beletörődés helyett az ellenállás növekszik bennem folyton, ha valami tőlem független és változtathatatlan, nem mondanám magam túlzottan adaptívnak. szóval egy óra plusz ügyelettel ünnepeltem a téli időszámítás kezdetét, és még mindig fogalmam nincs, hogyan csináljam, hogy a hajnali ébresztésekkor tényleg fel is ébredjek, de legalábbis az orvos empátia felébredjen bennem. hazafelé azon gondolkodtam, a köztéri órákat vajon ki és mikor állítja át, és már láttam is a mesebeli lámpaoltogatókat magam előtt, ahogy hajnali háromkor valami hosszú kampós micsodával tekerik vissza akkurátusan a mutatókat.

itthon egy fürdőkádnyi forró vízzel és nemes nagy ágnessel próbáltam magam jutalmazni, mintha lenne miért, a takarításon kívül semmi kötelesség teljesítésére nem vettem rá magam. (hosszú még a nap, tudom.)

az apám egyébként összetörte magát csütörtökön, nem engedte a.nak, hogy felhívjon, most pedig harapófogóval lehetett egyáltalán kihúzni belőle, hogy mégis hogyan, megmutatni pedig azóta sem volt hajlandó az arcát. hisztériázni nem volt erőm, az viszont megfogalmazódott bennem, hogy nagyon remélem, hogy az én apám lesz a kivétel, akinek soha semmi betegsége nem lesz, mert ha akkor is így fogja hagyni, hogy jelen legyek, azt nem biztos, hogy képes leszek kezelni.

a másik, ami megfogalmazódott bennem, hogy mégis mikor és hogyan tanultam meg kommunikálni, mert hogy nem a családomtól, az százszázalék.

mondjuk lehet, hogy nekik van igazuk, mert a kommunikációnak semmiféle formája nem segít azon, hogy hiányzik. leginkább folyamatosan hiányzik. 

már nem halaszthatlak tovább.

csak majdnem maradtam le a sütőtökszezonról, mert a héten mégis sikerült összehoznom végre egy levest, ami amúgy a kedvencem, és tavaly minden héten csináltam. hónapok óta először nyúltam a konyhában (bármelyik konyhában) máshoz, mint a hűtőajtó. ugyanezen a napon két hete először értem haza sötétedés előtt (tudom, korán sötétedik, tudom, másoknak rosszabb), a rengeteg rámszakadt idő fölötti örömömben meg is néztem gyors egymásutánban három részt a sorozatomból. hasznos lány vagyok, mindig is tudtam.

és a héten alig párszor bántottam meg z.t, és nem is mindig akarattal.

és csinálom pár betegemmel az at-t, és valakivel talán még értelme is lesz.

és nem utálom a magyar lakosságnak azon részét, akiknek négynapos hétvégéje lesz, miközben én már megint szombaton ügyelek.

íme fejlődőképességem markáns bizonyítékai.

hogy igazán minden rosszban (áj mín, hazaköltözés az atyai házba) van valami jó, mi sem bizonyítja jobban, mint az annyiféle sajttal teli hűtő, amennyit én az elmúlt három évemben nem kóstoltam végig. és még bor is van hozzá. finom bor.

a hetem amúgy azzal kezdődött, hogy a villamosról leszállva végigmért egy középkorú nő, majd diszkréten maga elé motyogta, hogy csinos. hm, csinos. hasonlóan diszkréten megköszöntem, sose rosszabb hétfő reggelt.

tegnap pedig arra kellett ráeszmélnem, hogy fejlődéstörténetemben egyelőre még mindig ott tartok, hogy lelkifurdalásom lesz, ha egy plüsskutyát magára hagyok a kanapén ahelyett, hogy folyamatosan az ölemben moncsorgatnám (gyerekkoromban többször fulladtam kis híján plüssállatokba lefekvéskor, mert senkit nem hagyhattam ki az ölelésből, mert hát az fájna neki). 

szerintem mostantól inkább visszafelé számolom az éveimet. mert lássuk be a tényeket, és legalább nem lesz akkora dráma a szülinapom sem.

(tömör napok.)

van

izomláz a lábszáramban, ahol nem is tudtam eddig, hogy vannak olyan izmok, amiket ezek szerint nem használok (3x2 óra/die kutyasétáltatás).

ekcéma mindkét kezemen (tiszta fél-ház).

életem legszebb (és legpofátlanabbul drága) zöld kabátja a zarából (köszi, apa!).

nagy üvegnyi madaras kenzo-parfüm (köszi, z.! ráadásul amour a neve)

pár száz oldal lefordítandó-megemésztendő cikk (januári előadás, háhá).

megválaszolatlan üzenetek (bocsi, valamint hé).

mintha nyomom se lenne, pakolom apránként össze, amitől hozzám tartozik egy lakás, egy szoba. mondjuk a fényképek még kint vannak a tükör alján. azt majd a legvégén, a polaroid-vizslás meg a barátnős-húgos önmagamat. akkor igyekszem eltűnni, amikor esélye nem lesz, hogy észrevegye, tetszelgek a szerepben, hogy így okozom a legkisebb fájdalmat. pedig csak félek. valaminek muszáj most már, hogy vége legyen. még rá találok szokni a hazugságra.

meanwhile életem másik férfijával holnap megyek először együtt-vásárolni. leszámítva az inget, amit előre kinézett magának még a nyáron, aztán elvitt magával ízlés-biztosítéknak. sose vágytam még ennyire arra, hogy illegethessem magam valaki előtt. (azt mondtam már, hogy egészen miniatűr mindenféle kenzo-illatokat kaptam tőle duty free? azt mondtam már, hogy szeretem?)

ó, boldog békeidők, amikor még hittem a magamnak állított határidők betarthatóságában, ó. nem tartom számon, hány múlt már el, nem firtatom, szerelem-e ez most akkor, vagy mi más lenne.

tele van a szoba ikea-párnákkal, kicsit mintha túllőttem volna a célon, a lakás még mindig nem az enyém. fogjuk nagyvonalúan a délig alvás hipomániárája, fogjuk a benti pörgésre (két és fél napig nem voltak a nagyok, szóval kvázi én voltam az orvos, plusz ügyeltem), a hajnali kelésekre, a nemalvásra, a túlalvásra.

egyre biztosabb vagyok a defektjeimben, aminek dacára (vagy épp ezért) egyre jobban kedvelem magam.

részletek egy nyiladozó nárcisz(tikus) naplójából.

és közben próbálok haladni az ulysses-ben, de még mindig nem értem. kétszáz oldal haladékot adok neki, aztán újraolvasom inkább a sündisznó eleganciáját. a katharina blum elvesztett tisztessége viszont kifejezetten tetszett a szarkazmusával, és a hans fallada is érdemes volt.

részletek egy műveltnek tűnni igyekvő nyiladozó nárcisz(tikus) naplójából.