg fogadalmakat, realizáltam, hogy hát, jéé, ilyet én is szoktam, aztán győzött a lustaság, meg hogy újra kellett néznem a mr. morgan-t, meg hogy be kellett fejezni a képet, úgyhogy hipphopp éjfél lett.

és persze már megint fogalmam nincs, mi történt 2015-ben, irigylem azokat, akik hónapra lebontva el tudták mesélni az évüket, én messze nem vagyok ilyen jól organizált.

de azthiszem, az volt, hogy levizsgáztam autogén tréningből, és az első időben lett egy csomó páciensem. az első olyanok is idén voltak, akiktől pénzt mertem kérni az időmért és energiámért cserébe. ez utóbbi sokkal-sokkal nehezebben ment, mint képzeltem, de gyakorlás teszi a mestert. 

elkezdtük a jungi analitikus képzést, egy év el is telt belőle, voltak katasztrofális órák, meg egész inspirálóak is. azt mondjuk továbbra sem értem, hogy fog ebből összeállni bármiféle módszer.

aztán februártól átalakult a kórházam működése, és lekerültem a központi részlegre, új főnökkel, új kollégákkal, ami az időszakos hullámvölgyek és meglehetősen nagy terhelés ellenére irtó klasszul sült el. ennek köszönhetem ugyanis, hogy lett b., aki az egyik legjobb barátnőm aktuálisan, ha már dobálózunk ilyen hangzatos kifejezésekkel. azt is a "lent"-nek köszönhetem, hogy megtanultam, hogy z. nélkül is megállok a lábamon, nem is akárhogyan, mert még mindig én ugrom be minden adandó alkalommal helyettesíteni. egy szuper csapatot kaptam velük, akik most is hiányoznak, és elképesztően jó érzés, hogy tényleg és önmagamért szeretnek (ezt csak azért merem leírni, mert az együtt töltött bő félév alatt bőven részesültek a dekompenzálódott, hisztis énemből, és még mindig ölelésekkel fogadnak).

az is idén tavaly történt, hogy nagyon-nagyon elfáradtam, főleg, hogy nem is voltam rendes nyári szabin (azt a bő hetet ne nevezzük annak), leépítettem a plusz betegeimet, és nem vállaltam be újakat. jó pár alkalommal megkérdőjeleztem, hogy ezt akarom-e egyáltalán csinálni (including pszichoterápia és képzések), vagy csak nem merek letérni az útról, amit évekkel ezelőtt eldöntöttem, és egyre kevésbé érzem elhagyhatónak. ezzel kapcsolatban most sem vagyok előrébb, részben azért sem, mert nincs reális alternatívám (kétlem, hogy a körömlakkal festegetésből meg lehetne élni).

szerintem az egyetem eleje óta ez volt a legkreatívabb évem, festettem csomó képet meg összekreatívkodtam egyéb holmikat, meg hát egy lakást is. az év első fele - márciustól júliusig - felújítással, rohangászással és hisztérikus dühöngéssel telt, még júliusban sem gondoltam volna, hogy valaha be tudok költözni. aztán mégis, és most már maximálisan az enyémnek érzem, és imádom. 

idén voltam az első barátnőm esküvőjén, ami szuper volt, meg előtte a bánkitó-fesztivál is szuper volt, megyünk idén is. barátságok terén a helyzet változatlan, remélem, én sem okoztam nagy csalódásokat. e. továbbra is hiányzik rettenetesen a mindennapjaimból, de a klinikai képzésének köszönhetően egész sokat találkoztunk, meg hát voltunk együtt wellnesskedni is.

eljutottam londonba meg a tengerhez mindkettő rádöbbentett, hogy mennyire szeretek utazni, mégis, mennyire nehezen alkalmazkodom másokhoz vagy egyáltalán, az ismeretlen helyzetekhez. azért hiányzik, hogy kicsit többet menjek, csak hát a lakáshitel mellett nehéz még utazásra is félretenni. (most épp kanapéra gyűjtök, minden hónap elején eldugok magam elől tízezer forintot. nyaff.)

mi volt még. a húgom szakított (illetve vele szakítottak hét év után), hazajött, hozzámköltözött. anyukámmal nagyjából zökkenőmentessé javult a kapcsolatom (azért a közös nyaralás kissé elhamarkodott volt, oké), és sikerült őszintén beismernem magamnak, hogy mégiscsak van egy családtagom, akire minden körülmények között lehet számítani, és ez jó. 

a szerelmi életem változatlanul dugába dőlve, nem részletezem, a viharokat, szappanopera-jeleneteket pláne nem. azért voltam boldog is, a körülményekhez képest sokszor.

jut eszembe, tartottam előadást is a szegedi kongresszuson, életem elsőjét, állítólag fasza volt. meg túlestem a rezidensvizsgán, úgyhogy egy hónapja officially szakorvosjelölt a becsületes megjelölésem.

láttam csomó jó filmet, felfedeztem csomó klassz zenét, és majdnem kiolvastam a háború és békét.

hát, szerintem szerettem ezt az évet is.

végül tökcuki lett a bulikánk, ami azért sejthető volt. arra viszont igazán nem számítottam, hogy ennyi mindenre hasznos is lesz. 

például kiderült (1), hogy félóra mégsem elég a tvhang megacélosodásához, úgyhogy egy darabig netről ment a kossuthrádiós himnusz, aztán az is bekrepált, úgyhogy az utolsó sorokat már csak mi zengedeztük. az is kiderült (2), hogy király hangunk van. a banános-nutellás kuglófról (3) bebizonyosodott, hogy túlfinom, soha többet nem fogok csinálni (de, nyugi). ezen kívül (4) végre sikerült rendesen lebetegednem, úgyhogy ha véletlenül idén mégis igaz lenne a mondás, akkor egész évben nem fogjátok hallani a hangomat.