a nélküledségben két legrosszabb dolog van. az egyik, hogy amikor a végére jutok például egy ilyen könyvnek, mint az akvárium*, akkor nem tudom elmesélni az öledbe kuporodva, hogy mennyire volt szép, és nem tudlak megkérni, hogy segíts felmerülnöm a világából, mert mégiscsak félelmetes, ahogy én bele tudok ragadni egy történetbe. a második legrosszabb szerintem eléggé (túlságosan is) evidens ahhoz, hogy beszélni lehessen róla.

valamiért az orrom ma öltözködés közben elkezdett emlékezni a cs. illatára, jobban mondva inkább arra az illatra, ami az első szeretkezéseink után az én illatom volt. egy ismerős lánytól bérelt az elején lakást a kisjánosaltábornagyban, ott volt a csaj tusfürdője, fogkrémje, a parfümje a fürdőszobában, és cs. azt mondta, használjak nyugodtan bármit. valami luxusmárka volt, a nevére nem emlékszem, csak arra, hogy akkor először éreztem magam jól a bőrömben, azzal az illattal az örömtől átitatott bőrömön.

*: a david vann-féle regényről beszélek, nem a tóth krisztináéról, az most valahogy kevésbé tetszett, mint a novellái. bár lehet, hogy csak túl sok magyarmásodikvilágháborús-magyarszocialista családregényt olvastam már hasonló stílusban.