pontosan huszadika óta nem találom a napokat. aznap ugyanis nekem végig vasárnap volt (köszönhetően az augusztusi egynapos hétvégéknek ez tűnt logikusnak), és azt hittem, hogy másnap kezdem a törzsképzést, ehhez képest volt még két nap belgyógyászatom plusz egy nemalvós pénteki ügyeletem, ami után két napom ismét totálisan egybefolyt. szombat este a másfél órányi ájultan alvás után szerintem másnap reggel volt, a tényleges vasárnap reggelen pedig pánikszerűen nyomkodtam a telefonom, hogy mutassa a dátumot meg a napot, de mutassa még egyszer, mert az nem lehet, hogy nem hétfő van, mert én elfelejtettem ébresztőt állítani, és elkéstem a belgyógyról, ja, nem, a törzsképzésről. 

aztán mégis lehetett, és nem hétfő volt, hanem összepakoltam a dolgaim nagy részét, és apukám átfuvarozott minket újpestre, aztán el az ikeába. hogy vehessek új cuccokat, amiket aztán lehet a utaztatni a városban megint, értitek, piteforma nélkül nem lehet élni. 

aztán tegnap r.val vittük át a következő adagot (és még mindig van), várom, hogy mikor fogok békattanni a szortírozásba. mi megy a házba, mi jön majd velem m.hez, és mi fog kelleni a következő egy hétben  f e l t é t l e n ü l. 

közben azért sütöttem is, úgyhogy ma a belgyógyászaton többen feleségül akartak venni. főleg nők, de ez semmit nem von le a meghatottságomból. és még ha eszem ágában nincs szakterületet váltani, akkor is remélem, hogy azt viszont nem csak a habos-túrós meg a liszt helyett mandulával készült csokitorta miatt mondta az osztályvezetőnő, hogy szívesen látna a csapatában, pont beleillek. 

és tökjó, hogy itt van r., nemtökjó, hogy elmegy n., de az tökjó, hogy mostanában csomót találkoztunk, és vasárnap még csapunk közös családi főzést, mielőtt indulna, és tökjó, hogy holnap megyünk múzeumba z.val meg lakást is eljön velem nézni, este pedig utazom sopronba e.hez meg a vizsla-keresztfiamhoz, és szeptemberben csak kettőt ügyelek, és most az egyik csaj elviszi a vasárnapot és egy hétfőt (!!!) ad helyette, hát, nirvána ez, komolyan mondom.

és előadót is váltottam, szóval lehet hallgatni:

(i know less about life than life knows about me.)

rotigotin kitett a blogjára, és azóta csak kapkodom a fejem, hogy 100 meg 150 meg 200, és váó, és flow, és egészen elkezdtem komoly bloggernek érezni magam. még ha a töredék olvas ténylegesen belém, akkor is már csak lépésekre a nagyszínpad. (nem ezért írunk, írok, obviously, de azért ne tagadjuk, mert na.)

és olyan jóságok is voltak ma, hogy utolsó előtti nap a belgyógyászaton. aminek örülök, de most azt is érzem, hogy mégis kibírnék még egy hetet, ha nem jönne a törzsképzés. egyrészt mert kicsit bele is rázódtam (nem lettem okosabb, és továbbra sem kezdenék el feltitrálni semmiféle belgyógyászati gyógyszerelést, de a látásmódból valami mégiscsak betalált), és jó lenne valahol a két stílus (pszichiátria és belgyógyászat) között sasszézni. nem is jó, inkább fontos. másrészt pedig mert szeretnek. a betegek is, de főleg, hogy már megint ripszropsz egy csapat része lettem, ahol ráadásul van egy csomó értékes és jófej ember. és ma a főorvosnő nagyon szépet mondott. amire majdnem azt válaszoltam neki, hogy ha ezt hamarabb tudom, a véleményét, akkor azt a kettő darab hisztériámat is megspórolhattuk volna, igazán. 

és friss-szép sárgák a körmeim, ki kell használni a megmaradt barnaságot. bárcsak eljutnánk r.val mégis a tengerhez. mondjuk most sokkal jobban vagyok annál, hogy ez úgy komolyan számítson. és mi ez, ha nem bizonyíték a változásra való képességre.

(hogy jobb vagyok magamnál.)

soha ne mondjunk sohát, de azért elég nagy százalékos eséllyel ma takarítottam utoljára a lakást. nem túl nagy kedvvel, erre a kis időre, m. mondta ezt mindig családállításokon, igaz, ő inkább gúnnyal, amikor valaki nagyon sajnálta magát.

én újabban nem sajnálom magam, és azt sem gondoltam volna, hogy zuhanysikálás közben rám tör majd a korszaklezárulás érzése. nem különösebben szeretem ezt a lakást, hülye elrendezés, sötétség, és e. praktikusan elég sok hete nincs már itt, mégis most bőgtem bele a lefolyóba. hogy nem fogunk már együtt lakni, hogy megint otthontalan leszek, megint minimum két helyen a cuccaim, megint minden átmeneti. az egyetem vége meg a munkakezdés nem viselt meg ennyire, jópofa lány vagyok én. 

annyi minden történt az elmúlt hetekben, nem igazán értem rá magamra, most viszont ünnepnap van, se belgyógyászat, se z., se aggódás, mert visszatranszportáltam őt is az osztályra, csak a tudatalattimnak kéne szólni, hogy abbahagyhatja a rémálmodást (valaki mindig meghal, valakinek mindig baja lesz, valamit mindig meg kéne oldani, és nem megy). 

m.ról amúgy az is eszembe jutott, milyen sokszor hittem azt emberekről, akiket szeretek, hogy örökre az életem szereplői maradnak, hogy nem történhet változás. de történhet. a soha, a soha tényleg sosincs. (ez persze egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy ismét nem tudom elképzelni, hogy f.tal például megszakadjon valaha a mostani kapcsolatunk, eltekintve a közismert tényről, hogy előbb vagy utóbb meg fogunk halni.)

és valami perverz módon mégiscsak jól vagyok. szeretem az életem. ahogy élem. szeretem benne az embereket, a történéseket, és az emberek, a történések hiányát is szeretem. 

vagy csak túl sok volt a linn ullmann. az eltűnése ott volt mindenütt.

(de őt még mindig nem találtam meg.)

napernyők vagy tűzijáték vagy tárt szárnyú madarak, ahogy a gyerekek rajzolják, ilyen volt ma a napsütés a dunán. egyszer zavarta meg hat kenus, aztán egy motorcsónak, aztán engem zavart meg egy férfi. a csálé fogain meg az alkoholszagon kívül stimmelt is minden. markoltam a fehér korlátot, gyönyörű zene a fülemben, ő megáll, nézhetjük-e együtt. ráadásul olasz, nápolyban született, de most séf bécsben, negyven körül járhat, stílusos a cipője, szép a nadrágja, vékony. kár, hogy ezek szerint az olaszokat sem tanítja meg a mamájuk a szájápolás rejtelmeire. rendkívüli módon büszke vagyok magamra, amiért hosszas rábeszélés után sem adtam meg a számom (régen mindig megadtam, hogy ne bántsak meg, és már diktálás közben tudtam, hogy a következő napokban nem fogom felvenni az ismeretlen számokat). szóval udvarias lerázás, majd tíz perc sem telt el, amikor lefékezett mellettem egy biciklis, hogy beszélek-e magyarul, csináljunk közös képet. mert csak. najó, mert szép vagyok. belementem, végül is a nevemet sem kérdezte meg, megkértünk egy turistafiút. aztán nem működött a bluetooth, hogy átküldje nekem, úgyhogy mégis sikerült bepróbálkozni egy akkor találkozunk máskor?-ral. szemérmetlenül kinevettem, ő játszotta a csalódottat, de miért nem. mert szerelmes vagyok.

a bennem zajló mindenféle között (és most nem a fent citált szerelemről beszélek, mert az tiszta és világos és múlhatatlan) továbbra sem találom magam. ez az ürügyem a nemírásra is - ami van, arról nem tudok. (a belgyógyászat gyakorlat miatti hisztijeimről, az ügyeletek miatti hisztijeimről, a lakásmizéria miatti hisztijeimről pedig akarni nem.) hiába értem és fogadom el a racionális síkon, akkor is fel vagyok háborodva. amiért nem vagyok képes megmenteni. pedig, azt hiszem, sokat fejlődött a technikám is. soha ilyen okos, ilyen érett, ilyen felnőtt, ilyen önmagamtól mentes módon nem próbáltam még megmenteni senkit. (eleve paradoxak a jelzőim, ó hogyne tudnám én.) miért adnék meg bármit, hogy jól legyen, miért fáj, hogy nem elég a bármim, ezért álltam ma ki a hídra, aztán most a rohadó fogú olasz séf miatt maradtam, ahol a part szakad.

az ügyet csak még költőibbé teszi, hogy pilinszky háza. van az a verse, amiben a nővérem az akváriumban behúzódik a moszatok közé, éjjel-nappal keressük, hol van, keressük a nyálkás és idegen lomb-levél sírban-temetőben. és lyukakat fúr a szemével, nem számít, hova, csak luk legyen bárkiben, bármiben, ellenünk, ellenem, maga ellen, luk, bármi áron. nem idézem pontosan, régen volt, akvárium a címe talán. fogalmam sincs, hogyan verjem ki a fejemből. (őt, vagy legalább a verset.) fogalmam sincs, hogyan tudja egy fél évvel ezelőtt még idegen így felülírni önmagamat.

fogalmam sincs, melyik dala illik most a legjobban, kénytelen leszek rábökni egyre a youtube-on, tessék, meglepetés:

(hanem bármit megtehetnének vele.)

nem veszem fel. a telefont sem, de most arról beszélek, amikor azt kell éreznem hat év egyetem után, orvosként, hogy kiszolgálószemélyzet vagyok. mert az összes, valamilyen alapzavarra (amit lehet és kell is kezelni, és nagyon szívesen) rárakódottan benzo-függőnek szombaton délután kettő és este kilenc között jut eszébe, hogy neki recept kell. adjondoktornőderögtön. és fel van háborodva, ha elküldöm, és fel van háborodva, ha nem azonnal (vár a taxi!), és fel van háborodva, ha nem vagyok hajlandó minden igényét teljesíteni. most mondjuk majdnem mindenki megkapott majdnem mindent, amit akart, és egyszer sem kellett biztonságiakat hívni, és egyszer sem fenyegettek a szeretteim kiirtásával. welldone.

meg arról is beszélek, amikor az emberek csak úgy mondják a mondatokat. bele a levegőbe, mert beszélni jó, másnapra ők maguk úgyis elfelejtik. ja, hogy a mondatok okozhatnak is valamit. bagatell. nem történt se dráma, se semmi, csak túl sokat gondolkodtam megint. két telefoncsörgés közt, aludni úgyis értelmetlen lett volna, ezt a harmadik mélyálomból való ébresztésem után (tanulékony vagyok, látjátok) felfogtam.

nem biztos, hogy bírom ezt még a következő tíz éven keresztül, a nemalvós ügyeleteket. a gyengeségem folytonos bizonyítékát.

persze, az is igaz, hogy így juthatnak a fülembe olyan betegpletykák, miszerint nemhogy gyönyörű vagyok, hanem egyenesen demi moore. franc se érti, miért nem látom szebbnek magamat az életet.

ez viszont szép:

vettem betadine-t, jelentem, újabb lépés a felnőttség felé. és végül ezt a kuglóf nevű helyet fedeztük fel n.val, és ilyen finomakat lehet enni meg inni:

utána meg vettem selyemszalagot, rózsaszínt, cipőfűzőnek, meg fehér tornacipőt is vettem később hozzá, mert rájöttem, hogy a régi már nagyjából kimoshatatlan (talán nem kellett volna a balaton-felvidéki agyagban taposnom vele), de legalábbis eléggé nem illik bele a rózsaszín selyemcipőfűző.

és örülök, hogy van testvérem, mondjuk ez nem mától van így, mindig is sajnáltam az egykéket.

és örülök annak, hogy ilyen zenék vannak: