(all always is it better too soon than never)

the hours you are gone are so leaden
azt mondom én
there is a last even of last times
ha te nem szeretsz nem szerettek engem
if i do not love you i shall not love
hogy szerelem nem lesz
of loving and not you
csak színlelés
if they love you
hacsak nem
love you

köszi, beckett. és köszi, agnus.

az idei évre pedig panaszom nem lehet. elvégeztem az egyetemet, amit el szerettem volna végezni, megkaptam azt az állást, amit meg szerettem volna kapni, az a hivatásom, amit kamaszkoromban elképzeltem, hogy a hivatásom lesz, és még a kollégáim is kedvelnek, de legalábbis nem utálnak látványosan. készült velem interjú, megírtam életem első bulvárcikkeit, megjártam életem első bulvárkonferenciáját. kipróbáltam a füves sütit, és levontam az adaptív konzekvenciát, miszerint soha többet semmit. befejeztem a hipnózis-sajátélményt, és folytattam az önismeretet egy szuper (szerintem a legszuperebb) terapeutánál, elkezdtem futni, részt vettem az első harmad-félmaratonomon, elkezdtem fitnessterembe járni a kinti futás helyett, és egyelőre rendkívül kitartónak bizonyulok. elköltöztem a szülői házból, immár szinte biztos, hogy végleg, és nagyon ügyesen tudunk együtt élni e.vel, szerintem nem is volt az együttlakásból fakadó konfliktusunk, pedig pár hónap híján egy éve már. az emberek, akiket szeretek, szeretnek, és hát mind tudjuk, hogy all you need is, mit mondhatnék még. és ha már szívügyek, akkor megismertem apám régiúj nőjét, és kaptam két mostohatesót (méghozzá öccsöket, vagyis a gyerekkori álmok mégis teljesülnek, vigyázzatok, miről álmodtok), viszont elvesztettem a kutyát, és ez az első gyászom felnőttként. 

ja, és bónuszként így év végére (szívügyek, megint) megvilágosodtam, hogy amit eddig szerelemnek hittem, arról a fene se tudja, hogy mi volt (de legfeljebb valami félgőzös utánzat), viszont most mocsok módon szerelmes vagyok a mocsok módon nem alkalmas személybe. és igen, ő is belém, amitől cseppet sem lesz vidámabb a történet (dehogynem).

ha belegondolok, tulajdonképpen ijesztő. hogy akár ezt, akár a többi évet vesszük, nincs olyan, amit szerettem volna, de hogy úgy tényleg szerettem volna, és ne értem volna el. koccintok is. magammal, újévi eperborral. aztán megpoklozom a bejglit. tökciki lenne, ha maradna belőle jövőre.

a címek hiányát egyébként fogjuk fel terepgyakorlatként. mert úgy általában nem nagyon tudok olyat, hogy valamit elkezdek valahogyan csinálni (jelen példában a blogolást címekkel), majd aztán néha úgy csinálom, máskor meg nem. mert a koncepció, az koncepció, amit vagy mindhalálig vagy sehogyansem. 

úgyhogy most szabályhágás, énfeszegetés.

(noch dazu, még sablont is szeretnék változtatni, amihez a bátorság [és kedv] gyűjtése folyamatban.)

((a zenék viszont maradnak, mert a zenék, azok kellenek.))

conditioner for unhappy hair. és kenguruk ugrálnak rajta körbe-karikába (mert ausztráliából származik), hát, remélem, boldoggá teszik a hajszálaimat, nem győznek majd ujjongani.

kéne választani egy csillagot, amit lehet nézni, ha majd elhagysz. vagy fordítsam meg a sorrendet, és előbb hagyjuk el egymást (mert többesszám lesz az igenis), aztán választom meg a csillagunkat. vigaszdíjként.

vajon mit gondolnék rólam, ha én lennék a csillagunk.

annyira közöm nincs a tetteimhez, de ki másra kenjem rá akkor.

újabban a biztonság kedvéért kérdőjeleket rakok a mondataim mögé. nehogy megijesszelek?

egy perc és a végtelen ugyanannyinak tűnik, ha közben hozzád érhetek?

vastagkeretes pszichopata szemüveg, nagyjából a hetvenes évekből, homlokba fésült frufru (szerintem tényleg az anyukája), egy kevés autisztikus előredülöngélés. a kezében körfűrész (ha ez a neve, mindenesetre szerszám).

mellette meg kigyúrt vállaival feszít, ugrásra kész az egész testbeszéde, még az állkapcsa is az izmait sugározza. kötelező jelleggel nyomogatja (intenzív, erőt kifejező mozdulatokkal) a mobilját. 

a következőnél száll fel a három fiú (az egyikük talán lány mégis), kapásból tépik le az egyik kapaszkodót, aztán buzgón vetik rá magukat a többire. hajlik a fémrúd, visítás, fordítjuk a fejünket, automatikusan rosszallunk. intézetisek, ez az első gondolatom, tizenkettő-tizenhárom évesek maximum, egyszerre van bennem düh és sajnálat, pofon és ölelés. szeretném őket megnevelni, érzem, hogy a mellettem ülő dekoratív hatvanas is hasonlókat fontolgat. fiatalabbnak látszik amúgy, a ruháit simán magamra venném, egyedül a kezei árulják el. elkapjuk egymás tekintetét, de a fülemben lógó zene szabotálja a véleménycserét (pont a kedvenc korosztályom pedig).

leszáll az izmos. kémlelek körbe, ki fog most megmozdulni, ha a körfűrészes megmozdul (különösebb fantázia-erőltetés nélkül tudom elképzelni, ahogy a három gyerek nyakának ugrik). a visítás konstans, áthallatszik a playlistemen.

leszáll a körfűrészes. kiengednek az izmaim, himbálóznak a kapaszkodók.

leszállok. nagyon örülök, hogy pszichiátrián dolgozom és nem békávéellenőrként.

a blue bird of happiness helyett egy sirály szállt el fél méterrel a fejem felett a petőfihídon, és igazán muszáj volt sírnom. pedig utálom a sirályokat. 

tulajdonképpen nagyon szeretném átsétálni a napot.

és készülődik már a láz is bennem, érzem a füleimen, meg ahogy megváltozott a cigaretta füstjének az illata (csak az utcán csapott meg, nyugi), így kezdődik mindig. gyerekként folyton beteg voltam karácsonykor, őrzöm a hagyományt idén is, meg hát megvan a lázra most a másik szokásos okom is.

viszont nem súroltam ki a lakást és nem raktam kényszeresen rendbe a dolgokat, sosem volt világos, miért kell karácsony előtt az ablakokat is megpucolni. ugyanannyira nem erről kéne, hogy szóljon az ünnep, mint az ajándékokról sem. 

g. persze még nem indult el, a sajttorta viszont a hűtőben. 

prot szeretnék lenni a k-pax-ből. vagy aglaja. vagy a pillangó a bambiból.

másodpercenként várom, hátha épp akkor kezdek el másképp érezni.

a rekeszizmomon repesve átigyekvő pillangókkal.
a tarkómon fel s alá masírozó hangyabollyal.
mihez kezdjek.

kész állatkertté váltam.


kösz, szívem.

hogy ez nem egy film, amit valakik megírtak, hogy hogyan lesz majd jól tovább, és a vége lesz a leghepibb, naná.

és baromira nincsen delete-gomb.

song of my day.

najó, ezt most kaptam m.tól, és mivel szívfacsaróan telitalálat, muszáj.

madness is a blessing.

ma valamiért eszembe jutott az a puzzle, a kör alakú, amin legkívül a különböző népek fogták egymás kezét sorban, fiú-lány, fiú-lány, aztán alattuk a táj, középen a világűr, az utolsó darab pedig valami gyönyörű (legalábbis gyerekként) ékkő volt. és valamiért ettől sírnom is kellett. talán mert annyiszor raktuk ki, és annyira szerettem azokat a gyerekalakokat, voltak kedvenceim például, akikké szerettem volna válni, és mindig ment a harc is, hogy ki rakja be a közepét. talán mert utoljára akkor vettük elő, évekkel később, amikor pár éve karácsonykor d.ra vigyáztam, és le kellett valamivel kötni, mert már berekedtem a rengeteg meséléstől. talán mert nagyon szeretnék gyereket. talán mert nagyon jó lenne bízni abban, hogy találok valakit, akitől szeretnék gyereket, akivel szeretnénk gyereket. talán mert mégis nagyon félek attól, hogy gyerekem legyen, és - mitszépítsek, kinek - az legyen, mint anyukám és köztem.
de főleg talán csak fáradt vagyok. és ettől egyedül. vagy azért vagyok fáradt, mert egyedül vagyok. és irtó hardcore, hogy tegnap félötkor még beteget veszek fel, aztán névnapozok e.val, aztán éjjel sütök kétfélét, aztán ma elmegyek a klinikára, aztán a képzés után hazafutok, felvágom a sajttortát, bedobozolok mindent, aztán elsprintelek a kórházba, aztán a műsor után még elmegyek lefutni a kötelezőmet a terembe, aztán hazajövök és nekiállok mosogatni, szóval le vagyok nyűgöződve önmagamtól, de tulajdonképpen mégis ezektől érzem magam (hosszú idő után, de) újra egyedül.
mondjuk abban is biztos vagyok, hogy egy nyolc órás alvás sokat dobna a lelkiállapotomon. vagy ha nem akarnék annyira tökéletes lenni, mint amennyire non stop akarok.

meg mondjuk kicsit azért is utálom magam, mert a francnak tör rám a melankólia meg a magány, amikor irtócuki műsor volt bent, kórusoztak a betegek (volt ott két szólam meg minden, mi fülnek ingere), privátim csillagszóróztunk a főnökömmel a szobájában, mindenki az elmúlt két nap sütijeinek a receptjeit követeli, mert annyira jól sikerültek, kaptam b.től oreós milkát, mert hogy mennyit dolgoztam már, az egyik zenésznő elkérte az elérhetőségem, mert neki ilyen pszichiáter kell, mint amilyen én lehetek szerinte, és még a héten is mindenki az előző heti betegbemutatásom miatt dicsér, állítólag magabiztos vagyok, mint a huzat.

azért vicces lenne, ha ők mind belém látnának.

if this isn't love, i don't think i can handle the real thing.

megnyugtatnak az állandóságok. például, hogy azóta tetszenek a festmények és rajzok a great expectations-ből, hogy először láttam a filmet, és szerintem ugyanúgy fognak tetszeni újabb tíz-tizenkét év múlva is. vagy hogy a dumbo, amit ötévesen láttam utoljára, egy az egyben ugyanazokat az érzéseket váltja ki belőlem, bő húsz évvel később is. vagy hogy utálom a bohócokat és félek tőlük és irtózom (és most már azt is tudom, hogy ez pont a dumbo miatt van). vagy egyáltalán, hogy egy rajzfilm ezerszer jobban kikapcsol, mint egy átbulizott este.
satöbbi.

és megnyugtatnak a változások. például, hogy még tavaly is csak udvariasságból ettem meg a sült sütőtököt, mert milyen már, hogy édes, levest kell belőle csinálni, és punktum. most meg kétpofára tömöm, ami maradt a süti miatt (ezt csináltam meg, csak a máz nélkül). vagy hogy már szeretnék tudni vezetni is, nem csak birtokolni egy jogosítványt, és tavasszal el fogok menni órákat venni, semmilyen gyávaság meg lustaság nem tántoríthat el. vagy hogy már nem vagyok a rosszullétig tachycard, ha telefonálnom kell, és nem halogatom napokig (sőt, én intéztem az osztálytalira, ugye, a foglalást, és a kolléganőt, aki az ügyeleti beosztást intézi sem iksz átszorongott és halogatott nap után hívtam fel, hanem azonnal, ahogy volt időm és eszembe jutott).
satöbbi.

amúgy meg kínban lennék, ha számot kéne adnom, mi miatt nem jutottam el a héten sokszor a gép bekapcsolásáig sem. pedig már van naptáram, és tekintve, hogy kényszeres vagyok, minden bele is van vésve.
azt viszont tudom, hogy a héten lesz karácsony háromszor, hogy sütök pogácsát (naná, hogy az új kiszúróformákkal, majd mindjárt rakok be képet) és habos-túróst és sajttortát és mézeskalácsot, hogy kitalálom és beszerzem az összes karácsonyi ajándékot (háhá), illetve hogy megírok vagy tíz zárót, mert az ünnepekre bezárnak két emeletet. úgyhogy ha ezen a héten nem fogom bekapcsolni a gépet, arra megvan az alibim, azt hiszem.

és akkor ők a new-wave mézeskalács-formáink:

ő pedig francesco clemente, mármint a legtökéletesebb képei a filmből (szerintem jogosan vagyok szerelmes):

is all around.

most olvastam valaki blogjának a valamelyik kommentjében, hogy manapság állítólag nem illik kimutatni a szeretetet a szülők, a család, a kollégák felé. mert szerinte, ha szerető lénynek mutatkozunk, azáltal gyengévé és gyengeségünkben kifigurázhatóvá válunk. a keddi nagycsoporton meg többen is kifejtették (nem csak páciensek, sőt, maga az ötlet sem pácienstől jött), hogy a világban semmiféle szeretet nincs.

és nem tudom, ez megint arról szól-e, hogy burok meg királylányság meg kétméterrel a föld fölött lebegés meg, hogy könnyű nekem, mert szép vagyok és a szépeket mindenki szereti*. de engem még senki nem gúnyolt ki vagy nézett rám lefitymálóan, hogy micsoda puha alak vagyok, amiért megszeretgetem szóban-tettben például a kollégáimat. pedig simogatok, és viszek csokit, és megkérdezem, hogy hogy van és érdekel a válasza is, és megmondom, hogy mennyire kedvelem, és hogy mit tisztelek benne. és én is voltam már nyílt színen ölelgetve-simogatva főnővérileg. sokszor. és persze csak a magam részéről nyilatkozhatom, de ezek mögött a kimutatások mögött egészen valódi érzelmek (szeretet) van. amit egészen legálisan fejezek ki azok felé, akik iránt szeretném kifejezni, és még sose fordult meg a fejemben, hogy ettől bárki kevesebbnek, pláne nem gyengébbnek gondolna. 

az egész világon uralkodó szeretetlenség közhelyét pedig soha nem tudtam a magamévá tenni. nyilván voltak a sötét kamasz évek (ami nálam kissé kitolódott ráadásul), amikor azt éreztem, senki nem szeret, de azt hiszem, egyedül magamat nem szerettem akkoriban, a többik szeretetében nem volt hiba. és utoljára tizenhárom-tizennégy évesen érdekelt az is, hogy hány darab ajándékom lesz karácsonykor. utána pedig inkább értetlenkedtem, amikor anyukám olyanokat kérdezett, hogy ugye nem baj, ha idén kevesebb dolgot kaptok. fixa ideám, hogy mindenkinek az egyéni döntése, hogy takarózik-e a világon megszűnőben lévő szeretet gondolatával, mert szerintem ez csak egy baromira kézenfekvő, müllerpéteresen hangzatos kifogás. és szerintem bátran lehet sopánkodás és sokat tudó bólogatás helyett inkább szeretni. ami, naná, hogy kemény meló. és fárasztó. és kreatívnak is kell lenni, basszus, meg ilyenek.

de szerintem ezt csomóan csináljuk a barátainkkal, a családunkkal. sőt, idegeneket is szoktunk szeretni, ez most nagyon nyálas lesz, de én a néniket is szoktam szeretni, akiknek átadom a helyem**. szóval nekem senki nem fogja bemesélni, hogy a világ egy egyre jobban rohanó, csakpénz-orientált, szeretettelen, sötét-sötét verem, mert a világ - tudtommal - mi vagyunk.

*: ezt nem én mondom, hanem többen mondták már nekem.

**: és igen, valamikor sem a néniket, sem senki mást sem szoktam szeretni.

másvilág.

természetesen én sem tudtam megállni, hogy az ijesztően fájó lábammal ne menjek el edzeni, és ha már ott voltam, akkor naná, hogy futottam, mert ahogy a tanulás= napi tizenkét óra minimum, úgy a sport= futás (a többi csak a bonus track). mentségemre, hogy csak fél órát (hat kilométert), és hogy ilyen alapon valójában betegszabadságot kéne kivennem, mert a sima sétálástól is konkrétan sikítani tudnék néha. 

egyébként meg arra jöttem rá, hogy a fitnessterembe járás nagy része a legtöbb delikvensnél azzal megy el, hogy fel-alá masírozva nézegetik magukat a tükörben, meg néha meg is állnak előtte, és egészen konkrétan csak méricskélik magukat. aztán nagy elegánsan felemelik/kitolják/meghúzzák/stb. kétszer a súlyzót, és megint kezdődik elölről az egész szeánsz. így speciel én is el tudnék lenni (párdon, edzeni) két-három órákat, aztán lehetne dicsekedni. csak azt nem értem, hogy az izmaik honnan vannak. 

meg azokat a lányokat sem értem, akik szerintem fiatalabbak nálam jóval, szintén karizmoznak órákon át, miközben ott türemkednek kifelé a mindenféle hájacskák. én szerintem sírva sprintelnék az első futópadig, nem pedig egyszál melltartó-toppban feszítenék a súlyzókkal, annak legalább lenne értelme. vagy már megint csak az elcseszett szépségideálom és testképem beszél belőlem.
egyébként most a zongora pedálozásától is fáj a lábam, viszont a családterápiás workshop nagyon tetszett, így új módszerbe szerettem bele (plusz a sématerápiába ismételten). ide nekem a világ pénzét meg idejét.

dernière.

az emlékezhető álmaim:

pinterest.

becsszó, csak napokra, de annyira szeretnék más lenni, mint.
például ilyen:

meg ilyenek is:

(túladagoltam magam megint, igen. meg egy olyan harántimpulzusom is támadt ma, amikor megtaláltam egy fiókban azt az aranybarna fejpántot, amit még m. nagymamája kötött [egyformát] nekünk ötödikes korunkba, és ami most ismét divatba jött, hogy nekem arany [legfeljebb az ezüstig engedek] körmök kellenek, de asap. szóval ebből és hasonló eseményekből induljunk ki, ha elemezni szeretnénk a jelenlegi engem.)