[n o c t u r n e ]

a teraszon ülve, a tükörbe nézve, az ágyban fekve, a szőnyegen fekve egy idő után mindig. egy idő után, ami nem mondható hosszú időnek, mindig túlönt rajtam a hiányod. ha zenét hallgatok, olyankor a nemhosszú idő tovább rövidül, a túlömlés pedig viharosabb lesz. ilyenkor ágyba bújva félek leginkább elkezdem fogdosni a telefonom, újabb nemhosszú ideig gyötrődöm, hogy írjak-e. írok, így kisvártatva elkezdődik az újabb fogdosás és nyomkodás. ég az arcom a szégyentől, amiért megint várok.

a várakozás szégyene.

[külön kerül az egeké, s a világvégi földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje]

a szerelmünk csöndje,

a titkaink súlya. ami esetünkben összeadódás helyett minimum hatványozódik.

nincsen ránk definícióm.

[hazátlanabb az én szavam a szónál]

és amíg fölösleges a kezem, mert nem fogja a tiédet. és fölösleges a szám, mert nem csókolja a tiédet. és fölöslegesek a karjaim, mert nem szorítanak hozzám. és fölöslegesek a szemeim, mert nem néznek téged,

addig 

a szerelmünk csöndje csak az én fülem süketíti,

a titkaink súlyától csak az én vállaim izmosodnak.

[megjövök és megtalállak]