papírmasé nap.

erre a keresőszóra dobódott ki a statisztikám szerint valakinek a blog, én meg nagyjából pontosan akkor fogom az elkövetkezendő másfél hónapban látni a napot, ha hajtogatok egyet magamnak. 

mert tökjó gangunk van (most, hogy már a retkes cserepekből is kiszórta e. a beléjük száradt földet), de ha nincs itt a Közellenség (direkt a nagy ká, hogy érezzétek a drámát), akkor van az egy éve konstans ugyanúgy vonyító autista-gyanús gyerek felettünk, vagy vannak a nyanya udvarra kicsapott unokái (akiknek a szülei játszótér helyett rendben levőnek tartják a társasház közös udvarát használni gyereknevelés helyett). ha pedig hazamennék (amitől eleve borsódzik a hátam), akkor az egyik oldalról a barbara hívószóra (nem) hallgató kutyának csúfolt teremtmény ugat hisztérikusan (azt várom csak, hogy mikor kap stroke-ot a nagy felindulásában), a másikról pedig a szintén autisztikus (de ne legyünk ennyire szakbarbárok, lehetséges, hogy pusztán csak irritáló és antipatikus), immár három éves múlt, de még mindig nem beszélő b. ordibálja érthetetlen utasításait, de valami mérhetetlenül akaratos és bicskanyitogató hangszínen r.nak. awesome.

egyébként jól vagyok, e.nek hála felfedeztem az instagrammot, úgyhogy megvan szerintem az új függőségem; voltam sümegen, aminek köszönhetően biztossá váltam abban, hogy nekem mégiscsak a főváros való, ha már egyszer ide születtem (maximum valami nagy és kulturális vidéki jöhetne szóba, de tényleg egy pécs vagy egy sopron legfeljebb); aludtam tíz órát; haladtam száznál is több oldalt, amiből nem jegyeztem meg semmit; felhúztam magam, de nagyon azon, hogy anyám a húgommal üzenget nekem a házba érkező telefonszámlám miatt, és bár egy fillérjébe nem kerülök, míg a húgomat (és ez oké is) ő látja el (mindamellett, hogy n. ugyanúgy kap apánktól pénzt, ahogy én, csak ő azt nem kajára meg rezsifelére kell, hogy elköltse [persze, igen, ez az én döntésem, senki nem kötelezett az elköltözésre]), fel sem merül, hogy netán ennyivel hozzá(m)járuljon, és még csak a telefont sem képes felemelni; megnéztem a szeretlek, magyarország-ot, és rájöttem, hogy szeretnék egy hosszú szoknyát vagy ruhát a nyárra, annyira tetszett az iszakeszter zöldje. szóval jól vagyok, na.

(már csak az a kérdés, hogy miféle hárpia vénasszony lesz belőlem, ha már most ilyen szinten kiakaszt nagyjából minden porszem az amúgy olajozottan működő, ám némileg kényszeresen rigid szerkezetecskémben. can't wait for it.)

csipkebokor vessző.

tegnap végül elleveleztem a blogírásra szánt időt a s.-i főorvossal. holnap utazom, és okos leszek, nem terelem érzelmi síkokra a döntést, jóelőre tisztáztam magammal (és vele), hogy a hivatalos határokat régesrég túllépő levelezésünk nem kötelez semmire. azt fogom dönteni, amit igazán akarok dönteni, és ami a legjobb nekem. m. közben rámírt reggel skypeon, és mondta, hogy megkérdezi nekem u.át, szerinte akarjak igenis ott rezidens lenni, aztán meg érdeklődik pécsett is, tisztára meg vagyok hatva a gondoskodásától, még akkor is, ha valószínűleg semmit nem tud elérni vele. és van pár interjú időpontom mindenfelé, vettem tegnap szép moleskine határidőnaplót, egyszóval végérvényesen felnőtt lettem (nem).

jobb is talán (biztos), hogy nem írtam tegnap. mert olyanokat szerettem volna, hogy rendben van-e, hogy megint annyira utálom magam (a testem, az arcom), hogy órákon át képes lettem volna bőgni a hülye tablófotózás után. rendben van-e, hogy egészen más mozit nézek, mint akik szépnek tartanak, rendben van-e, hogy ilyen szinten a külsőségek határoznak meg, rendben van-e, hogy ennyire kiborulok a külsőségeimen. vagy az, hogy mindezt akár mosolyogva is elő tudom adni, és hetek óta végigszínészkedem a napjaim nagy részét. nem tudatosan, és nem is állandóan, de sokat és régóta. közben pedig mintha ketté lennék hasadva, egyszerre vagyok jól és rosszul. talán ha ki tudnám számítani, mikor melyik részem kerekedik felül, még vicces is lenne, de így leginkább széttárom a kezeim, majd elválik, bekattanok-e aznap, vagy sem.

és megbántok másokat, folyamatosan meg, persze sose olyat, aki érdemli, hanem aki kéznél van, és elég közel ahhoz, hogy megtehessem vele. kérdés, hogy meddig, mert én már rég faképnél hagytam volna magam egy ordasnagy pofon után. kérdés, hogy képes vagyok-e változni.

az biztos, hogy jó, hogy elkezdek járni az e.hoz jövőhéttől megint.

let the sunshine in.

kevesebb, mint két hónap, és az államvizsgán is túlleszünk, a dékáni meg még mindig az átlagainkat számolja, a hök/dékáni pedig még mindig a fantom-ösztöndíjaink kamatjaiból él. engem viszont most sümeg fellelkesített (lekopogom), és már csak három, hogy igazán vége legyen. a számokról jut eszembe (mert az évfolyamtársaim szerint ezekkel [áj mín a számokkal] a fészbúk falat kell telehányni, mert az kib. menő majdnem-orvossá tesz minket), hogy amíg j.nak az okoz nehézséget, hogy időnként "lejöjjön" a fészbúkról, addig én sokszor azt érzem, hogy a "fennmaradás" esik nehezemre. pedig becsszóra igyekszem letiltani az ismerőseim azon felét (háromnegyedét?), akik ki tudja, milyen indíttatásból, de nemviccelek, azt is megosztják, hogy az esti aerobic után hány db, azaz darab izzadtságcsepp, hova és milyen szögben hullott le megfáradt testükről. és a hasonlók. alig várom, hogy felavatódjunk, az lesz csak a kánaán.)

jövő héten ráadásul tablófotózás is lesz, ami azért is különösen frenetikus, mert megnéztem a pár évvel ezelőtti linket, amit megosztottak mutatóba a szervezők, és olyan hajakkal találkoztam (magukról a fejekről most nem beszélnék), hogy sajnos kénytelen leszek előtte elmenni és beszáríttatni az enyémet, mert valahol a városban ez ki lesz állítva közszemlére, és két másodperc alatt meghoztam azt az életbevágó döntést, hogy még kevesebbet eszem, de a hajam nem nézhet ki úgy.

a nyár pedig szuper lesz (mintha ezt tavaly is írtam volna, és mellesleg be is jött), lesz benne balaton j.nál, voltfesztivál és talán-talán olaszország, és úszás és napozás és úszás és napozás. ez utóbbit amúgy ma ünnepélyesen elkezdtem, a talpaim pedig már most olyan mocskosak, mint nyár közepére szoktak lenni.

szóval boldogság.

aranyközép.

végletesen szép az élet, úgyhogy a tanulás miatti szociális nihilt sikerült olyan szinten kompenzálnom, hogy már a lábamon is alig, az agysejtjeimről nem is beszélve, és az egész hét hasonlóan pihentető lesz. megspékelve azzal, hogy sikerült felvennem a neurót az uzsokiba, és mivel azt a keveset is elfelejtettem, amit a gyerekneurón magamra szedtem, most teljes pánik van a mélyben, hogy nem fogok megfelelni. merthogy itt nekem most brillíroznom kell, itt elvárások vannak, itt meg kell mutatnom, aki nem vagyok. durva, hogy a nagyjából mérhetetlenül magas teljesítménykényszeremet is lehet hova fokozni. 

közben megszültem ma a motivációs levelet a másik kórházba, csütörtök óta halogattam. nem voltam túl motivált a megírásában, tekintve, hogy abban sem vagyok motivált, aminek érdekében írnom kellett. fasza.

a végleteknél maradva, szerencsére vagy az van, hogy nem veszek magamnak semmit (elmúlt hónapok), vagy az van, hogy túl sokmindent veszek (péntek délután kettőtől hatig). persze mindegyikre szükségem volt, mindegyik szép, mindegyik tetszik. csak a bankszámlám ne sírna olyan hangosan, meg az a bűntudatos hang a fejemben folyton. 

és szombat óta visszatértem a normálisan étkezők világába, az első egy ham & eggs volt a hadikban reggeli gyanánt, aztán meg se éheztem este kilencig. és három napja veszem magam elé a szokásos csokit a kávéhoz, és még csak meg se kívánom (vö. végletek). ha másért nem, ezért már megérte. 

egy

szigorlatom van már csak hátra, aztán éljen az államvizsga. az benne a legjobb, hogy komolyan nem is szeretnék orvos lenni. e. cukrásztanfolyamokat nézeget, nem is olyan vészesek az árak. és különben is, kéne most írnom önéletrajzot, és azt érzem, ha az egyetlen érdemleges eredményem a zenei általános meg a tizenegy év zongora meg a milliomos lenne, amit prezentálni tudnék. 

egyébként jófej nőnél vizsgáztam, és szerencsére hamar konstatáltam, hogy akkor is szeret magyarázni, ha tudom a választ, és kibírtam, hogy ne ömlesszem rá az egész tankönyvet meg a wikipédiát meg a nagy pszichiátriakönyvet pluszban. fejlődöm.

meg a héten voltam utoljára hipnózison, úgyhogy fel is hívhatnám akár sz.e.-t, folytatni, ahol abbahagytuk. kicsit azért sírtam, mármint a hipnózison, mert most volt rólam is szó, és ehhem-ehhem. viszont a tisztítókúrát minden felszínes nyünnyögés ellenére a vártnál sokkal jobban viselem (igaz, a kávét csak az első két napban bírtam megvonni szomjazó agysejtjeimtől, ami bűn és csalás és így lehet, hogy az egész nem is érvényes), és ma voltunk az új almodóvaron, világi hívságok, ahh.

pláne, hogy holnap glamournapok.

wallflower.

tökrossz, senki nem ír, mert valami guzmi van a freebloggal, milyen mázli, hogy valamiért sose tetszett a felülete meg a dizájnjai, és eleve bloggert csináltam.

én meg azért nem írok, mert mindig van valami (más szavakkal, semmi nincs). a gyakorlat félgőzzel fut, mert húsvéthétfő, kedden meg a zárókért jöttek be csak a betegek, és tegnap ugyan be szerettem volna menni, és valaki mellé társulni az új csoportosok felvételekor, de aztán át kellett szerveznem az uzsokit ugyanakkorra, úgyhogy végül ma voltam csak, jövő héten pedig már igazán tanulni kéne, és csak az aláírásokat fogom begyűjteni hétfőn (najó, lehet, hogy nem fogom kibírni, és beülök aznap még a csoportra, mert jobb, mint egy sorozat, figyelni ezt a kezdeti dinamikát, meg a bimbózó viszonyokat).

tegnap ugyanakkor visszatért a hitem, vagyis inkább elmúlt az átok. van tudniillik az a kognitív izém (pedig most tudnom kéne, séma vagy diszfunkcionális attitűd vagy logikai hiba), ami szerint nekem mindenkinek tetszenem kell. nem feltétlen fizikális vonzalmat értek ez alatt, csak mondjuk, hogy legyek szimpatikus, de az mindenkinek és nagyon. miközben még az én elvarázsolt világképembe is köztudott, hogy meglehetős sokféleségünk miatt nem tetszhetünk mindenkinek (nekem is sokan nem tetszenek). na szóval van ez a hiedelmem, és újabban párszor koppantam (vö. belgyógyszigorlat), és éreztem is az összes alkalommal, hogy az adott illetőnek konkrétan én nem stimmelek. én, aki mindenkinek tetszeni kellek (és úgy nagy általában szoktam is, volt is már a szememre vetve, hogy könnyű nekem, ezzel a kisugárzással, ezzel a külsővel). és nem beszéltem ugyan erről senkinek, de ijesztő volt ez az érzés, főleg mert új, és arra is rájöttem (sokadjára), hogy nem mindig szeretem az új dolgokat (persze attól függ, milyenek azok a dolgok, de speciel ezt a kind of meghallgatásra megyek az uzsokiba, na ez nem a jófajta újak közé tartozott a vegetatív idegrendszerem szerint). a lényeg viszont az, hogy tegnap megint szeretve voltam, és ráadásul egy olyan ember számára voltam megnyerő, aki meg nekem volt kifejezetten szimpatikus. lelkes is vagyok álá neurológia megint. egyébként néha úgy jólesne pofáncsapni magam, mert miért akarok például olyan embereknél is jó lenni, akiket semmire nem tartok.
e.vel megnéztük a perks-öt, és most még nagyobb hatással volt rám. meg valamiért az jutott eszembe közben, hogy hogy lehetünk ilyen sokfélék, ha mégis ilyen egyformán érzünk,  miért érzünk sokféleképpen, ha ilyen egyformák vagyunk.

jump into my heart and stay.

na amíg fel nem forr a sárgarépa krémleves alapleve (amilyen szó biztos nincs a főzésben, vagy ha van, akkor rémhülyén hangzik), addig elmesélem, hogy tettem egy lépést a celebség rögös útján, ugyanis megismételték a milliomost, és írt egy beteg fészbúkon az osztályról, ma meg felismertek a manikűrösnél.

a körmeim meg kompenzációs tavasz-zöldben pompáznak, és nagyon elégedett vagyok magammal. 

ráadásnak ma még egy végrezseniális óránk is volt addiktológiából. az idei év első olyan élménye, ami az egyetemhez köthető és inspiráló.

ps. a múltkori brokkolis-rizses cucc (ha valaki azóta álmatlanul forgolódott volna netán) pedig finom lett. és ezt nem csak én mondom, hanem b.!