kitakart nyári ég.

jelentkezzen, aki kitalálta, miszerint a pénz nem boldogít, vitatkozni valóm van vele. merthogy de. merthogy ne röhögtessen, na már. én nem veszem be, hogy nem vagyok boldogabb, ha vehetek sütikét vagy szalmakalapot vagy satöbbit a nyaralásra (vagy ha mehetek nyaralni egyáltalán). és igenis érzem, hogy boldogabb vagyok, ha van a hűtőben sajt is, és belerakhatom a szendvicsembe. és nem kell kukacoskodni tisztában vagyok azzal, hogy csakkizárólagegyesegyedül a pénztől sose leszek jól. nyugi.

forró nyári éjszakákra ajánlott program a mélyhűtő leolvasztása. lehet randalírozni meg dobálni egymás bizonyos testtájaira a jégkását, mindezt diszkrét jégsugááár!-felkiáltásokkal kísérten. például.
holnap ilyenkor már a nemtudomhol alszunk, útban toscana felé. rekordidő alatt pakoltam tele tökéletesen felesleges, több hétre elég ruhával az előbb a bőröndöt. a nagyot.
a sushi még mindig finom.
a sétálós rakpart szabadság- és petőfihíd közti szakaszát pedig megszállták a gördeszkások meg a nyanyataligások. megy a gurulás ezerrel.
szeretem ma ezt a várost. hosszú idő után most először kívántam meg, hogy a mások közé tartozzak. hogy a többiek legyek én is.

azok az elnapolt esték, azok.

szeretek egyedül lenni, de jó végre már, hogy e. megjött. a legtöbb dologgal így vagyok, az ambivalencia a brendnyú szexepilem. meg gondolkodni szoktam sokszor azon is, hogy jó lenne ketten lenni én. és igazságtalan lennék, és az egyikünknek adnám az összes szomort meg rossz érzést, és ő lennék másnapos a bulik után, meg ő lennék antiszociál is, és nézném otthon a rajzfilmeket fesztiválozás helyett. például. 

szerintem tökre bírnám magunkat.

tegnap tizenhárom harminckilencig bírtam evés nélkül, ma inkább reggeliztem. tökjól mutat a hűtő üresen, ez meg a brendnyú dizájn. csak nem szabad hozzá főzős műsorokat nézni, tanulság levonva.

vagy úgy lenne, bárcsak, lottóötösöm (szelvényvásárlás nélkül szigorúan), ahogy tegnap tudtam, hogy össze fogok futni m.nal újpesten. - szedem a gyógyszert. - helyes. a mindhalálig ciklámen rúzshoz most vörösek a körmei, és a haja is világosodott egy árnyalatot. diszkréten közénk lavíroztam a bőröndöt, visszafogtam az automatikus csacsogást, mondtam, hogy mennem kell. egyébként kellett is tényleg. 

otthon beraktam a könyvet (virágot algernonnak) a táskába, persze a mozdulat előtt sejthető volt, hogy nem fogom olvasni az út alatt, kiismertem már a kis manővereimet, olyan cukin áltatom magam*. aztán az összes békávét pont elértem vagy pont jött, és még szerencse, hogy tényleg nem olvastam, mert így esett, hogy felfedeztem a grace klinikából az avery alteregóját. de annyira olyan volt a szeme meg a szája, de annyira, abban a tizenhat-hét éves arcában, hogy csak a bámulásától liliomtiprónak éreztem magam.

a régi szép idők emlékére ma este ismét két desszertet tömtem magamba. bárzsing-felsőig töltődött az emésztőtraktusom, nem tudom, hányszor kellett volna átvontatnom magam a szabadsághídon ahhoz, hogy a rekeszizmom alappozícióba kerülhessen ismét.

ja, meg kaptam diplomát. bársonyosat. a kétkezembe bele.

*: azt hiszem, mégis ketten vagyunk.

a föl alatt.

leült a hősnő egy padra, mert végre árnyékos volt, mert kimerültek a semmittevésben tanulásban megsorvadt izmocskái, és mert egyébként sem akarta utolérni az úton előbbre haladó mellékszereplőket. az járt az eszében a hősnőnek, hogy ha ez film lenne és ő hősnő tényleg, akkor nemsokára egészen biztosan felbukkanna a hős maga. és hogy az ő előesett vállai sem lennének hanyag tartás, hanem csupa kecs és báj, és a cipőből kibújtatott talpacskái sem feketéllnének, pláne nem ragadnának valami sz**tól, hanem pihepuhán simulnának bele a hamarosan őket masszírozni kívánó, erős férfitenyerekbe.

snitt.

jó volt ez a mai kiruccanás, bár bevallom, egy pillanatra elkapott a földrevetődési vágy, amikor azokat a lövéseket hallottam az erdőben. és igenis lövések voltak, az észak és délből* tanultam, lőnek abban annyit 1861 és 1865 között, hogy tévedhetetlenül felismerjem a puskahangot. szóval egészen más megvilágítást nyert az út elején elhelyezett, fokozottan maradjunk a kijelölt úton-tábla, nem mintha addig késztetésem lett volna a járatlanra cserélni. aztán végül csak fegyelmezetten leguggoltam, mintha éppen pont akkor jutott volna eszemben a telefonom segítségével megigazítani a leizzadt szemem-szám. adok a látszatra én magam előtt is, nemnevet. 

azóta mondjuk felmerült bennem a költői kérdés, hogy miféle nőből faragtak vajh' ó engem, ha a pillanat hevében kevésbé tűnt köz- és önröhejesnek az, ha rúzsozni guggolok le az erdő közepén, mint az, ha a banditák konföderációs katonák vadászok lövései elől bújok halálosan fölösleges fedezékbe. fátylat rá.

az útra lehullott szilvából enni pedig nem számít lopásnak, ugye.

speciel tökmindegy, legalább finom szilvával a gastrointestinális rendszeremben égek el a pokol tüzén, ha mégis beütne a krach.

*: ez egy nagyon-nagyon amerikai minisorozat, van némi elfújta a szeles beütése, például, hogy "ohhh, rhett, ooooohh!" = "ohhh, orry, ooooohh!". a kilencvenes évek közepén adták le valamikor, még általánosba jártam, és minden hétfő este ezt vártuk. madeline volt a kedvencem, aki a legszebb, és mindig azt vártam, hogy az a szál legyen, amiben ő szerepel (meg olyan akartam lenni, mint ő, és egy kicsit még mindig olyan akarok lenni). itt van róla wikipédia-cikk, és egyébként is, lehet belőle tanulni történelmet meg angolt, és kellenek néha a dagályok meg a szentimentalizmus, tagadja az, aki meri.

háttal a tájnak.

kaptam ötjegyű számot (alapnyilván vagyok tartva), vannak is bennem némi titkosügynök-szerű érzések.

a korosztályom meg házasodik. egyszerre ijesztő és természetes, és egyébként túlzok is, mert alig páran. ettől függetlenül tudok szomorú lenni miatta. vagy csak színlelem.

azt sem értem, hogy lehet elfelejteni, ha egy film akkora hatással van rám, mint az a single man. colin firth azok a képek és zenék (és colin) annyira széppé tették, hogy egy pillanatra egészen megkívántam, hogy meleg férfi legyek a hatvanas évek amerikájában. 

csak azt nem hogy kinek.

a semmiheznemhasonlítható érzés, amikor hajnal fél egykor kiderül, hogy van még egy fél doboz halrudacska is a hűtőben. van élet a répaleves után is.

hasonlóan katartikus úgy tenni tisztába magam, mintha a szomszédban rendületlenül kapirgáló-fúró-döngető munkások mind együtt tisztulnának velem a zuhany rózsája alatt. a hajam meg már megint úgy hullik, mintha parancsra, lassan dalt fogok költeni rá. (kedves hajam, inkább ne hulljál, fölösleges a strapa, úgysincs dalírói vénám [se].)

és legyek büszke magamra, mert megembereltem magam tegnap (a to do-matrica tényleg hat! - és most attól a röpke egynapi halogatástól nagyvonalúan tekintsünk el) és telefonáltam. és szkenneltem. és nyomtattam. (najó, n. szkennelt és n. nyomtatott.)

megtakarításaimban pedig ott tartok, hogy határ a csillagos ég. pedig csak vécépapírra és sminkigazító fültisztító pálcikára gyűjtök.

mikor kell elkezdeni tükörben nézegetni magam, ha tizenkettőharminc, szentimre? 

(és mit illik az időkép szerinti huszonhét fokos jelenlegi napsütésben állásinterjún magamra ölteni?)

pillanatokra szedni szét az időt,

gondolni aztán róla közhelyeket. újabban rászoktam megint, hogy a telefonba írjam az utazások közben szárba szökkent magvas gondolataimat. nem mondanám, hogy szépek.

jó is, hogy felmostam a konyhát, kezdek éhes lenni, amit legalább négyig nem szabadna még. hát még ha ötig. kiszámoltam tegnap, ki mertem végre: ha levonom a láb-, kéz-, test-és lélekápolás árát, marad ötezer az utazásig. a vonatjegyet bele se veszem, még a végén késztetésem támadna kiülni az utcasarki állandó hajléktalanunk mellé. 

mindenkinek igaziak a bajai (b. például kórházban van, és még sütit is maximum rajzolva szabad neki vinnem), jogos az orrkoppintás akárkitől, ha kapom. várom, mint más a megvilágosodást, azt, amikor jól leszek, pedig nincs okom, hogy rosszul. vagy ha urámbocsá', de szubjektíve mégis, akkor tenni kéne. megcsinálni magam másmilyenre.

azért vicces (is lehetne).

a fodrász szerint sűrű a hajam, szerintem alig van csak pár szál.

r. szerint legfeljebb, ha ülve látszik némi narancsbőr, szerintem állva/ülve/világosban/sötétben fúj. 

ugyanő szerint írni is tudok, szerintem pontpontpont.

a pszichológusom szerint, ami hat éve a loire-völgyében történt, az megerőszakolás volt, szerintem én vagyok a hibás. kis álk***a, naná, hogy én tehetek róla.

egészen pontosan péntek reggel kilenc óra ötvennégy perctől van, hogy még annál is jobban. se az azelőttöt, se az azótát inkább most nem szedem szét pillanatokra.

álillúziók.

nem igazán találok magamhoz, amiben feltehetően közrejátszik, hogy hajnali félegykor még e. nagymamájának a brutálmetál botmixerét búgattam félig megszáradt körmökkel a répalevesben. remélem, az összes, társasházi szabályokat be nem tartó lakó felébredt rá. meg a visító/papp ritát ordítva hallgató gyerekeik is.

hogy pesten és egyedül, újra rászoktam az evésre, egyetlen szerencsém, hogy nagyjából semmi nem lelhető fel a konyhában, a milkával (ne szépítsünk, mert többesszám) holnap estére végzek, pénzem pedig annyi van a hónap végéig, amiből a jövő heti pszichológus meg pedimanikűr-kozmetikus a nyaralás előtt. legalább lesz mire fogni a töretlenül lappangó anorexiámat.

franc se tud kiigazodni rajtam, kéne valami kézikönyv.

mert minden önlehányási ingernek fittyet hányva, másodpercre pontos idői egybeeséssel vagyok képes az új nadrágban annyira szépnek merni érezni magam, hogy szabadjon énekelni és kitárt tenyereket fordítani a szélnek az üllőin. a pofátlan, az elcseszett, a soványkövér, a csúnyaszép mindenemet, azt.

találtam a moleskine naptáramon egy rejtekes hátsó zsebet, és abban mindenféle matricákat, van kisvilla meg kismobil meg kisfelhő meg kisszív. és hogy concert meg dreams meg what if. be is ragasztottam hétfőre egy to do-t, hátha attól majd hajlandó leszek felemelni a telefont, és felhívni a nyírőt meg az autósiskolát.  interaktív önmotiváció.

az interneten pedig azt találtam, hogy a zeitor leila, aki a blogger-író példaképem éppen, naszóval, hogy ő nyilvánosan szaniszló judit, és egészen pontosan tíz évvel idősebb nálam, nagyonszép, hosszú barna haja van. és naná, hogy csak írja, hogy nagy a segge, pedig nem is, biztos voltam benne. (megnéztem fészbúkon. de aki ennyire tökéletesen ír, az egyébként is csak szép lehet.)

élete végéig/ a hat emeletnyi zuhanás.

két dolog hiányzik újpestben. a kert, amit pótolok az ország különböző pontjain turnézva, szóval marad csak a másik hiánynak: a séta hazafelé, amikor maximum akkor kellett abbahagynom az éneklést, amíg az a három szembejövő elhaladt.

kapunyitási pánik, ez a legújabb frappánsságom.

az van, hogy nem merek elkezdeni se írni, fejben csinálom, halogatom inkább, így nem ér csalódás, nem válhatnak hülyévé a le sem írt szavak. (valaki tunningoljon már fel önbizalmilag.)

úgy szeretnék egyébként is, mint a zetor leila, és úgy énekelni, mint az antonia vai. a simonmarci elírta az összes mondatot előlem (lásd cím). most akkor ő az én szám?

akkorák a terveim, belém se férnek.

ha igaz,

amit a hajós énekelt tegnap, akkor ma eperfagyi vagyok és csokiskeksz és spenót keménytojással és túrós-lekváros palacsinta. meg rozéfröccs és epres voila; az ivásról nem szólt ugyan a fáma, de legyünk nagyvonalúak.

meg arról sem, hogy a status quo alapján még hetvenöt évesen is ugyanazok a rondótémáim lesznek, mint tizenöt vagy huszonöt évesen. felteszem, addigra nem a fesztivál fogja felszínre hozni őket, bár sose lehet tudni, amilyen nyugger-tempóban nyomjuk most, lehet, hogy addigra fogok beérni bulihangulatilag.

akinek pedig két éve nyáron még a monogramját sem mertem ideírni, felbukkant szerdán egy koncert legnagyobb tömegében, aztán elment, aztán írt, aztán írtam, aztán írt, aztán nem, majd hajnali négykor jött tőle tegnap (ma) mégis, hogy sehol nem vagy. 

naná. (naná, hogy nem.) 

éles kövek közt árnyékom csörömpöl. 

ebbe a dalba szerettem most bele (hajósandrás és kisstibi konstans szeretése mellett, akikhez bármikor feleségül mennék, még a bigámia árán is):

heaven can wait.

az egyed jellemfejlődésnek talán az is egyféle válfaja, amikor eszembe sem jut már órákat állni a tükör előtt fesztiválidőben, és nem próbálgatok fel ötféle ruhát, és nem kérem meg e.t, hogy ugyan, bongyorítsa már ki a szempillámat, fesse ki a szemhéjamat csillámos-izésre. és a hasamat is csak zuhanyzásonként egy, azaz egy darab alkalommal tekintem meg oldalnézetből, így viszonylag keveset siránkozom azon, hogy újabban ötvenkilenc kilósan is dagadtnak látom magam. najó, siránkozom én, csak befelé.

a fentebb emlegetett jellemfejlődésemről pedig annyit, hogy leginkább azért nem töltök több időt a tollászkodással, mert időpocsékolásnak tartom, hogy sz**ból várat. 

egyébként is, öreg vagyok. (ízelítő a fesztivál-hangulatomról.)

inkább lelépek az erkölcsi bizonyítványomért.