rájöttem, hogy igaziból én azt csak mondom, hogy nem élem bele magam. és hogy közben kicsit se megy, hogy ne szaladjon el a fantáziám. lassan megint ugyanott tartok, az elefántcsonttoronyban ücsörgő királylánynál, aki a földigérő haját fonogatja, és rendületlenül hisz az ő fehérlovas hercegében, miközben nézegeti az arcát, a szeme alatt meggyűrődő pókhálóráncokat. nem, szerelmes még nem vagyok, de kit akarok becsapni. például amikor azt mondom, nem is szeretnék, nem érdekes az egész. hanem jó ez így, ez a spontán játék, és majd lesz-ami-lesz. az igazság az, hogy talán tudnék. talán életemben másodjára most tudnék. csak valahogy félek merni. ilyenek ezek a toronylakó hercegnők, titokban mind félünk attól, hogy megsebezzenek minket. vagy ti nem?
mert én félek. nem nagyon, nem úgy, mint mondjuk egy szigorlat előtt, amikor minden porcikámat a pánik tölti ki. az a félelem tulajdonképpen embertelen, engem legalábbis azzá tesz, mert megszüntet mindent, ami humánus, kitúrja a szívemből az összes normális érzést, legyen az szeretet, empátia vagy a mások iránti érdeklődés. ez a mostani természetesen nem ilyen. ez pont, hogy igencsak emberi, egyelőre gyerek-félelem még, és nem is szeretném, ha sokkal nagyobbra nőne. ez a félelem arról szól, hogy mi lesz, ha csak én szeretek belé, de neki továbbra is csak egy kitudja meddig tartó széplány maradok. meg arról is, hogy akkor ez már visszautasítás lenne, ez már azt jelentené, hogy felajánlottam magam, és nem kellek. sose volt még ilyenben részem, mindig értem kínlódott valaki, nem tudom, hogyan viselkednék, ha ez egyszer én kerülnék a túloldalra.
hát ettől félek én mostanában egy egészen pöttynyit.
különben meg elkezdődött az egyetem ma. eddig (nagy csalódottságomra) tetszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése