az tudatalattim szerint a következő öt évem leginkább olyan, mint egy értelmi fogyatékos, izomsorvadásos fiú. még szerencse, hogy különben minden oké., és a blair is egész cukin énekel.
volt egy álmom, amiben szerepelt ez a fiú, kb. az én korosztályom, értelmi fogyatékos és tolószékben ült. aztán kiderült róla, hogy izomsorvadást is diagnosztizáltak nála, ami öt év alatt fog végezni vele. és sok minden asszociációm volt még ezzel kapcsolatban, amit inkább nem fejtek ki, mert talán sokakat megbotránkoztatna a gondolkodásom a témáról, viszont rákérdezett a terapeutám arra is, hogy miért pont öt év vajon, mi jut erről eszembe, mit jelen t ez. (a jungi analízisben az álmokat úgy nézzük - persze lehet, hogy más álomelemzős módszereknél is így van, csak azokat nem ismerem -, hogy minden szereplő te vagy, így ez a fiú is én vagyok, az énem/tudattalanom egy része). és először semmi nem jutott eszembe, mert az eddigi életem inkább hat éves etapokból állt (ált. isk., gimi, egyetem), aztán megvolt az aha-élmény, hogy basszus, a mostani "etap" viszont öt év (a szakvizsgáig). és tudatosan nem látom szörnyűnek egyáltalán, sőt, az ügyeletek kivételével jelenleg imádom csinálni, ez a felszín és a mélynek is egy része. viszont most, hogy el kellett róla tudatosan gondolkodnom, arra is rájöttem, hogy közben azért nagyon frusztrál, hogy megint korlátok vannak, hogy megint egy csomó minden olyan, amit meg kell csinálni, mert kötelező, de értelmetlen/nincskedvem. de főleg a korlátok meg a kalitka. meg hogy ezek ellen tehetetlen vagyok (vö. izomsorvadás-tolószék). na ez most hosszú lett, de valahogy így.
ok, így már teljesen érhető. jellemző módon teljesen másra tippeltem:) egyébként csodálatosan szimbolikus ez az izomsorvadsos kisfiú-kép, én kb. pont ugyanígy éreztem magam a karrierem elején. aztán eltelt úgy kb. 4-5 év gályázásban és gyomorideggel, majd megtanultam észrevenni a korlátokon túl azt is ami meg sokkal jobb a felnőtt, dolgozó életben, mint a tanulós gyerekévekben, (ehhez nagyon kellett az hogy le tudjam tenni a maximalizmust és a megfelelési kényszert is ) egyből kinyílt a világ csak mert bátrabb lettem, elnézőbb magammal és kevésbé akartam már hogy mindenki szeressen. plusz, ha kíváncsi maradsz -és miért ne maradnál- újra meg újra vissza fogsz majd ülni az iskolapadba. Jó lesz, izgalmas, és nem izomsorvadás lesz, hanem bodybuliding:)
és mire tippeltél? :) amúgy meg köszi, amiket írtál, megint azt érzem, hogy nemkicsit hasonlítunk, minden különbözőségünk ellenére is. nekem mondjuk nem is a karrierkezdéssel magával van a bajom, az bodybuilding a javából. inkább azt nehéz elfogadnom, hogy megint várnom kell, és öt év múlva leszek csak "teljes értékű" (=szakorvos), addig meg lesz csomó sallang, éppúgy, mint az egyetemen. és én ezeknek a korlátoknak szeretnék már a túlodalán lenni. nyilván ezt a "várakozást" is ki lehet tölteni (és igyekszem is már most) mindenféle klassz dologgal, a felnőtt, dolgozós életet pedig már most nagyon csípem. sokan mondták, öregebbek, hogy "vissza fogod sírni az egyetemista éveket", hát, egyelőre bátran nyilatkozhatom, amit akkor is mondtam mindig, hogy nincs az a nosztalgia, ami megszépítené az orvosit (legalábbis egyes részeit). és már csak azt áruld el, hogyan kell letenni a maximalizmust? :))
az én legnagyon megoldandó problémám a szorongás, így természetesen valami sokkal fizikaibb dologtól tartottam, nyilván :) a maximalizmust pedig úgy tettem le, hogy:először kizsaroltam magamból mindent és szétdolgoztam magam, aztán depressziós lettem, aztán kidobtam az antidepresszánst miután kiváltottam a receptet és rájöttem hogy bármennyit fogok teperni, az sosem elég és sosem fogom teljesen alkalmasnak érezni magam és ehhez a szigorú (pedig első látásra nagyon modern vezetői stílust gyakorló, jófejnek látszó ) főnököknek csak részben van közük. aztán munkahelyet váltottam, lett kicsit magasabb fizetésem és elmehettem pszichodrámacsoportba. és aztán egy nap, kb. fél éve jártam akkor drámázni, úgy keltem fel, hogy tulajdonképpen letojok mindent, és elkezdtem sejteni, hogy semmi baj nem lesz akkor sem, ha a dolgaimat nem tökéletesre csinálom, "csak" elégjó-ra. és lőn. így lett egy csomó plusz időm, amit pl. fényképezésre tudok fordítani, ami nekem a heti két órás flow, ami fenn tart. én viszont nem hiszek abban hogy a környezetünk, szakmánk, munkahelyünk ebben a kérdésben másodlagos, mert nálam igenis számított sokat hogy eljöttem az előző helyről ahol folyton mesterségesen kreált versenyhelyzet volt, így tényleg egy szerencsétlen versenylónak éreztem magam folyton.
...de a fenti sok szövegelés helyett sokkal jobb lett volna ha megkérdem: hogy érzed magad ha hibát vétesz? mennyi ideig tart elrendezni magadban? (kis hibákról beszélek most, nem életbevágóan fontos tévedésekről.)
abban én sem hiszek, hogy a környezet, munkahely stb. másodlagos lenne (ezt írtam volna?). de nekem ezzel személy szerint nincs gondom, sőt, szuper munkahelyem van. eleve az orvoslás nem versenyszféra, én legalábbis egyáltalán nem érzem azt, hogy bárkivel versenyeznem kéne /versenyeztetve lennék. az pedig, hogy hogyan érzem magam, ha hibázom, jó kérdés... eleve talán ott kéne kezdeni (és most nem nagyképűsködöm), hogy viszonylag nem szoktam hibázni. merthogy annyira törekszem, annyira bebiztosítom magam, hogy kvázi meg sem adom az esélyét a hibáknak. de mondjuk nyilván becsúsztak azért az elmúlt hónapokban apróságok (nem írtam rá a lázlapra a kért vizsgálatot, nem szóltam a nővérnek, hogy viziten kívül volt gyógyszercsere stb.), olyankor a szembesítésnek (ami hangsúlyoznám, hogy soha nem lecseszés vagy számonkérés, tényleg nem) van egy kissé megalázó szájíze. szóval talán a szégyen és a megalázottság és a zavarban levés. és utána egy csomószor vissza szoktam pörgetni a szituációt, azt is, amikor hibáztam, ill. azt is, amikor megtudtam, hogy hibáztam. és ugyanazt a megszégyenülést szoktam érezni. de ez tényleg nagyon-nagyon ritka már. és mivel nagy dologban nem hibáztam még, az is leesett már, hogy semmi baj nem történik. úgyhogy ezek a flash back-ek is egyre rövidebb ideig tartanak, ha tartanak. az mondjuk egy másik kérdés, hogy ehelyett a döntéseimet kérdőjelezem meg folyamatosan. egészen konkrétan mondjuk az ügyeletben hozott döntéseimet. és hiába vagyok olyankor is tényleg mindig tisztában azzal, hogy jól döntöttem (pl. hogy nyílt vagy zárt részlegre helyezek egy új beteget, hány ampulla és milyen sürgősségi gyógyszert adatok be, mit írok a kórrajzba, mi a diagnózis stb.), akkor is egész éjszakákat kattogok át utána. ráadásul mindezt úgy, hogy bajt úgymond (nagyot, visszavonhatatlant) nem tudok csinálni, mert kezdőként természetesen mindig az óvatosabb utat választom. szóval valójában inkább annak a lehetősége borít ki, hogy a másik döntés jobb lett volna, vagyis nem vagyok elég jó.
értem. mivel nem vagyok orvos, nem is okoskodom tovább, mert nálatok azért más a döntések súlya, mint nálunk, úgyhogy így érthetőbb számomra ez a maximalizmus sokkal.(betegként inkább mennék egy maximalista dokihoz, mint egy nem maximalistához.) lehet, hogy akkor inkább csak a nem vagy elég jó érzést kellene leredukálnod, mivel azt a kivülálló is látja, hogy idővel, tapasztalattal a két jó döntés közül egyre gyakrabban fogod majd a jobbat választani és ezt tudd be inkább saját kezdőségednek és ne gondold rögtön azt hogy nem vagy elég jó.itt, a blogodban is írod, mennyien dícsérnek, biztatnak. ha nem lennél elég jó, nem hiszem hogy ez annyira gyakran történne.
:) köszi, aranyos vagy! a "nem vagyok elég jó"-ságon dolgozom egy ideje, egyelőre finoman szólva is hullámzó kimenetellel. a külső dicséretek sosem voltak elegek, jól esnek, ez tény, és az őszinteségüket sem vitatom el, de a lényegen nem változtatnak. az, hogy itt is leírom őket, az is leginkább egy magamnak szánt bizonygatás, hogy na látod, hidd már el stb.. :) a maximalizmust pedig titkon szuper dolognak tartom, mert ez visz előre, még ha kínlódások árán is. ezen biztos, hogy nem változtatnék önszántamból. :)
hm-hm: miért írod ezt?
VálaszTörlésvolt egy álmom, amiben szerepelt ez a fiú, kb. az én korosztályom, értelmi fogyatékos és tolószékben ült. aztán kiderült róla, hogy izomsorvadást is diagnosztizáltak nála, ami öt év alatt fog végezni vele. és sok minden asszociációm volt még ezzel kapcsolatban, amit inkább nem fejtek ki, mert talán sokakat megbotránkoztatna a gondolkodásom a témáról, viszont rákérdezett a terapeutám arra is, hogy miért pont öt év vajon, mi jut erről eszembe, mit jelen
VálaszTörlést ez. (a jungi analízisben az álmokat úgy nézzük - persze lehet, hogy más álomelemzős módszereknél is így van, csak azokat nem ismerem -, hogy minden szereplő te vagy, így ez a fiú is én vagyok, az énem/tudattalanom egy része). és először semmi nem jutott eszembe, mert az eddigi életem inkább hat éves etapokból állt (ált. isk., gimi, egyetem), aztán megvolt az aha-élmény, hogy basszus, a mostani "etap" viszont öt év (a szakvizsgáig). és tudatosan nem látom szörnyűnek egyáltalán, sőt, az ügyeletek kivételével jelenleg imádom csinálni, ez a felszín és a mélynek is egy része. viszont most, hogy el kellett róla tudatosan gondolkodnom, arra is rájöttem, hogy közben azért nagyon frusztrál, hogy megint korlátok vannak, hogy megint egy csomó minden olyan, amit meg kell csinálni, mert kötelező, de értelmetlen/nincskedvem. de főleg a korlátok meg a kalitka. meg hogy ezek ellen tehetetlen vagyok (vö. izomsorvadás-tolószék).
na ez most hosszú lett, de valahogy így.
ok, így már teljesen érhető. jellemző módon teljesen másra tippeltem:)
Törlésegyébként csodálatosan szimbolikus ez az izomsorvadsos kisfiú-kép, én kb. pont ugyanígy éreztem magam a karrierem elején. aztán eltelt úgy kb. 4-5 év gályázásban és gyomorideggel, majd megtanultam észrevenni a korlátokon túl azt is ami meg sokkal jobb a felnőtt, dolgozó életben, mint a tanulós gyerekévekben, (ehhez nagyon kellett az hogy le tudjam tenni a maximalizmust és a megfelelési kényszert is ) egyből kinyílt a világ csak mert bátrabb lettem, elnézőbb magammal és kevésbé akartam már hogy mindenki szeressen. plusz, ha kíváncsi maradsz -és miért ne maradnál- újra meg újra vissza fogsz majd ülni az iskolapadba. Jó lesz, izgalmas, és nem izomsorvadás lesz, hanem bodybuliding:)
és mire tippeltél? :)
Törlésamúgy meg köszi, amiket írtál, megint azt érzem, hogy nemkicsit hasonlítunk, minden különbözőségünk ellenére is. nekem mondjuk nem is a karrierkezdéssel magával van a bajom, az bodybuilding a javából. inkább azt nehéz elfogadnom, hogy megint várnom kell, és öt év múlva leszek csak "teljes értékű" (=szakorvos), addig meg lesz csomó sallang, éppúgy, mint az egyetemen. és én ezeknek a korlátoknak szeretnék már a túlodalán lenni. nyilván ezt a "várakozást" is ki lehet tölteni (és igyekszem is már most) mindenféle klassz dologgal, a felnőtt, dolgozós életet pedig már most nagyon csípem. sokan mondták, öregebbek, hogy "vissza fogod sírni az egyetemista éveket", hát, egyelőre bátran nyilatkozhatom, amit akkor is mondtam mindig, hogy nincs az a nosztalgia, ami megszépítené az orvosit (legalábbis egyes részeit).
és már csak azt áruld el, hogyan kell letenni a maximalizmust? :))
az én legnagyon megoldandó problémám a szorongás, így természetesen valami sokkal fizikaibb dologtól tartottam, nyilván :)
Törlésa maximalizmust pedig úgy tettem le, hogy:először kizsaroltam magamból mindent és szétdolgoztam magam, aztán depressziós lettem, aztán kidobtam az antidepresszánst miután kiváltottam a receptet és rájöttem hogy bármennyit fogok teperni, az sosem elég és sosem fogom teljesen alkalmasnak érezni magam és ehhez a szigorú (pedig első látásra nagyon modern vezetői stílust gyakorló, jófejnek látszó ) főnököknek csak részben van közük. aztán munkahelyet váltottam, lett kicsit magasabb fizetésem és elmehettem pszichodrámacsoportba. és aztán egy nap, kb. fél éve jártam akkor drámázni, úgy keltem fel, hogy tulajdonképpen letojok mindent, és elkezdtem sejteni, hogy semmi baj nem lesz akkor sem, ha a dolgaimat nem tökéletesre csinálom, "csak" elégjó-ra. és lőn. így lett egy csomó plusz időm, amit pl. fényképezésre tudok fordítani, ami nekem a heti két órás flow, ami fenn tart.
én viszont nem hiszek abban hogy a környezetünk, szakmánk, munkahelyünk ebben a kérdésben másodlagos, mert nálam igenis számított sokat hogy eljöttem az előző helyről ahol folyton mesterségesen kreált versenyhelyzet volt, így tényleg egy szerencsétlen versenylónak éreztem magam folyton.
...de a fenti sok szövegelés helyett sokkal jobb lett volna ha megkérdem: hogy érzed magad ha hibát vétesz? mennyi ideig tart elrendezni magadban?
Törlés(kis hibákról beszélek most, nem életbevágóan fontos tévedésekről.)
abban én sem hiszek, hogy a környezet, munkahely stb. másodlagos lenne (ezt írtam volna?). de nekem ezzel személy szerint nincs gondom, sőt, szuper munkahelyem van. eleve az orvoslás nem versenyszféra, én legalábbis egyáltalán nem érzem azt, hogy bárkivel versenyeznem kéne /versenyeztetve lennék.
Törlésaz pedig, hogy hogyan érzem magam, ha hibázom, jó kérdés... eleve talán ott kéne kezdeni (és most nem nagyképűsködöm), hogy viszonylag nem szoktam hibázni. merthogy annyira törekszem, annyira bebiztosítom magam, hogy kvázi meg sem adom az esélyét a hibáknak. de mondjuk nyilván becsúsztak azért az elmúlt hónapokban apróságok (nem írtam rá a lázlapra a kért vizsgálatot, nem szóltam a nővérnek, hogy viziten kívül volt gyógyszercsere stb.), olyankor a szembesítésnek (ami hangsúlyoznám, hogy soha nem lecseszés vagy számonkérés, tényleg nem) van egy kissé megalázó szájíze. szóval talán a szégyen és a megalázottság és a zavarban levés. és utána egy csomószor vissza szoktam pörgetni a szituációt, azt is, amikor hibáztam, ill. azt is, amikor megtudtam, hogy hibáztam. és ugyanazt a megszégyenülést szoktam érezni. de ez tényleg nagyon-nagyon ritka már. és mivel nagy dologban nem hibáztam még, az is leesett már, hogy semmi baj nem történik. úgyhogy ezek a flash back-ek is egyre rövidebb ideig tartanak, ha tartanak.
az mondjuk egy másik kérdés, hogy ehelyett a döntéseimet kérdőjelezem meg folyamatosan. egészen konkrétan mondjuk az ügyeletben hozott döntéseimet. és hiába vagyok olyankor is tényleg mindig tisztában azzal, hogy jól döntöttem (pl. hogy nyílt vagy zárt részlegre helyezek egy új beteget, hány ampulla és milyen sürgősségi gyógyszert adatok be, mit írok a kórrajzba, mi a diagnózis stb.), akkor is egész éjszakákat kattogok át utána. ráadásul mindezt úgy, hogy bajt úgymond (nagyot, visszavonhatatlant) nem tudok csinálni, mert kezdőként természetesen mindig az óvatosabb utat választom. szóval valójában inkább annak a lehetősége borít ki, hogy a másik döntés jobb lett volna, vagyis nem vagyok elég jó.
értem. mivel nem vagyok orvos, nem is okoskodom tovább, mert nálatok azért más a döntések súlya, mint nálunk, úgyhogy így érthetőbb számomra ez a maximalizmus sokkal.(betegként inkább mennék egy maximalista dokihoz, mint egy nem maximalistához.)
Törléslehet, hogy akkor inkább csak a nem vagy elég jó érzést kellene leredukálnod, mivel azt a kivülálló is látja, hogy idővel, tapasztalattal a két jó döntés közül egyre gyakrabban fogod majd a jobbat választani és ezt tudd be inkább saját kezdőségednek és ne gondold rögtön azt hogy nem vagy elég jó.itt, a blogodban is írod, mennyien dícsérnek, biztatnak. ha nem lennél elég jó, nem hiszem hogy ez annyira gyakran történne.
:) köszi, aranyos vagy!
Törlésa "nem vagyok elég jó"-ságon dolgozom egy ideje, egyelőre finoman szólva is hullámzó kimenetellel. a külső dicséretek sosem voltak elegek, jól esnek, ez tény, és az őszinteségüket sem vitatom el, de a lényegen nem változtatnak. az, hogy itt is leírom őket, az is leginkább egy magamnak szánt bizonygatás, hogy na látod, hidd már el stb.. :)
a maximalizmust pedig titkon szuper dolognak tartom, mert ez visz előre, még ha kínlódások árán is. ezen biztos, hogy nem változtatnék önszántamból. :)