tour d'ivoire.

rájöttem, hogy igaziból én azt csak mondom, hogy nem élem bele magam. és hogy közben kicsit se megy, hogy ne szaladjon el a fantáziám. lassan megint ugyanott tartok, az elefántcsonttoronyban ücsörgő királylánynál, aki a földigérő haját fonogatja, és rendületlenül hisz az ő fehérlovas hercegében, miközben nézegeti az arcát, a szeme alatt meggyűrődő pókhálóráncokat. nem, szerelmes még nem vagyok, de kit akarok becsapni. például amikor azt mondom, nem is szeretnék, nem érdekes az egész. hanem jó ez így, ez a spontán játék, és majd lesz-ami-lesz. az igazság az, hogy talán tudnék. talán életemben másodjára most tudnék. csak valahogy félek merni. ilyenek ezek a toronylakó hercegnők, titokban mind félünk attól, hogy megsebezzenek minket. vagy ti nem?

mert én félek. nem nagyon, nem úgy, mint mondjuk egy szigorlat előtt, amikor minden porcikámat a pánik tölti ki. az a félelem tulajdonképpen embertelen, engem legalábbis azzá tesz, mert megszüntet mindent, ami humánus, kitúrja a szívemből az összes normális érzést, legyen az szeretet, empátia vagy a mások iránti érdeklődés. ez a mostani természetesen nem ilyen. ez pont, hogy igencsak emberi, egyelőre gyerek-félelem még, és nem is szeretném, ha sokkal nagyobbra nőne. ez a félelem arról szól, hogy mi lesz, ha csak én szeretek belé, de neki továbbra is csak egy kitudja meddig tartó széplány maradok. meg arról is, hogy akkor ez már visszautasítás lenne, ez már azt jelentené, hogy felajánlottam magam, és nem kellek. sose volt még ilyenben részem, mindig értem kínlódott valaki, nem tudom, hogyan viselkednék, ha ez egyszer én kerülnék a túloldalra.

hát ettől félek én mostanában egy egészen pöttynyit.

különben meg elkezdődött az egyetem ma. eddig (nagy csalódottságomra) tetszik.

csak egy kis nosztalgia.

most meg olvasom a naplóm a gépen, és pont egy éve pont írtam, éppen nagyon bele voltam süppedve az önsajnálatba, és zs. kapcsán írtam valami merengős izét, aztán meg szomorú versekben sajnáltam magam. kifejezetten lírai módon. íme kétezertíz január huszonkilenc.

először a feketékre koncentráltam csak, mintha onnan verődött volna vissza az összes hang. összeszaladtak az ujjaim, a fehéreknél inkább a szemem is behunytam. aztán megláttam mégis a hajszálat, csak a sajátom lehetett, hisz soha nem jártál nálunk, mégis szép volt azt képzelni, hogy a tied, hogy te hagytad itt emlékül nekem. mindig szerettem volna játszani neked, az első pillanattól kezdve tudtam, te megértenéd a hangjegyeket, nem kérdeznéd, miért pont ebben a sorrendben ütöm őket le. te gitározhattál volna hozzám, gyönyörűek lettünk volna együtt. körömlakk- és rúzsnyomok is vannak a zongorán, az már végképp hozzám tartozhat csak. én meg hozzád szeretnék. a festett körmeimmel, feketekarikás szemhéjammal, és azzal a két apró gödörrel a hátam legalján, amit úgy szeretek nézegetni a tükörben, és amik annyira sekélyek, hogy szinte kitapintani is alig lehet őket. érzem  a bőrömön az ujjaid, a tekinteted néha még mindig, pedig olyan kevésszer értél hozzám, és én olyan ritkán mertem rádnézni. 

ragyognak az érintéseim

mindenütt ott ragyognak

az összes felületen.

csak ne takard el most a holdat.

fagypont alatt haldoklom

kopog a csizma sarka a jégen

nem csúszom meg

de repülni se tudok már.

hogy táncoljak túl a szívemen

csak ritmusra rángatózom

körbe-körbe.

modern keringő

háromnegyedére egyre hullik a hó a szemhéjam

alól.

százszázalék.

vettem tegnap bambis nyakláncot, be kell valljam, régóta hiánycikk volt már az életemben. imádok vásárolni és élni is imádok, és az egészben a legszebb az az, hogy a kettő egymástól függetlenül is működik (értsd: nem feltétlen muszáj vásárolnom az életimádat eléréséhez). még az sem tud árnyékot vetni rám, hogy két nap múlva megint kezdődik az egyetem. meg hogy egy kicsit túl tökéletes most minden, azért ez tud ijesztő is lenni, ha onnan nézzük. 

mondjuk cs. szerint meg ying-yang az egész, szóval a sok szar után nevezhetjük ezt akár az univerzum kiegyenlítésének is. akárhogyan is van, köszi.

különben meg nagyon tetszik mostanság ez. már a körömlakkok színeivel levettek a lábamról, hát még a kombinék.

hajráboldogság.

ha három napja járok futni, az már tendenciának számít, ugye, valamint mérhetetlen komoly eltökéltségről és akaraterőről tesz tanúbizonyságot. mindjárt vállon is veregetem magam. mihelyt végre kapok levegőt.

különben meg imádom ezt az ideiglenes tavaszt, lefagytak a füleim, folytak a könnyek a szememből, de akkor is gyönyörű a napsütés. aznap éjjel meg telihold volt, kísérteties udvar világította körül, a felhők pedig úgy rendeződtek barázdákba, mint egy nyári délután bánkon, évekkel ezelőtt. akkor egy szénaboglya tövében feküdtem, körülvett a zene, ahogy beleengedtem magam a végtelen égboltba (mázli, hogy feküdtem, annyira szédültem, de eszem ágában nem volt elereszteni a látványt), most egy ismeretlen budai utcán sétáltam lefelé valakivel. egy tulajdonképpen szinte idegennel. aki hívott ma.

(hát hogyne, hogy nem élem magam bele semmibe. irtóra igyekszem ám.)

nothing is.

carpe diem.

hogy a ma estének mi lesz a folytatása (lesz-e), nem tudom, de akárhogyan is alakul, tökéletesen épp erre volt szükségem.

élnimenni.

ezt ma hallottam a diótörőn, egy kislány kérdezte a mamájától mögöttem, hogy de mikor fog élnimenni, mármint a diótörő, a bábu. művelt kislány lehetett, hogy így tudta előre, mi lesz a sztori. 

tetszett nagyon csajkovszkij meg a balett is, láttam már kiskoromban én is, karácsonykor vitt el a nagymamám, öt vagy hat lehettem, inkább öt, és természetesen nagyon beteg (kamaszkoromig minden karácsonykor, illetve nagyobb ünnepkor lebetegedtem, érdekes lenne érteni a miértjét, biztos van), de ezt kaptam ajándékba, a világért otthon nem maradtam volna. úgyhogy szopogattam a negrót, és egyetlen mozdulatra se emlékszem a darabból, nagyon lázas lehettem, és rettegtem végig, hogy ha egyszer elkezdek köhögni, nem fogom tudni abbahagyni. és mégis jó volt, arra emlékszem, a büszkeségre, hogy én már olyan nagy vagyok, hogy az operába mehetek, kettesben a nagymamámmal, ez már olyan felnőttdolog, olyan szép. olyan szép, hogy ma este végig ő járt a fejemben, és a hiánya, ami attól függetlenül fáj, hogy tulajdonképpen nem is ismertem.

különben is nosztalgikus vagyok manapság, tegnap például megláttam messziről azt a gyógyszertárat, ahova régen néha elmehettem én kiváltani a recepteket, nem volt vészesen messze az akkori lakásunktól, csak egy lámpánál kellett átmenni, aztán még pár sarok, olyankor megkaptam anyukám kulcsát. el nem tudom mondani, milyen elégedett voltam magammal, mennyire átéreztem a feladatom súlyát, és hogy lám, rám ilyen komoly dolgokat lehet bízni. közben persze izgultam, percenként tapogattam ki a zsebemben a sorszámot meg a pénzt.

a húgomat is hazahozhattam párszor az óvodából, két és fél év van köztünk, úgyhogy nagy iskolásként mehettem vissza oda, ahova én is jártam, ez volt a legfantasztikusabb, főleg, amikor az óvónénik (akik korábban az enyémek is voltak) dicsértek, hogy micsodanagylány lettem. hát annak is éreztem magam, de még mennyire. különben ez lehet, hogy csak egyszer fordult elő, mégis megmaradt, ahogy a másik nagymamám kijelentése is, miszerint én mennyire precíz vagyok. fogalmam nem volt, mit jelent, de úgy döntöttem, valami fontosat és jót, és ez az első dicséret, amire vissza tudok emlékezni. előtte-utána se kép, se hang.

mondjuk a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy amúgy sem nagyon vannak emlékeim.

hjaj.

a szemétől a szájig.

az élet nem olyan, mint egy dalban. quelqu'un m'a dit que tu m'aimais encore, énekli a lány. és ezzel minden rendben is van. közhely. ő is azt mondja, szeret, mégsem vagyunk együtt, és én minden érzékszervemmel tudom, hogy így a jó, hogy vége, és hogy soha többé nem is szabad újra. vannak helyzetek, amikor el kell ismerni a kudarcot, ez a legjobb, amit tehetünk. csak valahogy mégis fáj, hogy megint nem tudtuk meg, milyenek lennénk igaziból, gitár+zongora, meseszépen elképzeltem (királylány, mondaná ő, az vagy). és sose fordult elő velem még, hogy ne tudjak sírni, de azóta se tudok. ha meg a dalokon bőgnék, azokban úgyse magunkat siratnám, az hazugság lenne, hamis megkönnyebbülés.

pedig minden számból képes vagyok minimum egy sort magamra vonatkoztatni.

csinálhatok bármit. szabad vagyok.

határtalanul.

van, hogy az ember elgondolkodik azon, vajon mennyire lehet a másikat megalázni. az persze, hogy mennyire szabad(na), evidens számára, mégis ilyenkor elbizonytalanodik kicsit abban a bizonyos szépbejóba vetett hitében. legalábbis ami önmagát illeti, mármint azt a részét, amit ő érdemel.

például, amikor azt írja neki a másik (ex helyett rövidítsük mostantól egyszerűen x-nek), szóval azt írja x, hogy nem kíván vele találkozni, annak az egy-két (de szerintem most sokat mondok) percnek az erejéig sem, amíg visszaszolgáltatná a nála maradt (s előzőleg oly precízen felsorolt) dolgokat. mint például a tepsit, amiben még szenteste vitte át a csokissütit (tetején a szentimentális cukorfeliratról nem is téve említést), amit kettejüknek sütött. de ha ennyire hirtelen kell, akkor felhívhatja a szomszédot, neki van kulcsa, és akkor elmoshatja magának a tepsit, összeszedheti a könyveit meg a gitártokját, sőt, az egyik nadrágja zsebében pénzt is talál (amivel tartozik szintén). 

mert mit lehet ilyenkor tenni. kiborulni, arra gondolni, hogy erre ő egyedül képtelen, csinálja meg valaki helyette, gyűlölni, lehiggadni, visszaírni, várni a válaszra. hát valahogy ebben a sorrendben. aztán x telefonál, hogy akkor most mehet, és ő megy. annyira nem érdekli semmi, hogy melltartót is elfelejt venni (pedig az éppannyira elemi kellék, mint az alapozó meg a szempillaspirál meg a parfüm), később jut csak eszébe, hogy ez épp x-nek imponált volna a leginkább, folyton ezért könyörgött.

egészen derűs tulajdonképpen, könnyedén csacsog a bácsival, aki beengedi, és akinek az orra előtt végül bezárja az ajtót, mert x arra kérte, ha lehet, ne engedje be, nagy bent a kupi. 

a kupi, az valóban nagy, eleve mocskos minden, egy pillanatra eljátszik a gondolattal, hogy elmosogatja a többi beszáradt edényt meg poharat is, aztán eszébe jut, hogy ez pont az a fajta mártír-bosszú lenne, amit annyira megvet másokban. úgyhogy csak a sajátját sikálja ki, egész gyorsan megy, ennek örül, barna létől ragad a mosogató alja, azért azt kisúrolja maga után, nyoma se maradjon.

direkt zenét dug a fülébe, kispál meg véronique sanson, úgyse lenne értelme gondolkodni, miről. felületesen néz csak körbe, titokban (szégyenkezve) hálát ad, amiért végül úgy alakult, hogy mégse kellett megpróbálnia itt élnie, a folytonos hányingerben, ami mindig elfogta egy idő után, még akkor is, amikor szerelmes volt.

sokkal többet kibírunk, mint hinnénk, utólag mindig kiderül. az automatikus mozdulatok, ahogy az odaaszott süteménymaradékokat kaparja le, mintha kiöblítenék belőle a fél órája még elviselhetetlenül mardosó megalázottságot. 

becsukja maga mögött az ajtót, kedves mosollyal visszaszolgáltatja a kulcsot, cseveg pár mondatot az egyetemről meg az időjárásról, aztán hazamegy. se nevetni, se sírni nincs ereje a javított kiadáson. miszerint azért nem kívánok találkozni veled, mert szeretlek.

ilyen se.

szárazak a szemeim, egyre csak porzik a könnycsatornám.

ha.

két fiú ült velem szemben a metrón, egymással beszélgettek, de mindkettejük kezében készenlétben állt a mobil, ha keresnék őket, azonnal fel tudják venni. ha nekem is így a kezem ügyében lett volna aznap, most talán nem az lenne, ami van. bár már nem klassz az ügy, ha komolyan ilyeneken múlik. ha kicsit kevesebbet foglalkoznánk egymás hibáival, nem lennénk ennyire egyedül. ezt a mondatot nekem írták bele a filmbe szerintem. ha nem szeretnék ennyire én lenni, nem lennék egyedül. kérdőjel. pont.

ma.

láttam ma tűzijátékot. egy plakáton láttam az aluljáróban, hazafelé mentem a metróval, zöld alapon fehéren villantak föl a csóvák, hirtelen nem is tudtam hova tenni. később kiderült, csak valami árnyék vetült pont úgy oda, azért csillogott a műanyag borítás, de én azért még vártam egy ideig a pirosat, a zöldet meg a kéket. különben se volt rossz nap ez a mai, pozitívra átfordítva akár jónak is mondhatnám. egyfelől sohatöbbet fülorrgége, másfelől zs., harmadfelől barátok, negyedfelől szépújszoknyák (istenem, hát mégiscsak leárazások vannak, a föld nem áll meg forogni a vizsgaidőszakom miatt, hiába reménykedtem titkon, hogy megvárják illedelmesen, amíg én is ráérek női ügyletekkel foglalkozni, mert nem. a világ egy kegyetlen hely, ha úgy vesszük.), és ötödfelől most még ez a feriatyás előadás anyukámmal. 

hatodfelől pedig két nap után végre bírtam enni anélkül, hogy három falat után rámtört volna a hányinger.

hálaadás. újfent.

jutalomból meg elkezdtem olvasni az új joanne harrist. eddig fura. 

pánikszoba.

óhogyaza, ó hogy megint félek. nem nekem való ez a vizsgaidőszak, télre legalábbis kifújtam, eleget tettem le az asztalra, elég volt már. másról szeretnék írni, másról szeretnék gondolkodni meg érezni.
és rádöbbentem, hogy én komolyan semmire nem emlékszem soha, alig van élményem, azok is inkább érzések. muszáj lesz visszatérnem a tízéveskori naplóírói vénámhoz, amikor leírtam szépen a napok eseményeit. komolyan ezt (is) kéne (mármint természetesen akkor, amikor van is miről írnom, mert történik valami. mármint bármi. ténylegakármi.), különben miről fogok mesélni az unokáimnak. például a schüller-féle röntgenfelvétel diagnosztikai szerepéről a fülorrgégészetben, az izgi lesz.

csakamainap.

nem tudnám nyomós okokkal megindokolni, miért volt olyan jó érzés, amikor felszállt ma este a metróra a volt iskolám új (oké, valószínű ezért a diákok körberöhögnének, mert annyira azért már nem új, viszont hozzám képest igen) igazgatója, és mindenki másnak csupán egy jól öltözött, magas, őszülő férfi volt, engem kivéve, de jó volt.

meg ez az egész nap. népegészségtanborzalomteszt ide vagy oda. annyira pont egy ilyen napra volt szükségem. meg ezekre a beszélgetésekre, pont. mert persze nem kell nagy ügyet csinálni belőle, elvégre még csak negyedike van, de ahogy zs. kimondta, döbbentem rá én is, hogy idén még nem voltam boldog. örülök, hogy most már felhőtlenül írhatom múltidőben.

hjaj. és most még ez is.

m

not about love.

kifelé megyünk. kifelé megyünk ebből az egészből, egyre később sötétedik, már észrevehető a változás, úgy tudok ennek örülni. megmásíthatatlan(nak tűnő) ellenérzésem van az egész téllel meg hideggel kapcsolatban, még az északifény se tudna rávenni svédországra, nemnemsoha. amit ugye nem mondunk ki, vigyázni kell vele. pedig egyszer már azt hittem tavaly (milyen fucsa ezt így leírni, pláne hogy én az egyetemi évekhez kötöm az idént és a tavalyt), hogy megszerettem a telet (meg az őszt), de később kiderült, hogy az még nem az igazi volt. (mondjuk igazán gyanús lehetett volna, hogy a szülinapomon még napoztam, amiért különben nagyon hálás is vagyok.)

furcsa az is, hogy még mindig nem unom magam, pedig megint írtam naplót tegnap, és gondolkodtam, és írtam leveleket, és még beszéltem is róla(m).

most viszont, nincs mese, táncolni fogok. muszáj.

hátígyvalahogy.

újév.

kétségbeesetten remélem, hogy alaptalan hülyeség azt hinni, hogy az egész évünket az határozza meg, ami elsején van. mármint, hogy így fog telni kétezertizenegy. ezt fogom csinálni, így fogom érezni magam. hát könyörgöm, ne.

eltekintve az enyhén émelygő másnaposságomtól, persze minden fantasztikus. főleg az üresség, a szomorúság meg az a monotonitás, amivel megadóan tömködöm a számba a ferrerórosét, főleg az tetszik. nincsválasztás.

pedig de szerettem volna én is írni valami szép összegzést erről az óévről, csak a pozitívakat. mert tulajdonképpen nem is volt rossz ez a háromszázhatvanöt nap. voltak fiúk, akiket egyáltalán nem bánok (amúgy is azt érzem jelenleg megint, hogy különben is csak arra vagyok jó, bármit is próbáltam elhitetni magammal az elmúlt másfél hónapban), voltak gyönyörű külvilágkizárós táncolások, új barátságok és a régiek, kaptam ösztöndíjat (és ezzel életemben másodjára érezhettem azt, hogy honorálva vannak az erőfeszítéseim, mert megérdemlem), volt az a fantasztikus egy hónap a gokiban, volt családállítás, megszületett a keresztfiam, elkezdődött a kinez, volt pici pszichiátria, kaptam piros kabátot, vettem pöttyös ruhát, rájöttem, hogy tudok magas sarkúban járni, és újra lett zs. kár, hogy ettől most inkább bőghetnékem van és jelentős erősségű gyomorgörcsöm. mert biztos elrontottam. és annyira nem így szerettem volna kezdeni, úgyhogy most tetanusmerev vagyok a félelemtől és az önvádól, hogyan fogadkozzak így az újévre.

(de legalább gazdag, az tuti leszek, mert életemben először ettem lencselevest éjfél után, ráadásul még az is kiderült, hogy nekem ez ízlik. és piros is volt rajtam, úgyhogy egyszerűen muszáj, hogy boldoganélünkmígmegnemhalunk legyen. ugye?)

bottom of the day.

miért, hogy persze most nem hív, de biztos ezt is érdemlem, különben nem érezném magam, ahogy érzem. nehéz így, és hogyan csináljam. olyan sokszor van, hogy mintha az enyém csupán az ő életének része lenne mostantól. tőle, és dehogy tőlem függ, épp jó vagyok-e vagy rossz. inkább fordított sorrendben, előfordulási gyakoriság szerint úgy lenne a helyes. mint valami idióta figura egy filmben, vagyok, ahogy megírnak, de rajtam nem múlik semmi. csak történnek a dolgok, már sírni se merek. hol vannak az érzéseim, hol a hangulataim és döntéseim, hol vagyok ebben az egész izében én.