most meg olvasom a naplóm a gépen, és pont egy éve pont írtam, éppen nagyon bele voltam süppedve az önsajnálatba, és zs. kapcsán írtam valami merengős izét, aztán meg szomorú versekben sajnáltam magam. kifejezetten lírai módon. íme kétezertíz január huszonkilenc.
először a feketékre koncentráltam csak, mintha onnan verődött volna vissza az összes hang. összeszaladtak az ujjaim, a fehéreknél inkább a szemem is behunytam. aztán megláttam mégis a hajszálat, csak a sajátom lehetett, hisz soha nem jártál nálunk, mégis szép volt azt képzelni, hogy a tied, hogy te hagytad itt emlékül nekem. mindig szerettem volna játszani neked, az első pillanattól kezdve tudtam, te megértenéd a hangjegyeket, nem kérdeznéd, miért pont ebben a sorrendben ütöm őket le. te gitározhattál volna hozzám, gyönyörűek lettünk volna együtt. körömlakk- és rúzsnyomok is vannak a zongorán, az már végképp hozzám tartozhat csak. én meg hozzád szeretnék. a festett körmeimmel, feketekarikás szemhéjammal, és azzal a két apró gödörrel a hátam legalján, amit úgy szeretek nézegetni a tükörben, és amik annyira sekélyek, hogy szinte kitapintani is alig lehet őket. érzem a bőrömön az ujjaid, a tekinteted néha még mindig, pedig olyan kevésszer értél hozzám, és én olyan ritkán mertem rádnézni.
ragyognak az érintéseim
mindenütt ott ragyognak
az összes felületen.
csak ne takard el most a holdat.
fagypont alatt haldoklom
kopog a csizma sarka a jégen
nem csúszom meg
de repülni se tudok már.
hogy táncoljak túl a szívemen
csak ritmusra rángatózom
körbe-körbe.
modern keringő
háromnegyedére egyre hullik a hó a szemhéjam
alól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése