ijesztően patetikusan tudok azonosulni john watsonnal, amikor a második évad utolsó részének a legvégén áll sherlock sírjánál, és azt mondja, hogy i was so alone, and i owe you so much. but, please, there's  just one more thing, one more thing, one more miracle, sherlock, for me. don't be dead. would you do that just for me? just stop it. stop this.

persze, nyilván senki nem halt meg. nem is tervez meghalni senki. de azt hiszem, én is so alone voltam, és owe him so much, tehát jogtalan bármilyen dolog, bármilyen csoda könyörgése. mégis. mert, kurvaélet, most már érzem, milyen nem egyedül lenni. és nem fogok bírni újra. és nem fogok akarni bírni újra.

siettünk tegnap a müpa felé, meglehetős késésben, naná, hogy minden elment az orrunk előtt. egyszerre megállt mégis, maga felé fordított a vállaimnál fogva. és úgy nézett rám, hogy két dolgot mondhatott volna csak. hogy legyél a feleségem. (és az is lettem volna.) vagy, hogy legyen akkor most vége. az elsőben nyomós akadályt képeznek a körülmények, a másodikat pedig nem mertem megvárni (mert mi van, ugye, ha nem tévedek), levettem inkább helyette a magassarkút, nyargaltunk tovább. 

bárcsak elhagytam volna a fél pár cipőm. bárcsak megtalálta volna, és aztán megtalálna engem is, és boldogan élnénk, míg a halál el nem.

ott vagyok (már megint), ahol a part szakad. kérlekszépen, hadd tudjak jól kívánni.