meghalunk,

egyszerűen meg.

és nem választhatjuk meg.

a módot, az időt, a helyet. hogy kit látunk utoljára, hogy kinek a keze marad a végén kezünk szorításában. 

én azt akarom utoljára mondani, hogy szeretlek, de ide elég kevés az akarat meg a döntés.

azt viszont eldönthetem, hogy olyan temetést akarok, ahol nem kántál se lelkész, se pap. nem önti le a családom szavait valami patetikus temetési máz. nincs puszilkodás és kézfogás, nincs őszinterészvétem, de még nagyonsajnálom sem. nincs menet a kocsi után, nincs a göröngyök göröngyökhöz ütődésének a hangja. nincs koszorú, és nincs újabb öszinterészvétem-kör. nincsenek hivatásos sírásoók, senki nem karikázik el diszkréten a helyszínről, miután elfogyott a lapátolnivaló.

egy fiktív világban, ahol nemcsak a mások apukája, hanem az én apukám is meghalhat. szóval ott úgy képzelem a temetést, hogy n. és én (meg a., persze) bőgünk egy kurvanagyot, apa kap banánoscsokit meg plüsmedvét búcsúzóul. aztán elmegyünk hozzánk, és addig nem engedjük el a vendégeket, amíg (a) van kaja, (b) nem fáj a hasizmunk a röhögéstől a vicces és cuki sztorikat hallva, amiket a barátok mesélnek majd nekünk.

de most még egy darabig, úgy döntöttem (haha), nem megyek még egy temetésre.