people.

pusztán gyermeki berögződésből - remélem - néha azért tud még, de rémisztően fájni, hogy apa nem jön haza. belémdöfődik a zsigeri fájdalom, amiről a szép regények szólnak, és nem lehet mást tenni, mint ténylegesen összegörnyedni bele. kipréselődnek a könnycseppek, naná, különben is, újabban hullámokban érnek el az aprócseprő gyászok, figyelem magam erősen, mitől szorul épp maroknyira a tüdőm, hogy lélegezni se, mitől az az újabb ütés gyomorszájnál, aztán csak szorítom magam, szorítom magamhoz.
azt hiszem, a héten először jutottunk el igazán hozzám a terápiában, meg kell mondjam, ez az önismeret sem tartozik éppenséggel a fájdalommentes hobbik közé. aztán a tegnap. amikor életemben először sírtam a lelkifurdalástól, amiért az van anyámmal, ami. és hogy én egyáltalán nem akarok már ilyen lenni, komolyan nem, miért ragadtam akkor itt.
furák ezek az emberi izék. itt van például t., aki felől mindig éreztem, a legnagyobb barátnőség idején is, hogy a lelke mélyén inkább utál vagy féltékeny vagy mifene, aztán most mégis fáj az a vehemencia, ahogy kibújt a szög a zsákból. minden nap van az a pár pillanat, amikor benne van az ujjaimban a válasz, a revans, a kontra-fikázás, mert miért csak én legyek belátó megint. de örülök, hogy hallgatok. és örülök, hogy nekem van tükröm, nem is egy. tulajdonképpen azt gyászolom, hogy beengedtem valakit, aki nem volt méltó. hogy nem a késések miatt csalódtam, nem is az utolsó pillanatos lemondások miatt. hanem, hogy (és ahogy) visszaélt a bizalmammal.
nem vagyok igazán felnőtt, az is kiderült megint, amiért vállalhatatlan szárnyakat kaptam j. büszke örömétől, amikor fehérköpenyesen ölelgettem kedden a kórházban. attól tartok, egy nagyjából másfél évtizeddel korábbi élményt szeretnék folyton bepótolni. a kitűnő bizonyítványokkor kellett volna ezt éreznem, a hangversenyek után, amikor botladoztam le a színpadról. az igazság viszont az, hogy köszönöm a mostanit.
és mielőtt belemerülnék bella és edward szerelmébe, a szokásos címadó: