határtalanul.

van, hogy az ember elgondolkodik azon, vajon mennyire lehet a másikat megalázni. az persze, hogy mennyire szabad(na), evidens számára, mégis ilyenkor elbizonytalanodik kicsit abban a bizonyos szépbejóba vetett hitében. legalábbis ami önmagát illeti, mármint azt a részét, amit ő érdemel.

például, amikor azt írja neki a másik (ex helyett rövidítsük mostantól egyszerűen x-nek), szóval azt írja x, hogy nem kíván vele találkozni, annak az egy-két (de szerintem most sokat mondok) percnek az erejéig sem, amíg visszaszolgáltatná a nála maradt (s előzőleg oly precízen felsorolt) dolgokat. mint például a tepsit, amiben még szenteste vitte át a csokissütit (tetején a szentimentális cukorfeliratról nem is téve említést), amit kettejüknek sütött. de ha ennyire hirtelen kell, akkor felhívhatja a szomszédot, neki van kulcsa, és akkor elmoshatja magának a tepsit, összeszedheti a könyveit meg a gitártokját, sőt, az egyik nadrágja zsebében pénzt is talál (amivel tartozik szintén). 

mert mit lehet ilyenkor tenni. kiborulni, arra gondolni, hogy erre ő egyedül képtelen, csinálja meg valaki helyette, gyűlölni, lehiggadni, visszaírni, várni a válaszra. hát valahogy ebben a sorrendben. aztán x telefonál, hogy akkor most mehet, és ő megy. annyira nem érdekli semmi, hogy melltartót is elfelejt venni (pedig az éppannyira elemi kellék, mint az alapozó meg a szempillaspirál meg a parfüm), később jut csak eszébe, hogy ez épp x-nek imponált volna a leginkább, folyton ezért könyörgött.

egészen derűs tulajdonképpen, könnyedén csacsog a bácsival, aki beengedi, és akinek az orra előtt végül bezárja az ajtót, mert x arra kérte, ha lehet, ne engedje be, nagy bent a kupi. 

a kupi, az valóban nagy, eleve mocskos minden, egy pillanatra eljátszik a gondolattal, hogy elmosogatja a többi beszáradt edényt meg poharat is, aztán eszébe jut, hogy ez pont az a fajta mártír-bosszú lenne, amit annyira megvet másokban. úgyhogy csak a sajátját sikálja ki, egész gyorsan megy, ennek örül, barna létől ragad a mosogató alja, azért azt kisúrolja maga után, nyoma se maradjon.

direkt zenét dug a fülébe, kispál meg véronique sanson, úgyse lenne értelme gondolkodni, miről. felületesen néz csak körbe, titokban (szégyenkezve) hálát ad, amiért végül úgy alakult, hogy mégse kellett megpróbálnia itt élnie, a folytonos hányingerben, ami mindig elfogta egy idő után, még akkor is, amikor szerelmes volt.

sokkal többet kibírunk, mint hinnénk, utólag mindig kiderül. az automatikus mozdulatok, ahogy az odaaszott süteménymaradékokat kaparja le, mintha kiöblítenék belőle a fél órája még elviselhetetlenül mardosó megalázottságot. 

becsukja maga mögött az ajtót, kedves mosollyal visszaszolgáltatja a kulcsot, cseveg pár mondatot az egyetemről meg az időjárásról, aztán hazamegy. se nevetni, se sírni nincs ereje a javított kiadáson. miszerint azért nem kívánok találkozni veled, mert szeretlek.