tudom, hogy már nyifogtam erről párszor itt (is), de annyira jó lenne, ha kicsit hosszabbak lennének a napok. a délelőtt úgy elment az apró-cseprő dolgokkal, hogy kettőt pislogtam, és már meg is érkezett á.. most először volt, hogy az anyukámmal töltött idő után nem eszméletlenül túlpörögve (pedig cukrot mégcsak nem is kap) érkezett, hanem ilyen egészségesen jókedvű, kiegyensúlyozott állapotban. végig poénkodta az ebédet, aztán iszonyú hamar kidőlt, én meg egy gyors j.-szoptatás után kihasználtam, hogy van kölcsönautóm, és elrobogtam n.-ért, aztán együtt a momésok karácsonyi vásárára. tegnap még nagyon éreztem a bő fél év kihagyást a vezetésben, de ma már nagyon élveztem, főleg a hazautat. most, hogy egy gyerek sem volt a hátsó ülésen, bömböltettem a karácsonyi dalokat, annyira szeretem ezt.

késő délután pedig elmentünk négyesben sétálni a környéken - az adventi kalandlistának ezt a tételét inkább magamnak írtam fel, én szerettem volna ugyanis a karácsonyi fényekkel feldíszített kerteket és házakat megcsodálni.

szóval, hogy is mondja a százlábú a karácsonyi bogyó és babóca (ez már a vég, hogy ebből idézek) végén? "de kár, hogy egy évben csak egyszer van karácsony!"

ez a reggel pont olyan családos-lelassulós volt, amilyennek igaziból minden reggelnek lennie kéne a hosszútávú mentálhigiénénk érdekében. tökjók voltak a mai körvonal- meg wetime-kérdések is: mi a legnagyobb félelmed a jövőddel kapcsolatban, és mi fontos szerinted ahhoz, hogy egy család jól működjön (vagy valami ilyesmi). szeretném az adventi apropó nélkül is megtartani szokásnak, hogy a két hétvégi napon megválaszoljunk egy-egy ilyen kártyát, annyira klassz témaindítók valóban.

délelőtt elintéztem aztán egy-két apróságot, amíg á. a bébiszitterrel turnézott óbudán, annyira hálás vagyok, hogy nem igazán ajándékozunk évek óta karácsonykor, és nem lesz nagy családi kanosszajárás sem, szóval nekem ez az ünnep tényleg maga a színtiszta öröm. délután-este pedig átmentünk i.-hez a híres-neves bonbonkészítésre j.-nal és n.-val. persze, amíg mi maradni tudtunk, bonbonok nem készültek, viszont beszélgettünk egy csomót, ettem m. istenifinom húsleveséből, és maximálisan kiélveztem annak a - számomra továbbra is elképesztő - csodáját, hogy velem van egy kisbaba, mégis, teljes értékű tagként vagyok jelen a társaságban. 

á. pedig anyukámnál alszik (teljes eksztázisban készült rá tegnap óta), úgyhogy most épp egy pohár vörösbort iszom, hozzá argentin édességet majszolva. és örülök a fejemnek és a szuperjó életemnek.

(amúgy miközben ezeket a posztokat írom, arra is rájöttem, hogy nekem egyáltalán nem volt sz... évem, amit javítanom kéne. most van egy nehéz időszakunk, és - főleg - van egy dacos mindjárt-két-és-fél-évesünk, akivel ritkán zökkenőmentesek a napok, de ennyi. ettől függetlenül azért jól esik minden napban keresni azt, ami örömmel tölt el.)

az univerzum meghallhatta hisztérikus fohászaim, és ma is egy teljesen idilli reggelünk és délelőttünk volt, összebújással, bundás kenyér-sütéssel és rengeteg-rengeteg bkv-zással. ahogy kell. á.-nak egyre jobban kibontakozik a humora, annyira élvezem, ahogy egyre csalafintább szójátékokat talál ki, közben persze előre röhög a saját viccein. 

j. ébredése (és v. autószerelős köre) után pedig az a terv, hogy elmegyünk fát venni. mondjuk azt még nem mertem mondani v.-nak, hogy idén egy mérettel nagyobbat szeretnék, annyira sok új díszt szereztem már megint (jó, utóbbival tisztában van, mert az összeset meglengettem nagy lelkesen az orra előtt.)

felaggattam a maradék két fényfűzért is a házban - szerintem ezekből végtelen mennyiség sem lenne nekem elég. á. délutáni alvásideje alatt meg pakolásztam egy (majdnem) utolsót idénre, és sikerült eljutnom a közeli cseritibe is, leadni két zsák holmit. egyértelműen kezdek fellélegezni, de ahogy ismerem magam, tavasszal biztosan nyomok majd még egy ilyen szanálós-szortírozós kört. 

délelőtt pedig végre eljutottam - így két terhesség és szülés után - medencefenék-vizsgálatra, ahol nagyjából az igazolódott, amit sejtettem: nagy gond nincs az izmokkal, viszont van mit helyrerakni, mégha nincs is semmi tünetem. úgyhogy most már tényleg nincs más hátra, mint fát venni (holnap), elbumlizni a lenzistudiós lányok két újabb gyönyörűségéért, amiket szereztem (szintén holnap), készíteni egy pár fincsi bonbont a könyvklubosokkal (pénteken), és szétnézni az év utolsó makersmarketjén (vasárnap). 

a favásárlás apropóján beszélgettünk v.-ral arról, hogy milyen hagyományt szeretnénk a gyerekeknek karácsonykor - úgy értem, együtt vegyünk velük fát vagy titokban, együtt díszítsünk vagy a jézuska/angyal teremtse meg a varázslatot stb.. és eszembe jutott, hogy még sose csináltam ilyet, de annyi szuper kommentet kaptam már tőletek, hogy megkérdezem: kinél milyen a karácsony? nem csak az aktuálisan (kis)gyerekesek verziója érdekel, hanem akár az is, hogy kinek milyen tradíciója volt gyerekként, az eredeti családjában. 

(az idei évre mi azt tervezzük amúgy, hogy a fát együtt vesszük meg á.-nal, viszont 24-én nem vele díszítünk, mint tavaly meg azelőtt, hanem a mi saját gyerekkorunkhoz hasonlóan elviszi őt itthonról valamelyik vállalkozó szellemű családtag, akivel már az ünnepi nappaliba érkeznek csak meg. és persze lesz csengettyű is, ahogy kell.)

végül ilyenek (is) lettek a karácsonyi képeslapjaink, a pénteki karácsonyi vacsi után még gyorsan bedobtam őket egy postaládába, és most izgulok, hogy mindenkihez megérkezzenek időben. örökös évjavítás számomra átélni, hogy nem zavar már az általam alkotott dolgok tökéletlensége, nem akarok mindenáron belenyúlni á. művébe, beleszólni, korrigálni. 

a mai játszóterezés pedig szinte idilli volt, sütött a nap, á. végre nem egy kétéves bőrébe bújt unott kamaszt játszott, és j. is egész nyugisan aludt a babakocsiban. tényleg mindenkinek legalább ilyen harmonikus decemberi tavaszi napot kívánok, mint amilyen eddig a miénk volt.

vasárnapra leginkább stagnált az állapotom, amire szerencsére tudtam inkább optimistán tekinteni (= mindennek örültem, ami nem romlás volt), és onnantól kezdve, hogy elfogadtam, hogy ebből a kirándulásból most kimaradok, igaziból szinte még jól is éreztem magam a láz ellenére. folytattam a száz év magányt, forró csokit ittam és hallgattam, ahogy a kandallóban pattog a tűz, amíg a csapat egészséges fele megmászta a regéci várat.

valószínűleg a pihenés maga segített a legtöbbet, mindenesetre estére javult a közérzetem, n.-val még egész sokáig beszélgettünk éjjel (amíg az egyik telihold-imádó vérfarkas gyerekem fel nem ébredt), ma pedig megjártuk hernádszentandrást is. á. kedvenc faluneve hernádbűd lett - mondjuk nem csodálom. azóta az itthoni autók is ott robognak át szerinte. 

délután voltam az év utolsó manuálterápiáján, remélem, a heti rendszeresség nélkül is folytatódik a javuló tendencia, mert egész klassz az élet krónikus fájdalom nélkül. a legnagyobb évjavítás azonban mégiscsak az, hogy a ma esti altatás már majdnem olyan volt, mint amilyennek azt a gyerekek születése előtt képzeltem: meseolvasás, aztán összebújás a sötétben, a nap eseményeinek megvitatása, még egy kis összebújás, aztán már csak simi, és távozás a még éber á. szobájából. nem ígérem, hogy mintaanya leszek, ha ez a trend beáll, de az egészen biztos, hogy több lesz a szabad érzelmi- és mentális kapacitásom.

nem tudom, mi van a levegőben, de látom most a mindenféle blogokon, hogy nem csak ránk jár a rúd. nem mintha ez vigasztalna, sőt. 

szóval kicsit most azt érzem, hogy szép évjavítás volt ez a tegnapi karácsonyi vacsi a kórházban, és nagyon vártam a zempléni utat is, de nehéz ezekre fókuszálni, miközben épp itt a semmi közepén ír ki valami elég para hibaüzenetet az autó (és kezdi el nem vinni az emelkedőket a motor), és épp itt a semmi közepén lesz az egyik pillanatról a másikra mellgyulladásom. utóbbi egyrészt ijesztő, másrészt szabotálja valószínűleg a holnapi túrázást, úgyhogy az ijedtség mellé még szomorú is vagyok. 

nyaff. nyaff. nyaff.

irgalmatlanul pocsék volt a nap vége á.-nal, úgyhogy most épp nagyon utálom magam. ilyenkor, azt hiszem, még jobban elkél némi évjavítás (bár a napok többségén rájövök, hogy kizárólag a saját kedvemért jelenleg tényleg nem csinálok semmit, vagy hát csak szórványosan):

- rajzoltam egy csomó képeslapot (a koncepció az, hogy á. ujjfestékkel fest, én pedig rajzolok - szóval most lettek zöld meg sárga rénszarvasaink többek között), és bár semmi különösebb tehetségem nincs, úgy el tudok merülni bármiféle alkotásban,

- eljutottam a postára, feladtam a külföldi illetékességű leveleket, és vettem egy csomó bélyeget,

- manikűr.

de valójában egyvalami lenne igazán évjavító: egy gördülékeny nap á.-nal. annyira, de annyira vágyom rá.

tegnap full kifutottam az időből, aztán meg inkább elkezdtem a netflixes száz év magányt, pedig voltak igazán évjavító momentumai a napnak. például amikor á. alvásidejében elkezdtem írni a karácsonyi képeslapokat, az annyira visszarepített a gyerekkoromba, amikor még rendszeresen küldtem leveleket, lapokat (elképesztően grafomán voltam, ugyebár). a festést is elkezdtük á.-nal, ami persze aztán némi dacoskodásba fulladt (mindkettőnk részéről), remélem, ma befejezzük a maradékot is.

az összeszedett mindenfélét is sikerült beszuszakolnom a kocsiba, úgyhogy már csak két zsáknyi holmi várja, hogy valamikor a jövő héten a környéken talált cseritibe elvigyem. szombaton relatív korán indulunk a zemplénbe szóval, ne nevessetek, de én már arra készülök ezzel a pakolással. a kisgyerekes lét nagy tanulsága, hogy minden alvásidőt lehetőséget meg kell ragadni.

az esti mesélés ma olyan igazán meghittre sikeredett, és egyébként is voltak a napnak (és már a tegnapnak is) olyan szakaszai, amikor újra azt a jóféle együttlétet éltem meg á.-nal, amit egy ideje már csak nagyon ritkán. gyanítom, hogy egy dackorszakos hullámhegynek köszönhető mindez (na, nyugi, most is van napi ötszáz negoldandó helyzet, de a szünetekben egészen konszolidált a gyermek), szóval igyekszem kiélvezni, ki tudja, meddig tart. csomót énekeltünk mindkét nap, van már három karácsonyi kedvenc, nem győzöm ismételni őket. úgy örülök, hogy mindketten szeretjük a zenét.

j. pedig túl van egy újabb oltás-adagon, úgy örülök neki. és irtó büszke vagyok mindhármunkra, amiért totál gördülékenyen lehoztuk az egész rendelői látogatást. ezt jó sokszor el is mondtam á.-nak, amikor elmeséltem a napunkat, ami úgy tűnik, állandó eleme lett az esti rituálénknak. (szerintem szokás szerint én legalább annyira szeretem, mint á. - kicsit talán a saját vágyamról szól ugyanis, annyira jó lett volna, ha gyerekként automatikusan van alkalom megosztani az élményeimet, érzéseimet.)

tudom, hogy ma a többség szemében szutyok idő volt (így gondolná a régi énem is), de én olyan jót sétáltam az esőben, miután j. elaludt a babakocsiban. ritkán érzem ilyen gondtalannak magam, mint abban a másfél órában éreztem.

most pedig épp gyakoroljuk á.-nal, hogy a sötétben mesélés után még összebújunk, de aztán kijövök a nappaliba (és akkor aztán forgolódhat meg vergődhet kedvére, amennyit csak szeretne). hosszú út volt eljutni idáig, mindkettőnkre büszke vagyok. (és várom, hogy hány perc után hangzik fel a “mami jöjjön!”.)

délelőtt tíz órakor egy szuperboldog kisfiú fogadott minket n.-nál, aminek nagyon-nagyon örültem, ugyanakkor pont az ilyenek miatt viselem nehezen sokszor, amilyen aztán délután meg velem volt (mindenen kiakadó, mindenre nemet mondó, mindenhol is ordító, kicsit sem együttműködő). tudom én a tankönyvet, miszerint a többieknél tartja magát, viselkedik és aztán - értelemszerűen - velem robban, de akkor is nyaff. én is szeretnék többet kapni a boldog á.-ból.

a workshop különben irtó klassz élmény volt, izgalmas érzés volt formálni a viaszt, mégha én néhány lépésben több segítséget is kaptam a rám kötött j.-ra való tekintettel. nagyon izgi, hogy milyen lesz a végeredmény. j. különben szuperül viselte az egészet, az első felét átaludta, aztán kézről kézre járt, amíg be nem fejeztük a munkát. még mindig hihetetlen élmény, hogy van egy gyerekem, akivel lehet csak úgy lenni. 

apukám végül ötezer zsák ruhát és cipőt hozott át, amit turbó tempóban átnéztem, hogy mi mehet adományba, mi pedig konténerbe. lehetséges, hogy túlzásokba esem, de adni tényleg csak olyan szeretnék, amit nekem is jól esne kapnom. még szerencse, hogy valószínűleg két autóval megyünk majd, különben a felét sem tudnánk elvinni (v. szeme kicsit el is kezdett tikkelni, amikor belejentettem, hogy mindent ki szeretnék mosni). szóval most épp még több holmi van a szaletliben és a házban, mint eddig, de talán egy hét erejéig még együtt tudok ezzel élni. 

ma a családi összefogásnak köszönhetően eljutottam masszázsra. annyira, de annyira, de annyira szükségem volt már erre, és nyilván kereshetnék valakit hozzánk közelebb is, de amióta zs.-t ismerem, egyszerűen képtelen vagyok lejjebb adni. most úgy érzem, végre történt valami elmozdulás a vállammal, ami hónapok óta csak rosszabbodott, mígnem a fájdalomhoz pár hete már mindenféle zsibbadások társultak a bal kezemben. a héten a manuálterápián is sikerült eltalálni egy ígéretesnek tűnő irányt, a hordozást a minimumra mérsékeltem, csinálom a gyógytornát, szóval most optimista vagyok.

ma á. anyukám helyett végül n.-nál alszik, úgyhogy azért készenlétben állok kicsit még, mint ahogy az első nagyis éjszakán is. ez a zabkeksz, amit a mikulásnak sütöttünk, eléggé addiktív, ki számolja, hányadikat eszem épp, miközben elégedetten konstatálom, hogy egy kivételével minden tétellel végeztem az aktuális listámról (mindezt egy terápiás rendrakást követően, úristen, túl sok lesz a jóból!).

néhány óra alatt tényleg világokat lehet megmozgatni.

hatalmas pelyhekben hullik a hó - minden önuralmamra szükség van, hogy ne ébresszem fel most azonnal á.-t, és rohangjunk ki a kertbe. a télapó hozzánk logisztikai okokból csak este jön, azt is egyforma lelkesedéssel várjuk szerintem, énekeltünk ma egy csomót, hogy biztos idetaláljon. előtte pedig felülünk a mikulásbuszra is, micsoda mázli, hogy két sarokra áll meg a 210-es busz.

ma volt egy órám j.-val kettesben, amikor teljesen egymásra tudtunk hangolódni, fetrengtünk a játszószőnyegen, és szétpuszilgattam minden porcikáját. nem is lehet vele mást csinálni, annyira elképesztően cuki baba. a háttérben közben már a karácsonyi playlistem, a konyhában a mikulásnak frissen sütött zabkeksz illata - így képzelem a nagybetűs ünnepet. 

és amúgy kicsit szégyellem leírmi, de évjavító volt az is tegnap, hogy megjött a massimo duttis rendelésem, és a ruha egyszerűen telitalálat, illetve rááltam a mérlegre a héten, és a tizensok helyett már csak három kiló pluszban vagyok a terhességem előtthöz képest. és persze, a hasamon a bőr még mindig másképp néz ki, mint azelőtt, de j. még négy hónapos sincs, és minden régi nadrágom rámjön, szóval most megengedem magamnak, hogy egy ilyen rendkívül felszínes dolgok miatt legyek büszke.

ennek igaziból még ma is örültem, meg az új pihepuha és meleg színű (narancssárga, korallszínű) pulcsijaimnak is, annyira szépek. lassan kezd összeállni a hernádszentandrási csomag is, még apukámékhoz kéne átmennem n. ott hagyott holmijait átnézni meg bezsebelni a férficipőket. a saját gyerekeimnek is szétválogattam ma a mikulás-ajándékokat, szerencsére tényleg nem lesz sok, de még így is gondolkodom, hogy á. valamit inkább karácsonyra kapjon meg, ott én úgyis csak egy társasjátékot terveztem adni. annyira klassz lesz, amikor eltűnik ez a sok plusz holmi a szaletliből, hiába nincs szem előtt, én még ott is a rendet szeretem.

igaziból tök kis cuki bejegyzést akartam ma, aztán annyira felhúzott á. rémhosszúra nyúlt altatása, hogy full álságos lett volna leülnöm írni. helyette inkább olvastam és kommentelgettem, ami új szokásommá vált (úgy értem, évekig olvastam korábban blogokat nulla kommenteléssel, most viszont egész aktív vagyok). mostanra kicsit lehiggadtam, ilyenkor általában nem is értem, miért húztam fel magam előtte annyira. (dehogynem értem: iszonyatosan fájt, hogy ez a kevés tartalmasan tölthető énidőm is meg lett kurtítva, na.)

szóval nagyon tetszik ez az évjavítás-dolog, amit anna írt a blogján, és az a tervem, hogy a decemberemet (és most szándékosan nem írtam ilyen anyukás többesszámot) ennek mentén fogom dokumentálni. ma egyértelműen évjavító volt á.-val összeállítani azt a bizonyos adventi könyvkosarat, és a délutáni ébredése után azon melegében elolvasni a pitypang és a hókutya című ikonikus művet. és elolvadni azon, ahogy a szintén tavaly kapott karácsonyi dalos marion billet-könyvet nyomkodja (twinkle twinkle little star...). de évjavító volt megcímezni az összes borítékot is a feladandó karácsonyi képeslapoknak. nagyon szeretek kézzel írni, úgyhogy szerintem  a legközelebbi makers marketen fogok nézni magamnak egy szép füzetet, és megpróbálok megint ilyen őskori módon naplót írni. 

ma manuálterápia helyett elmentünk á.-nal megnézni a fényvillamosok kirajzását, kis túlzással tavaly óta vártam ezt az eseményt (akkor tudtam meg, hogy ilyen van). szóval ez például egy olyan délután volt, amikor nagyon örültem, hogy egy bkk-mániás kisfiú anyukája vagyok. remélem, jövőre már komplett családilag megyünk. 

á. adventi borítékjaiba végül m. barátnőm ötlete nyomán én is tettem körvonal- meg wetime-kártyákat, hogy legyen valami ráhangolódás nekünk, felnőtteknek is. és ma pont ez volt az egyik kérdés, hogy mikor, milyen helyzetekben érezzük magunkat a legközelebb a családunkhoz. és tökjó volt, hogy ugyanazokra a momentumokra gondoltunk rögtön v.-ral. 

és persze ma már reggel elkezdtem az adventi készülődést - szokás szerint kihasználva a maradék egy-gyerekes órákat, de egy kicsit még szeretnék írni a hálaadásról, amire tegnap már nem volt agykapacitásom.

az egy dolog, hogy nagyon kevés hagyomány van az életemben, és ezért is szuperértékes ez a nap, és szuperértékesek a barátaink, akik évről évre szeretnének a részesei lenni. nem igazán tudok klasszabb programot elképzelni, mint sütni-főzni nekik, és aztán együtt (l)enni, beszélgetni, összeállítani a már szintén hagyománnyá vált thanksgiving playlistet. idén, bevallom, maga a hálaadás a szó konkrét értelmében nehezebb volt, mint eddig valaha. hetek óta mély örvényben vagyok az anyai létben, és úgy érzem, valódi segítséget a napokig tartó teljes kicsekkolás és feltöltődés adna csak. objektíve is kevés a jó most (attól az evidenciától eltekintve, hogy mind egészségesek vagyunk, anyagi jóllétben), és azt a keveset is nagyon nehezen látom meg, annyira elborít a saját dühöm, fáradtságom, apátiám. nyilván nem igaz ez minden percben, mégcsak nem is minden órában, mégis, az általános érzésem az, hogy sokkal több időt töltök egy olyan állapotban, amilyenben soha, de soha nem szeretnék lenni. 

aztán tegnap mégis összeírtam két cetlit a háláimmal, írás közben egyre jobban átélve magát az érzést. annyira klassz lenne, ha meg tudnám ezt tartani a pokoli mindennapokon. bárcsak megtanított volna valaki erre, bárcsak ne magamat kéne tanítanom egy olyan életszakaszban, amikor sokszor a legegyszerűbb gondolatokat is nehéz összeszedni, akkora ingerelárasztásban és feszkóban vagyok.

na, de onnan kanyarodtam el, hogy a tradíció fontossága mellett számomra azért is különleges ez az ünnep, mert három évvel ezelőtt éppen előtte tudtam meg, hogy kisbabát várok (covidból gyógyulófélben ráadásul ez volt az első alkalom, hogy emberek vettek körül, miközben bennem ott volt ez a titok). tavaly pedig még ugyan pont nem tudtam, hogy újra beköltözött valaki a testembe - nyakaltam is a fincsi bort -, sőt, az alhasi érzeteim alapján az egész főzőcskézés alatt azt vártam, hogy megjöjjön, de rá két napra mégiscsak csináltam hajnalban egy tesztet, aztán némán sikongatva ébresztgettem v.-t, mielőtt indultam volna rendelni. és ezek a gyönyörű, leírhatatlan pillanatok örökre az enyémek maradnak.

most pedig megyek, és felébresztem mr. terrible two-t, és elkezdjük az adventi kalandok kipipálását.

 

najó, most kicsit blogcember lett ebből az utolsó bejegyzésből, de ezt itt mind meg kellett enni, és aztán még el is rámolni, mosogatni a vendégek után, szóval most ültem csak le a fenekemre. nagyon szeretem az embereket az életemben, mondtam már? na, meg persze enni is szeretek - nem is tudom, idén mi vitte nálam a pálmát (az ikeás húsgolyó mellett), talán a sütőtökös rizottó meg az évről évre mindig csodás gombás-zöldbabos casserole. a quiche-t idén á. kedvéért nem paradicsommal, hanem brokkolival sütöttem, az is eléggé jól fogyott. és idén először a mennyiségeken sem aggódtunk.

á. végül a nagyinál alszik, bár szerintem ahhoz képest jól viselte az eseményeket, hogy mennyire mizantróp korszakát éli. persze, végig bújt, ha nem hozzám, akkor n.-hoz, de közben nagyon érdekelte minden (csak a korabeli kislánynak nem szabadott az 5 méteres körzetében lennie, mert akkor borult a bili). ettől függetlenül nem erőltettem a maradást, így kicsit jobban ki tudtam kapcsolni én is.

holnap pedig indulnak az adventi kalandok, alig várom. elsőnek elmegyünk, megnézzük a deák téri lego-villamost!