ma vie. napok óta ez a filmcím jár a fejemben, bár egyelőre még nem láttam. és nagy valószínűséggel jobb is lenne meghagyni a jövő hétvégére, mielőtt tényleges filmtúladagolást kapok. nem is most kezdődött, hanem még szerdán a beginners-zel, ami mindkettőnket a perfect sense-re emlékeztetett, és nem, a kukacoskodók kedvéért, nem csupán ewan miatt. ez a zenéje, akarom zongorázni. meg autistás filmnek megnéztük a mary & max helyett (azóta persze azt is láttam, muszáj volt, és nagyon-nagyon kötelező) a temple grandint, ami igaz történet, és amennyire én ismerem ezt az állapotot, hiteles is, csak megint becsapós picit meg csalfaremény-keltős, mivel autistaként mutat be egy nagyon jól funkcionáló aspergerest. pénteken pedig megnéztem a muzsika hangját, ami gyerekkorom meghatározó filmélménye, és az a fantasztikus, hogy bármennyire kevés kiskori emlékem is van (gyakorlatilag nulla), arra tökéletesen emlékszem, hogy a climb every mountain volt az egyetlen dal, amit nem szerettem, meg egyáltalán, untam azokat az apácás nyünnyögéseket, ellenben gyönyörűnek találtam lisát (jójó, liesl-t, csak nem áll rá a kezem), és maria zöld ruháját (és utáltam, hogy anyukámnak gréti a kedvence, aki a legkisebb és szőke, nyilván). most leginkább von trapp kapitány rabolta el a szívem, egyszerűen gyönyörű az a férfi, de még öregen, most is kéne, komolyan. azon gondolkoztam közben, vajon ha így felnőttfejjel látnám először, ugyanígy tetszene-e, vagy vihognék a néhol felbukkanó mesterkéltségeken, ezt már sose fogom kideríteni, úgyhogy marad a feltétel nélküli szerelem. a gyerekeimmel (akik jelen állás szerint sose fognak megszületni) azért jó korán meg fogom nézetni én is, mert ne bízzunk a véletlenre egy ilyen óriás fontosságú dolgot.
szóval napok óta akarok már írni is, aztán tessék, mi lett belőle. most is mindjárt mennem kell, berakni a sütőbe a fahéjas-csokis kekszet. meg hányingerem is van. remélem, csak a tegnap esti fél tonna rondadefinom almáspite hatása, mert nem szeretnék beteg lenni.
főleg nihil van különben, a teljes motiválatlanság pöcegödre. szeretném a februárra fogni, szeretném a rossz közérzetemre, a télvégi fáradtságra, a nagypapám halálára, a pénztelenségre, a malévre, a dagadtságomra és a pasitlanságomra, de pechemre nagyobb a realitása annak, hogy mindez egy tőről fakad, aki (még nagyobb pechemre) én vagyok. arra már ráébredtem a frenetikus agyi kapacitásaimmal, hogy nem döntés kérdése a boldogságom. azt viszont igenis elhatározhatom, hogy nem dagonyázom tovább tökdirekt ebben a szomorú semmiben és érdektelenségben. mint a végtelen történetben az a láp, tudjátok, ahová atráskó lova belefulladt, a szomorúság ingoványa, így hívták, ha jól emlékszem. nahát, én éppen azt nem szeretném megvárni.
közben készen lett a süti, fohászkodom az égiekhez, hogy az eperlekvár összeragassza, de úgyamúgy istenifincsi. szóval megyek, felöltöm magamra a napozós bundát, és kifekszem a teraszra megsimogattatni magam a sugarakkal.
valahogy így kell elkezdeni, nem?
A nagyon jól funkcionáló aspergeres is autista. Temple Grandin szerintem sok szempontból tök jó példa. Pl. az emberek azt hiszik, ha a gyerekükre kimondják, hogy autista, akkor az egyenlő azzal, hogy előre hátra hintázó, középsúlyos értelmi fogyatékosnak gondolják. Szerintem ez a kép sokkal károsabb, mint Temple Gandiné.
VálaszTörléspersze, igazad van, tudom, hogy az asperger is az autista-spektrum része. de a filmben "szimplán" autistának volt címkézve temple, ami szerintem azért csalóka. nem tudom, a spektrum másik végén lévőkről született-e már valaha film. érdekes, amit írsz, hogy ha egy gyerekre kimondják ezt a diagnózist, akkor az értelmi fogyatékosra gondol a szülő, én pont azt tapasztaltam a laikusok körében, hogy inkább az aspergeres, valamiben nagyon szuper, csak épp szociálisan nem funkcionáló kép él autizmus címszó alatt a fejükben. nem tudom, mondjuk, milyen arányban fordul elő a két véglet, vagy hogy is van ez. :)
VálaszTörlés