safe travel (don't die).*

kétszer egymás után napsütés, igazi tavaszi világosság, és máris azt érzem, tulajdonképpen bármit kibírok. napelemmel működöm, és az összes híd közepén kéne megállni lubickolni a fényben. egyébként is pirosbetűs a nap, mert ma egyetlenegy alkoholtól/drogtól/hidegtől/franc tudja, mitől hadonászó, skizofrén hajléktalannal sem találkoztam a kombínón. és vállalom a szociális érzéketlenség látszatát tényét, mert nem gondolnám, hogy akkora kérés, hogy úgy utazhassak, hogy ne kelljen a sálam mögött fuldokolni, vagy attól tartani, mikor leszek szereplője én is valaki paranoid, svábbogaras hallucinációjának.
szóval ma csupa elegáns nőt és puhakabátos, deresedő halántékú férfit láttam, meg két asszonyt a mammutban, anyja-lánya lehettek, egyik se fiatal, inkább ellenkezőleg. egy pad két végében ültek, mindketten valami papíralapú bulvárt olvastak, elfantáziáltam pár másodpercig, hogyan jutott eszükbe, hogy ez legyen a közös családi program. és apukám is felhívott ma *hatásszünet* magától (caps lock és félkövér), igaz, az ex-telefonom kell neki, meg a grátisz betanítás.
holnap megyek utoljára a kútvölgyibe, bontani kéne valami alkoholt. ma találkoztam mondjuk az egyetlen beteg lányával, akit a szívembe zártam (annyira utáltam az egészet, hogy még a betegekbe se vonódtam be), akit mi vettünk fel az ügyelős péntek délután. nagyon szép néni, nyolcvan éves, de tizenötöt simán letagadhatott volna. megvizsgáltuk, és utána még szomorú is voltam kicsit, hogy nem fogom többet látni (mivel a rákövetkező hetek voltak a máshollevősek), hát bárcsak ne láttam volna inkább. a lánya jött oda a folyosón, megismert, gondolom, aztán beszélgettünk csomót. tartottam a professzionalitás látszatát, abból a szempontból nem is volt nehéz, mert szépen és szeretettel csinálják, utána se jutott eszembe, csak egy kicsit sírni. najó, valójában nem hiszem, hogy bármennyire professzionális lennék, vagy hogy annak kéne lennem, nyilván, hogy ezt eleve nem tanítják az egyetemen, képtelenség is lenne, nincs is ilyen, hülye szavak. hülye szavak, amiket valahogy mégis eltalálok. talán.
a szavakról jut eszembe, még le kell írnom az álmom, amit a hipnózisban továbbálmodtunk.



*: ez nem tudom, miért jutott eszembe, mert nem is szeretem annyira ezt a számot.

entertain us.

megnéztem ezt a listát, mert tegnap e. és j. is ezen pufogtak, nekem meg vagy a depresszióm, vagy a hipomániám okán, de mindig kimaradnak az aktuálhírek. pedig most télen volt egy időszak (naná, hogy amikor tanulni kellett), amikor rászoktam, hogy legalább az indexet és a hávégét (natessék, most elárultam magam nézőpontilag) átfutottam, talán most a sebészet alatt visszaszokom (és akkor meg is van az élet naposoldala). de visszatérve, most először jut eszembe tudatosan örülni annak, hogy nem vagyok bétékás, mert kevés ennél megalázóbb és jogtalanabb dolgot tudok elképzelni, mint hogy felfuvalkodott, korrupt hökösök megítéljenek a mell-és fenékméretem vagy a profilomra írt vers alapján, nem is beszélve arról, hogy az orrom formája után címkézzenek zsidónak avagy nemzsidónak. és igen, eleve (értsd: gólyatáborok óta) mérhetetlen ellenállás volt bennem az összes ilyen banda (utáljatok nyugodtan) felé, de úgy érzem, mostantól joggal undorodhatok végre a "mi iöcsünk"-től is. bár ők legalább csak leendő tagjaikat osztották dugható/hátulról dugható/ sehogyse dugható kategóriákba. na ennyit a külvilág zajlásairól.

különben ma megtudtam, j. mondta, hogy egy hajszál választ el a zseniségtől, mondtam neki, hogy erre majd térjünk vissza a sebészet után, majd ha ezt az érthetetlen, gusztustalanul anatómiás és szerzői neves adathalmazt meg tudom tanulni. de azért elgondolkodtató, hogy annyira lát ő másnak engem, és úgy nem érti a magammal kapcsolatos aggályaimat, ahogy én tártam szét a kezeim a múltkor, amikor j.-ról (aki egy teljesen másik j., de nem vagyok hajlandó álneveken törni a fejem) kiderült, hogy még mindig semmilyennek hiszi magát. miközben külső szemmel inkább sokmilyen. igen, frappáns egy hangulatom van, túl sok elnökembereit néztem.

azon is gondolkodtam, hogy az élettől már csak egy lépés az irodalom, mi a francnak nem írok akkor, ha annyira könnyű. meg hogy j.nak eszébe jutott-e vajon sírni, miközben a színpadon állt tegnap, és szólt a vastaps. merthogy én mindig sírok közben (amikor ülök és tapsolok), mert milyen fantasztikus és felemelő érzés lehet már ott állni, amikor ennyien tapsolnak. ennyien csinálnak bármit együtt.

hát ilyenek. és hogy már hajnalban tudtam, hogy ma kelleni fog a napszemüveg, és megálltam a margithíd közepén napozni, és hogy ez az új kedvencem:

(a nyúltól kéretik eltekinteni, bár übercuki.)

i f***ing love her.

és most ezt ne olvassátok el, sznob vagyok és felszínes*. 

de van iphone-om, fehér és gyönyörű, és szerelmes vagyok belé, és róla álmodoztam (igen, róla) már mióta. úgyhogy most még a szokásosabbnál is hegyesebb tűkön ülve várom, hogy bárki hívjon, mert mindenkinek, akit szeretek van személyre szabott csengőhangja, és ez minden határon túlmenően boldoggá tesz.

erre pedig átkozottul el kéne jutni. brugge vagy leuven, nekem mindegy. nagylelkűségem határtalan:

*: főleg, hogy mások mindeközben a nőket érő erőszak ellen táncoltak. 

p.s.

fogalmam sincs, mi mivel, mivel mi függ össze. szeretem a hótól fehér, satnya fák közt kanyargó vonatsíneket, és azt is, amikor elveszítem őket a szemem elől, mert még mindig azt hiszem, hogy egy különleges helyre vezetnek el. ahol valami van. nem kastélyt képzelek el ilyenkor vagy egy hundertwasser-házat csokoládéból, nem is dollármilliókat, sőt, el se képzelek igazán semmit, végig se gondolom rendesen. nagyon szeretek végig se gondolni álmokat, meg az életem, azt is nagyon szeretem. pedig nincs nagyon miért rajonganom, gusztustalan módon válnak a szüleim, a szívem csücskeinek mind nyomja valami a lelkét, és megoldani semmit se tudok, a magánéletem hónapok óta teoretikus fogalom, minden porcikám gyűlöli a gyakorlatot, ráadásul megint lehet elkezdeni tanulni, és az eső is megint esik. és mégis.

mondjuk ennek talán lehet köze ahhoz a részletenként kibukó görcsös zokogáshoz, amilyet utoljára a love story-n produkáltam szerintem. mert a tizenöt éves korom óta stagnáló lelkifurdalás mellé most éreztem először valódi bűntudatot és szomorúságot, amiért úgy viselkedem anyámmal, ahogy. most fogtam fel először nem csak az agyammal, és nem csak a számmal mondva, de a szívemmel, hogy amit művelek, azt akármit érzek, akármit gondolok, akármit tartok helyesnek, akármi a múlt, akármik a sérelmeim, akármilyen ő és akármilyen én, nem szabad. nem történt csoda, de tapinthatóan változtam meg, és tudok végre olyan ember lenni, aki mindenki mással vagyok. ha használnék nagy szavakat, ezt nevezném megbocsátásnak.

emellett persze azon is sokkolódom újra és újra, hogy vannak szép emberek, akik szépeket gondolnak rólam. és hogy tudok már kommunikálni az apró haragjaimról is, és hogy soha nem vagyok egyedül. és hogy j. csinált nekem tegnap madártejet, mennyire cuki már.
ludoviconak pedig megjelent az új lemeze, és most kénytelen leszek egyet kiválasztani az összes tökéletes zene közül ide.

najó. kettőt.

az eső tőlünk távol esik.

r. gondolta, hogy írok majd a rimóci öregek napjáról, de ahhoz kevés most az én írói vénám. olyan ez nekünk, hogy maguk ennyien eljöttek, mint maguknak, amikor eljön a vendég, akit vártak nagyon. aki ha nem jött volna, csalódtak volna. és ez annak a polgármesternek a szájából olyan igazi is volt.

én meg azon elmélkedtem hazafelé a buszon, hogy r.ék mesélték, hogy agykontrollal vagy hasonlóval be lehet programozni például olyat, hogy rendesen eszem, sőt, sokat, és mégse hízom tőle, csak ismételgetni kell meg elhinni, hogy karcsú maradok akkor is, ha magamba tömöm ezt a száznyolcvanadik túrós sütit, és társai. és hogy van is egy ismerős, aki zabál, de mégis fogy, mert ezt csinálja. én meg lehet, hogy öntudatlan agykontrollista vagyok, mert soha nem tudtam elhinni, hogy a csoki hizlal (annyira kicsik azok a kockák), hogy a fagyi hizlal (annyira hideg), vagy hogy a sütiktől hízom, ha mondjuk rendes kaja helyett eszem őket. 

egyébként tegnap azt is hallottam, hogy kínai újév van, persze megint nem az enyém jön (a nyúl), viszont lesz állítólag sok izgalom meg változás. mondjuk az rám is fér.

ja, és láttam igazi telet is. lehet, hogy kicsivel több kedvem lenne a december-január-februárhoz, ha ez lenne mindig, ez a hatalmas, végeláthatatlan fehérség. havat meg lapátoljanak a férfiak.

un' altra vita.

nos, továbbra sincs túl sok köze (kinézetre legalábbis) a macaronhoz, viszont az állaga már alakul, ízre pedig finom (milyen lenne, csak cukor meg mandula van benne, és most nem túlzok, csak elhanyagolom a három tojásfehérjét), ami a lyoni monszterhez képest a fejlődés netovábbja. és nem adjuk fel.

meg tudú-lisztet is csináltam a jövő hétre, ugyanis nem kell (remélremél, imához kulcsolt kezekkel) bemenni a sebészetre, és nyilván tételezni terveztem (két héttel ezelőtt, amikor kieszeltük ördögi tervünket), de azóta egyre erősebben érzem, hogy soha (SOHA) nem engedek magamnak nyugit, úgyhogy most fellázadok magam ellen. egyébként is, leszedtem az összes egyforintost (kétezer-négyszázharmincnégy, csak hogy kell ezt helyesen leírni?), és menni kell minimum mozizni belőle. öt kiló lett, naná, hogy rátettem a mérlegre.

és kikászálódtam az elmúlt hetek gödreiből, azt hiszem, az összesből kívül vagyok. gondolom, némiképp közrejátszik, hogy mindig is a január volt a legdepressziósabb hónapom, meg az olyanok, hogy végre nincs hótsötét négykor, hogy tegnap kiálltam a teraszra süttetni az arcom (zokniban, és nem fáztam), vagy hogy titkos büszkeséggel tölt el, hogy letudtam ezt az egész szakdoga-mizériát, és tényleg azoknak van igaza, akik szerint vannak szónoki képességeim. a másik pedig, hogy bárhogyan kapálózom ellene, néha mégis elhiszem. m. szájából, amikor azt mondja, hogy én egy rámhúzott zsákban is feltűnő jelenség lennék, ne hangsúlyozzam már magam túl, mert minek. kaptam tőle egy nagyon szép pulcsiruhát, amit nem szabad cicanacival felvennem (az úgy kurvás), hanem kizárólag nadrággal. vettem is gyorsan egy fekete farmert, legalább most van kire fognom. meg azt is, hogy azok alapján, amiket elmondott, most én is más szemmel látom (minimum a fél) ruhatáram, és kénytelen leszek lecserélni. (a lelkes szponzorok jelentkezését várom.)
a legjobb amúgy a dologban (mármint amiket m. mondott, most, hogy a szárnyai alá vett), hogy ahogy ő lát engem, az igaziból az, ahogy én látom őt. és ez azért klassz, ha az ember kind of példaképéről van szó.
és mindjárt megyek r.hoz, komolyan, még a buszutat is szeretem hozzájuk. 

az igazságos világ

-ba vetett hitem tért ma vissza, ahogy e. fogalmazott. mert megvédtem ötösre a szakdogám. persze jócskán túlkészültem magam (as usual), nem is beszélve szegény r.ról, aki  derekasan állta a hisztihullámaimat. m. is segített a végén, rapszodikus áramlatai átsodorták a jófejség mezsgyéjére ismét. sőt, azt is mondta, hogy vett nekem valami szépet, hogy majd odaadja valami alkalomra, ha lesz, de ha három hónapig ő lehet a stylistom, akkor megkapom most rögvest (rögeszméje, úgy látszik, hogy a stílusom miatt nincs pasim, én meg kicsit félek, mert eddig aki belém szeretett, az a stílusom miatt is tette, illetve ez az egyetlen, amit némíileg csípek magamban. de hát így izgalmas az élet). úgyhogy holnap elhozza a kútvölgyibe könyvestül együtt, hacsak addig meg nem esz a kíváncsiság.

és b.zsal is partizom holnap, a hétvégén meg megyek r.ékhoz, és élni fogok, és élni akarok. 

és a költséghatékonyabbnál is költséghatékonyabb vagyok, mert egy pohár vörösborral gyakorlatilag hülyére ittam magam.

és annyian szeretnek, hogy azt meg se érdemlem.

coin laundry.

j. mondta a héten, hogy a hónap végéig be lehet váltani az egy-és kétforintosokat, és úgy döntöttem, rég nincsen már jelentősége, milyen a szobám (pláne, hogy mivel telente jégverem, a vendégszobát bitorlom), és leszedem az ablakokról az egyforintosokat. eddig egy vízhólyagom, és hatszázkilencven forintom van, ami egészen pontosan egy ablakkeretnek felel meg. amiből van még kettő, plusz a két szárny közötti rész, abból is kettő. szerintem rövidesen krőzus leszek.

azért nem gondoltam volna kamaszkoromban, amikor ragasztgattam fel őket, gondosan ügyelve még arra is, hogy egymás mellé kizárólag fej és írás kerüljön*, hogy huszonöt évesen itt fogom visszakapirgálni őket a tenyerembe.

és végre rájöttem arra is, hogy működik az új (legalábbis számomra új) itunes, úgyhogy csináltam új lejátszási listát, meg töltöttem le filmzenéket.

körülbelül ennyire van kedvem a kötelezettségeimmel foglalkozni, igen.

*: egyébként nem vagyok kényszeres vagy ilyesmi.