na, ez egyszer írok, amíg van reális esély arra, hogy írjak ténylegmár az utazásról. mert mindig akarok, csak aztán folyton felülkerekedik a lelkivonal, az az én profilom, hiába. de jóvolt, szépvolt, ismét rájöttem, mennyire szeretek világot látni, és mennyimennyi helyet kéne még megnéznem.
odafelé megaludtunk veronában, aztán másnap néztünk picit várost, kóstoltunk sajtokat, vettünk zseniálisan fűszerezett aszalt paradicsomot és olajbogyót, fotózkodtunk júlia házánál, szóval megvoltak a kötelező körök. és lehet, hogy elfogult vagyok, de ezek a külföldiek annyival szebbek. nem a vonásaik, hanem valahogy a kisugárzásuk teszi őket széppé, nyilván. mindenesetre ezeket az olasz hatvan-hetvenes nőket elnézve, akik ott shoppingoltak a kis utcácskákban, egyáltalán nem azok az enyhén depresszív gondolatok jutottak az eszembe, amik itthon a kékmetrón szoktak. de komolyan, nekik még a nyanyataliga is jól áll. úgyhogy új életcélom (az öregségemre bácsi akarok lenni, mert a nénik sokkal morcosabbak helyett): ha megöregszem, külföldi néni szeretnék lenni.
lyon pedig gyönyörű, még esőben is tetszett a vieux-lyon, n. übercukin készült, volt városnézős terv minden napra (illetve hétfőn a par-dieu nevű elképzelhetetlenül hatalmas bevásárlóközpontba küldött el minket, amíg ő az egyetemen volt), meg hogy mikor mit eszünk, és macaronos tortát is kaptam vénülésem alkalmából. a saját elvetélt macaron-készítésünket inkább nem részletezem, de egyszer akkor is sikerülni fog,. azért remélem, hogy n. csinál habostúróst a franciáknak, mert sandra és barátnői óvatlanul megkóstolták a nagy művet (hiába dugtam el, szerintem kiszagolták), és én azóta azon hisztizek, hogy most biztos azt hiszik, hogy nem tudunk sütni, pedig de.
és persze eddig is értettem, miért hívja n. sandrát a francia anyukájának, és miért nincs honvágya (ahogy nekem se soha, except irán), de látva a körülményeket, ez egy normális és kiegyensúlyozott lelkiéletet élő családból jövő lánynál is adekvát reakció lenne. második új életcélom, hogy egyszer reprodukáljam azt a gyönyörűséges konyhát, meg egyáltalán, ezt az életet.
m. ruhaadományainak köszönhetően nem fáztam egy percre sem, nagyondurva érzés volt, komolyan. ma is az ő egyik pulcsiját vettem fel, és rá kellett jönnöm, hogy amióta magamat öltöztetem, most először élem át, hogy hideg van, és nem fázom. ráadásul még mocsokjó ízlése is van, azt a lila kabátot, hát nem mondom, hogy nem nyúlnám le. meg még kávét is kaptam hozzá termoszban az útra, vicces, amikor kvázi idegenek gondoskodnak rólam, ez volt a legjobb szülinapi ajándékom idén, pedig nem is tudta, hogy szülinapom van (vagy épp ezért). holnap el is megyek a helyekre, amiket ajánlott ruhátnézni, úgyis alig költöttem valamit a nyereményből eddig (háhá).
tök meghatott különben ma, hogy amikor a klinikára mentem be e.ért, mert mentünk utána ikeázni, neki meg herczegfalvis gyakorlata volt, és dumáltam a nővérekkel, amíg vártam rá, hogy itt vannak ezek a nullát kereső, hulla fáradt nők, és mégis, mindenféle irigység nélkül kérdezik, hogy elköltöttem-e már a "milliókat", és szívből örülnek, amikor mesélem, hogy most jöttem meg franciaországból, és szívből dicsérnek, amiért jól nézek ki megint (szerintük, mert szerintem malacra hizlaltam magam ismét).
ezt a dalt pedig az út legvégén hallottuk j.val, irtóhelyes a szövege meg minden:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése