imperatív.

kell az, hogy a mai edzés ne egyedi és megismételetlen alkalom legyen, mert kell, hogy ne legyen narancsbőr a fenekemen, hogy véletlenül se súrlódjanak össze a combjaim, hogy megcsináljam tavasszal a félmaratont.

kell, hogy felmenjek a galériára, és elpakoljam a reggel széthányt holmikat.

kell egy lakás nagyobb szekrény, hogy elférjenek a reggel széthányt holmijaim.

kell még ezer száz tíz sok ruha, ami én vagyok, de a kórházban is fel tudom őket venni.

kell sokkal többet félrerakni a fizetésemből, hogy nyáron elmehessek toscanába (vagy bárhova) megint.

kell új zene, mert unom az összes régit.

kell egy új sorozat, mert a mostani függőségemből már csak két és fél évad van hátra, és mivel esélytelen, hogy ennél összetettebb dolgokkal foglalkozzak mostanában, nagyon hamarosan a végére fogok érni.

kell kitalálni, hogy mit akarok enni, listát írni, bemenni a boltba, megvenni a hozzávalókat, és meg is kell főzni.

kell felnőni, de nem visszavonhatatlanul.

kell összerendezetten irányítani a hangulataimat, és örülni, hogy a gondolat és a tett két egyáltalán nem ekvivalens dolog.

kell leszokni a hipomániáról, és véletlenül sem örülni annak, hogy az új öndiagnózisom a ciklotímia.

kell jó időben tudni igent, és még jobb időben nemet mondani.

kell kevesebb édességet enni. mondjuk nem minden nap.

kell szépnek lenni, de nem foglalkozni annyit a külsőségekkel, de túl annyit a belsőségekkel se. túl sok a jóból is, ugyebár, és egyébként sem feltétlen vezet(ek) bárhova.

kell álmodni minimum heti egyet.

kell zongorázniolvasniszínházbamennimegmoziba.

kell körmöt lemosni, reszelni, újrafesteni.

kell nem belesajdulni a szívnek, ha valaki azt meséli, hogy a fiát, ha látja, akkor még mindig kézen fogva alszanak el, annyira szereti.

de leginkább csak egy kutya kell:

death by chocolate.

még a hyperglykaemiás kómába (pechemre láttam egy plakátot, hogy a cba-ban csak százkilencvenkilenc az oreo kekszes milka, és vinni akartam a lányoknak a kórházba, mert beszéltünk róla, hogy szerintem az a legjobb, és akkor már itthonra is vettem, mégszép. és sajnos megint karácsony lesz, és ilyenkor van az a fahéjas-porcukros csokival borított mandula is, a milkás, és nekem az olyan szinten a gyengém, hogy éveken át vártam, hogy bejöjjön kicsiny hazánkba, miután a nagybátyámék egyszer hoztak ausztriából. és még az aldiban is vettem kekszet, és szerintem túladagoltam magam) zuhanásom előtt szeretnék felháborodni. hogy ma életemben először utaztam a száznegyvenkilences buszon, ahol az átlagéletkor velem együtt is hetven felett volt, és mindenki nagyon szépen öltözött és sminkelt volt, és egyáltalán, mennyire klassz már az egész környék. és mégis, mindenki hozta a kötelező magyarnyugdíjas, citromba harapott formáját, amit a békásmegyeri lakótelepen, a hármasmetrón, a nyanyataligával a hátuk mögött, metróújsággal és macskakajával a kezükben (jobb napjaimon) még meg is tudok érteni. na de itt. 

szóval, ha nem tetszenek tudni értékelni a panorámát, akkor cseréljünk. 

(amúgy voltak tökcukik is, akikkel oda meg visszafele is találkoztam, és nagyon helyes lila kabátjuk volt, hozzáillő sapkával. és lehet, hogy én se vigyorognék, ha hetven évesen egy csupa-emelkedős környéken laknék [ezért mondom, hogy cseréljünk]. és nekem is vannak, ugyebár, a búvalb***ott napjaim, csak ma valahogy nem rezonáltunk össze a nénikkel-bácsikkal.)

xoxo.

nem szabadna se ennyi gossip girl-t, se ennyi szép képet. 

merthogy most felváltva szeretnék azonnal elkölteni vállalhatatlanul nagy összegeket ruhákra és anouk aimee vagy natalie portman vagy vanessa redgrave vagy natalie wood vagy gregory peck lenni. vagy balerina. vagy modell.

pedig én serena van der woodsen vagyok.

drunken heart of mine.

és tegnap ismét feljebb nőttem egy kicsivel, amikor megkaptam az intézmény nevével ellátott receptjeimet. bár tartok tőle, hogy az igazi felnőttek nem kezdenek el indiánszökellni a folyosón, hogy juuuuuj, doktor (igen, még mindig nem dolgozódott fel ez az információ sem százszázalékosan), illetve juuuuuuj, xxx kórház, juuuuuj. de tök cukin örömködött velem mindenki, és az egyik nővér szerint fogytam október eleje óta*, úgyhogy duplán volt jó napom.

estére aztán kamasz lettem újra, klasszul sikerült a találka, hajnal négykor kerültem végül ágyba, és g.néni is beugrott pár órára. egyedül ő nem öregszik közülünk, hallatlan pofátlanság. láttott ő is a tévében, és most azon volt ledöbbenve, hogy hogyan voltam képes olyan hanyag eleganciával kezelni az eseményeket, ő egy négyszemközti beszélgetésben nem tudott volna ennyire laza és frappáns lenni, nemhogy egy tévéfelvételen. egyébként is meglehetősen különös kép él benne rólam. tulajdonképpen nem is lenne rossz hasonlítani a lányra, aki szerinte vagyok.

és előtte voltam a konferencián, értékelhető előadás nagyjából fél darab volt, a többiek létjogosultságát nem teljesen értettem, de bizonyára én vagyok hiperkritikus megint. viszont ott volt az egyik pszichiáternő, akivel szerdán találkoztunk az osztályos összeröffenésen, a területünkhöz tartozó egyik gondozóban dolgozik, és már akkor kiszúrtam, hogy catherine deneuve-sen szép lehetett a maga idejében (tegnap kiderült, hogy hetven felett van), és most is van benne valami nagyon szép. ő is felismert, és odajött hozzám a szünetben, megkérdezni, hogy akit beküldött aznap betege, megérkezett-e**. én pedig vettem egy nagy levegőt, és megmondtam neki, hogy tudom, hogy nem ismerem, és nem illik, de mennyire szépnek találom. eddig életemben egyszer*** csináltam ilyet, amikor az ötödéves belgyógy gyakorlatvezető nénim elé álltam oda, és fejtettem ki, hogy milyen klasszak voltak az órák, és mennyire jól bánik az emberekkel, és köszönöm neki a félévet. mily meglepő, mindketten örültek, és én akkor döntöttem el, hogy nem érdekel se a szokás, se az illem, én dicsérni fogok. nyilván ehhez az kell, hogy őszintén az legyen a véleményem, ez az egyetlen módja a gyávaság és a tradíciók legyőzésének. a reakció különben a teljes döbbenet (tudod, hogy hány éves vagyok?) volt, aztán hogy most nagyon jó napot csináltál nekem, aztán a fél kávészünetet végig beszélgettük, mesélt magáról sokat, aztán az előadások alatt odaült mellém. szóval, azt hiszem, megéri.

ma pedig mérhetetlenül effektív voltam, kitakarítottam a szobám, pókhálótlanítottam az előszobát, mostam két adagot, sütöttem quiche-t, és mindjárt nekiállok a nagymamám pszichiátria tankönyvének, amit tolna judit ajánlott kedden, én meg stréber vagyok, naná.

*: ő amúgy inkább szörnyülködő hangsúllyal kérdezte-mondta, nálam viszont tombol a testképzavar.

**: igen, én pedig meghozhattam életem első önálló döntését, mint orvos, mert egyedül voltam az osztályon és el kellett döntenem, hogy nyílt vagy figyelő, úgyhogy ez utóbbi lett belőle.

***: meg még egyszer, a gyerekneurón, és utána a cikket is ezzel a céllal küldtem el herczegfalvinak.

sweet nothing.

nagyjából arra van kapacitásom, hogy a freemail-es fiókomból a spameket törölgessem. arról mondjuk fogalmam nincs, miért léptem be. a logikát meg se kíséreljük megtalálni a tetteimben.

viszont kihevertem a dolgaimat, és a sok okos, és főleg nálam objektívebb szerettem meggyőzött arról is, hogy felesleges bármit felfújni, és tényleg. és csak egészen halvány árnyalatnyikat vettem vissza magamból, és jó lesz ez így, és kézben tartom a helyzetet. meg hát mégiscsak eszembe jutott valami logikus is (amiben aztán meg is erősítettek bent): ha bármit komolyan gondolnának (mármint ők, az osztályon), akkor nyilván nem poénkodnának vele(m) erről. és a főnővérünk szerint ez hozzá(m) tartozik, és egyáltalán, mit csodálkozok, amikor a pincér is azonnal tudta, hogy meggyes sört kérek, amikor meglátott, pedig csak kétszer voltam korábban a helyen. énmellettem elaludni nem lehet, álá psota irén, úgyhogy meg vagyok nyugodva.

és tökjó volt egyébként is a tegnap este, mert ő is egy cuki, akivel a majdnem-hatvan éve ellenére percek alatt vihogó kamaszlánnyá avanzsálunk, és imádom a mások életét hallgatni (meg a belga sört is imádom, meg azt is, hogy még mindig örömködni tudok afelett, hogy felnőtt vagyok, és egészen spontánul hagyhatom alakulni a napjaimat). persze bulihelyet nem találtunk (eredetileg a karácsonyi parti tervezett helyszínét indultunk lecsekkolni), de azóta van másik jelöltünk. holnap meg megint konferencia. meg osztálytalálkozó (általános iskolás).

meg voltam egy picit egyetemista is a héten, mert kedden volt az első összeülésünk az elsős rezidensekkel a klinikán, és egykor már vége volt, és azonnal megéreztem a fílinget, és baromi klassz volt. (maga a képzés is klassz lesz, mert fogunk tanulni sok-sok pszichopatológiát és explorálni sok beteget felügyelettel [végre], és irtó menő diagnoszta leszek a végére. ja, és a tolna judit osztályfőnöknek titulálja magát, és ez is mennyire cuki már.)

és ha már ennyit cukiztam ma, akkor:

the girl & the dog.

egy kicsit mégis szeretnék karácsonyt. meg a bömbölést abbahagyni is szeretném, csak az a nagy helyzet, hogy a büdös életben semmi nem fájt még ennyire, pedig hányszor hittem, hogy ennél jobban, az már mission impossible. de hát ha egyszer, de hát ha egyszer ennyire:

(soha többet nem vagyok hajlandó kötődni*. pláne nem lesz kutyám**.)

*: mintha ezt el lehetne dönteni.

**: ami még az előzőnél is nagyobb hülyeség, mert kutya kell. és őszintén az a véleményem, hogy ettől az állattól nemkicsivel kaptam többet tizenegy év alatt, mint egy-két ún. közeli embertársamtól. szerintem életemben először gyászolok. 

.can you tell me real things.

oké vagy nemoké egészen komolyan gondolni (tudni) azt, hogy egy csomó embertől (borderline pácienstől, ne beszéljek már félre, legalább magam előtt ne) csupán egy paraszthajszál választ el, ez itt a kérdés. bennem amúgy teljesen rendben van, mert közben azzal is tisztában vagyok, hogy minden hasonlóság ellenére mégiscsak alapjainkban különbözünk. és talán abban viszont segít, hogy véletlenül se szálljak fel arra a fehérköpenyes magas lóra, ahol nem egyen, és nem ketten ücsörögnek. (tisztelet a remélem-sok kivételnek, of course.)

hegyvölgyet megjártam ezen a héten (is), de legalábbis megírtam a cikket, vettem két nagyon csinos ruhát a mango-ban meg egy fekete bőrkesztyűt, masnival, vacsoráztam g.ral, vacsoráztam z.val és vacsoráztam apukámmal. ja, meg volt egy kisebb nervous breakdown-om. úgyhogy tegnap óta az van, hogy el kéne döntenem, melyik fájjon jobban. hogy képtelenség elfojtanom tovább, hogy a kutya meg fog halni, és hagyni kéne elmenni végre. vagy hogy tökéletesen alaptalanul gondolnak könnyű nőcskének, és hogy ez az egész pletykás népség* azon kérődzik, hogy lefekszem valakivel, akinek még azt sem engedtem meg soha (és nem is fogom), hogy hozzám érjen. 

és persze, tudhattam volna, hogy ez fog történni. és persze, húzhatnék magamra zsákot, kihajíthatnám azt a maroknyi sminkcuccom is a kukába, moshatnék kéthetente hajat és abbahagyhatnám a mosolygást, a nyitottságot, a közvetlenséget, a lazaságot. de valamiért az a fránya kényszerképzetem van, hogy nem nekem kéne másként viselkednem. 

(bár haditerveim azért vannak. tegnap alvás helyett például azt vizualizáltam playback-üzemmódban, ahogy g. értem jön majd a karácsonyi bulira, és én nagyon-nagyon érett módon meg fogom vele mutatni, hogy kinek engedek és mit.**)

persze közben ilyenek vannak, meg egyéb igazi dolgok, úgyhogy rohadtul befogom inkább a szám.

*: és itt nem is feltétlen a saját osztályomról beszélek, mert közülük többeket, ha mással nem is, de a tegnapi kirohanásocskámmal meggyőztem arról, hogy a látszat csal, hanem a többi osztály sunyi nyálcsorgatás közepette érdeklődő delikvenseiről. akik nyilván nem tőlem (hiszen nem is ismernek), hanem a kollégáimtól igyekeznek informálódni. hát k****ra tehetnek egy szívességet.

**: nyilván tudom, hogy nem ez a megoldás, de az idegeimnek jót tett ez a gondolati síkon elkövetett manőver is.

without these open arms.

minden előzetes figyelmeztetés nélkül kúsznak belém olyasféle gondolatok, hogy bármennyire szép és jó, azért nem biztos, hogy folyamatosan elviselhető a tény, hogy mostantól tényleg mindig ez lesz (ti. hogy dolgozni kell menni a hétből általában öt napon, és ez a kettő kinek elég a regenerálódásra, noch dazu a feltöltődésre). egyelőre hullámzó kimenetellel hasogat belém a pánik ezügyben.

meg láttam egy idős párt a metrón, a férfi tisztára javier bardem volt, csak kicsit kevésbé széles orral, és a nő is annyira szép volt, és nagyon ízléses gyűrűk voltak az ujjain, és mosolyogtak. és akkor egy kicsit elkezdtem sírni, és irigy is voltam, és szerettem volna ők lenni. ami tudom, hogy hülyeség. tulajdonképpen megelégednék azzal is, ha biztosra vehetném, hogy negyven év múlva ők lehetek én.
igazán szólhatott volna valaki, hogy a havi boldogság-pszichózis után ilyen hamar jön a szokásos lejtmenet, jobban kihasználtam volna.

let me take a ride.

olyan katarzisaim vannak, mint hogy kedden megjött életem első sms-e arról, hogy megjött életem első fizetése. és végül is sokkal kevesebb is lehetne. vagy ugyanennyi valami olyanért, ahol közben nem vagyok a helyemen.

és egyszerre rossz és jó, jó és rossz a túlságosan letörölhetetlen mosolyom. (még nekem is hozzá kell szoknom a szokatlan időzítésű hipomániámhoz.)

egyébként pedig teljesen bezsongódtam:

főleg a benne lévő hangok

miatt szép.

(és mert ma minden szép. pedig elfelejtettem ébresztőt állítani, úgyhogy a referáló eleje táján ébredtem. úgy tip tappingeltem is befelé szélsebesen, hogy a nemsminkelős időszakom [értsd: gimi eleje] óta nem voltam kész ennyire percek alatt. kaptam is azonnal a nővérektől kávét, most hogy meglátták az alapozatlan karikákat a szemem alatt. végül is tényleg mindennek megvan a jó oldala.)

jóestét (xxxx), jóestét (xxxxxxxx).

életem huszonhat évének legakrobatikusabb mozdulatát hajtottam ma végre, amikor megakadályoztam, hogy a mosógépből nagy elánnal kiemelt ruhák közül az egyik zokni ívben repülve konkrétan a vécécsészében kössön ki. komolyan balettot kéne belőlem írni.

meg más csodák is történtek, úgyhogy helló, újév, minden ellenkezésem ellenére örülök, hogy jöttél.

hanging high.

tavaly ilyenkor épp lyonba tartottunk n.hoz (illetve még csak m.hoz kölcsönpulcsiért és kabátért és a kulacs forró kávéért [arra a nagyon reális esetre készülve, ha lezúdulna a hóesés és az autópályán ragadnánk]), de nagyon szerettem azt az utat, édes nosztalgia. közben meg belémtörnek az olyan villámérzések, mint ez a tegnapi, hogy úristen, én dolgozom, én dolgozó nő vagyok, és büszke vagyok, és szeretem ezt az egészet, ami most az életem. absztrakt- és cikkírással, vacsorás előadásra járással, agytágítással, betegbemutatással, fáradtsággal, nemevéssel, mindennel együtt, pontosan úgy, ahogy a dolgok vannak. 

és most valahogy még a defektjeimet is szeretem, például hogy annyira lételemem a visszaigazolás, a dicséret, a bók, hogy sokszor ez tesz tökéletesen kiszolgáltatottá. és mégis, jó ez így. jó, hogy fél napig képes vagyok attól röpködni, hogy az egyik nővér, aki elment most nyugdíjba, a bemutatáson kívül kétszer, ha találkoztunk, de azt mondta, ő ebben a kórházban soha nem látott még ilyen szép doktornőt. és azt is mondta, hogy ő soha nem szokott magáról beszélni, de velem azt érezte, meg kell mutatnia, hogy ő nem csak egy a sok közül, nem akart úgy elmenni, hogy egy kalap alá veszem a bárkivel, neki ez most velem szemben valamiért fontos volt. és azt hiszem, ez még nagyobb bók, mint bármi, amit a külsőmre kaphatok. hogy egy majdnem-nagymamámnyi nő ezt érzi velem kapcsolatban (és tényleg, mondták a többiek, hogy sose hallották még ennyit beszélni). és jó a főnököm sokszor zavarba ejtő tetszésnyilvánítása, kinek hazudjak, hogy nem hízeleg, hogy nem érzem magam a tekintetétől hajszálhíján-tökéletes nőnek. és jó, hogy ezért a cikkért immár pénzt is fogok kapni, vagyis duplán dolgozó nő vagyok, ráadásul a fő-fő főnök megkért, hogy egy másik lapban is írjak, és tudom, hogy más meg dolgozik a klinikumban és phd-zik és gyereket nevel egyszerre, ehhez képest én meg, de akkor is el vagyok ájulva most kicsit, ha nem is magamtól, de minimum a szerencsémtől.

és jó most a perfekcionizmus, a sosemelégjó, jó a megfelelési kényszer, még a testképzavarom is jó.

(mire nem képes egy jó terápiás kapcsolat meg az ember lányának a születésnapja*.)

*: baszki, még a gugli főoldalán is gyertyás tortácskák meg muffinok vannak, esélyem nincs a major depresszióra.