m. egyszer, végtelen soknak tűnő évvel ezelőtt mesélt egy kongresszusi utazásáról, ami ijesztő élességgel jutott eszembe, miközben nézegettük az ide-oda hullámzó embereket. még mindig el tudok képedni az idealizálási hajlamomon, hogy mennyire fontos az összes jelenet, az összes szó. hogy a kocsiban ültünk épp, rajta ciklámen felső, rajtam átlátszó halványrózsaszín. a benzinkútnál vett fel, és nekem túl gyorsan vert a szívem, és még abban a semmi toppban is túl nagy volt a forróság. különben valami elegáns outletbe mentünk, ahol én aztán megvettem pár totálisan felesleges holmit csak azért, mert szerinte jól álltak rajtam. talán egyet ha hordtam közülük később.
valamelyik nap különben vele álmodtam meg a családállítással.
szóval, még mielőtt elköltöttem volna egy csomó pénzt, mesélte, hogy milyen nevetséges volt, ahogy kilométerekről ki lehetett szúrni a kollégák közül, ki a magyar, és ki a "nyugati". mert az összes honfitárs puccparádéban repült, fullsmink, miniszoknya, körömcipő. ellenben az amerikaiak, angolok: who cares-macinaci, kényelmescipő.
nekem ma a legjobban a térdig fűzős, magassarkú szandál tetszett. meg a két percenként, szelfi-üzemmódban ellenőrzött smink.
és egyik sem magyar volt.
és irtó büszke voltam magamra a farmer-oversidzed póló, világlegkényelmesebb edzőcipője kombómban.
(macinacim még mindig nincs.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése