az una notte a napoli miatt nem tudok aludni másfél éjszakája. merthogy az történt, hogy repülünk májusban nápolyba r.val, egy cuki kis helyen fogunk lakni a tengerparton, és a visszajegyet, úgy terveztem, eladjuk a feketepiacon.

like sunday, like rain.

ki lehet-e találni ennél szebbet.

jelentem, ma 12 óra 40 perckor én is csatlakoztam a tavaszi szünet hullámaiban lubickoló tanárseregekhez. egyelőre hihetetlenül hosszúnak tűnik az előttem álló három és negyed nap kórháznélküliség, és hát, juhú. rögtön némi burzsoá önkényeztetésre adtam a fejem, és húsvétiajándék-vásárlás-a-családnak címszóval szereztem tökéletesen omlós kekszeket és macaront a la deliziában, aztán köttettem egy gyönyörűséges csokrot a virágnekednél. még majdnem elmentem az édesembe, de szerencsére túlságosan aggódtam a virágokért győzött a józan ész, és ráér az holnap is. 

és máris hozzávetőleges rend van a gardróbban, van egy csomó új képötletem, és holnap színház, és igen, azért az ajándékok nagy része is pipa.

ha van olyan, hogy egy nap a lábakról szól, akkor a tegnap a lábakról szólt. például a kedvenc főorvosom kitartó unszolásának engedve felvettem a magassarkú cipőmet. egyelőre úgy érzem, az a pár vízhólyag a sarkamon csekély ár a konstans csodáló pillantásokért. aztán este a koncert. aktuálisan nem hiszem, hogy van szebb dolog a karmester lábainál. ahogy lábujjhegyre áll, majd visszaereszkedik, aztán lép egy aprót oldalra, megint vissza, egy merő zene az egész, pedig minimum negyvenhármas.

mindig van hovatovább. 

de különben csak arról akarok írni, hogy megvettem életem első thebodyshop-cuccait, úgyhogy túláradó hedonizmusomnak köszönhetően mostanra már az egész ház kakaóvaj meg kendermagolaj illatban úszik. 

hajvasalásnak megvan azért az a veszélye, hogy kiderül közben, hogy nem is olyan kevés az ember haja. 

elég, ha valamit csak egyetlen alkalommal meg tudsz csinálni. onnantól a valamiből elvárható minimum lesz, és máris számon kérhetővé válik, és máris sért a hiánya. én meg túl sokáig maradtam ma ágyban.

olyan mélyszívből tudom irigyelni a nőket, akiknek jól állnak a térdig érő szoknyák.

azon gondolkodtam, volt-e olyan pillanata az életünknek, amikor le mertem volna ugrani a trapézról. [...] valószínűleg mindig utánam ugrott volna, csak ügyelt, hogy ne lehessek soha biztos ebben. így aztán valószínűleg én is ügyeltem, hogy ő se lehessen biztos. vagy fordítva, ezt már az úristen se tudja.

(én meg azon gondolkodom, hogy gondolkodnom sem kell. hogy naná, hogy le.)

a nélküledségben két legrosszabb dolog van. az egyik, hogy amikor a végére jutok például egy ilyen könyvnek, mint az akvárium*, akkor nem tudom elmesélni az öledbe kuporodva, hogy mennyire volt szép, és nem tudlak megkérni, hogy segíts felmerülnöm a világából, mert mégiscsak félelmetes, ahogy én bele tudok ragadni egy történetbe. a második legrosszabb szerintem eléggé (túlságosan is) evidens ahhoz, hogy beszélni lehessen róla.

valamiért az orrom ma öltözködés közben elkezdett emlékezni a cs. illatára, jobban mondva inkább arra az illatra, ami az első szeretkezéseink után az én illatom volt. egy ismerős lánytól bérelt az elején lakást a kisjánosaltábornagyban, ott volt a csaj tusfürdője, fogkrémje, a parfümje a fürdőszobában, és cs. azt mondta, használjak nyugodtan bármit. valami luxusmárka volt, a nevére nem emlékszem, csak arra, hogy akkor először éreztem magam jól a bőrömben, azzal az illattal az örömtől átitatott bőrömön.

*: a david vann-féle regényről beszélek, nem a tóth krisztináéról, az most valahogy kevésbé tetszett, mint a novellái. bár lehet, hogy csak túl sok magyarmásodikvilágháborús-magyarszocialista családregényt olvastam már hasonló stílusban.

nem tudom eldönteni, hogy már-ennyi-eltelt vagy még-ennyi-hátravan szemléletben esne jobban az ügyeleti óráim (vissza)számlálása.

a pannonhalmi sauvignon blanc szerencsére hű társam volt, és kellemesen átszínezte apám baráti körét, a baráti kör feleségeivel együtt. de nem is mondok igazat, mert tulajdonképpen bor nélkül sincs velük semmi gond, kedvesek meg minden, én meg évről évre jobban viselem az évről évre meghallgatandó poénokat. meg az is segített, hogy az elején lehetett alakítani a másodháziasszonyt apám menyasszonya (baszki, szerintem először írom le most ezt a szóösszetételt) mellett. ebből a szempontból a tatár bifsztek (naeztvajonhogykellírni) ráadásul kifejezetten hálás étel, lehet állni hosszú negyedórákon keresztül a kenyérpirító mellett, bőven van idő a terep felmérésére. a tortát én szolgáltattam, finom volt.

apám barátai különben meglepően sokat tudnak rólam, ezzel kapcsolatban egyrészt az döbbent meg, hogy hogyhogy megjegyzik, másrészt, hogy akkor az apám beszél rólam/rólunk másoknak. 

aztán a húgom meg a kisebbik öcsém (haha) hazahoztak, és mindent összevetve nem bánom azért, hogy csak évente egyszer van születésnapja apámnak.

aztán meghallgattam ezt a számot körülbelül harmincszor.

azért a vegetatív idegrendszerem nyugodhatna békében egy kicsit már. csakazért, mert két napot süt a nap, még nem kell így dobogni, szívem.

ha vasárnap, akkor mozika, egész jók az idei arányok, mert volt irrational man meg mon roi meg dánlány meg szoba (a carol-t egy szerdán néztük e.vel), ma pedig saulfia. a spotlight-ot szerencsére le lehetett tölteni, nem értem, mivel érdemelte ki az oscart, most komolyan, ezerésegy jobb filmet láttam már.

közben természetesen a bergman-projekt is halad előre, túléltem a suttogások és sikolyokat (igaz, utána nem voltam képes egyedül maradni itthon a lakásban, annyira nyomasztott).

mondjuk nem ártana némi szabadtéri program sem, igyekezhetne kicsivel jobban ez a tavasz.

hogy nem szégyelli magát a hisztériám.

azért az jó, ha a postán megkérdezik, hogy tanulok-e. azért az jó, ha a pimp olasz étteremben nekem fel sem ajánlja a borosüveget a pincér, ellentétben a később megérkező húgommal, majd a rendelésfelvételnél is - legfiatalabb nőként - én leszek az utolsó a sorban. 

tükrök nélkül egészen boldogan tudnék élni.

benthagytam a füldugót a fülemben, a saját szívem dobogásán kívüli hangokhoz nem túl sok kedvem van most. így ügyelet után hajlamos felgyűlni bennem az érzés, hogy a legkevésbé sem szeretnék orvos lenni. csak éppen még mindig az van, mint anno, amikor egyformán voltam átlagosan kitűnő történelemből meg biológiából, hogy na bumm. és járhatok kiállításokra, meg festhetek minden hétvégén egy kötőjel három képet, de a na bumm, az ugyanaz marad.
még hétfőn megnéztem a personá-t, nem értettem. úgyhogy kitaláltam, hogy minden héten megnézek egy bergmant, aztán majdcsak lesz valami. fogalmam nincs, mit akarok magamtól, de lehet, hogy megint csak rámnyomta a bélyegét a bartis attila.