órák.

i remember one morning getting up at dawn, there was such a sense of possibility. you know, that feeling? and i remember thinking to myself this is the beginning of happiness. this is where it starts. and of course there will always be more. it never occurred to me it wasn't the beginning. it was happiness. it was the moment. right then.

szóval valami ilyesmi az én bajom is. csak a szokásos, csak valami potom alapbeállítódási hülyeség. azért örülök, hogy legalább a szép filmekben megfogalmazzák helyettem.

és hogy tegnap ottragadtak a szempillámon a hópelyhek.

brékingnyúz.

juj, meryl streep kapta az oscart a vasladyért (mondjuk ez várható, és nagyon-nagyon megérdemelt volt, szerintem), és christopher plummer a beginners-ért a legjobb férfi mellékszereplőt, és nem tudom, miért okoz ez ekkora örömöt nekem, de okoz. 

és hogy annyira tavasz van, hogy amikor reggel mentem aláfirkantani magunkat igazságügyre (két perc múlva pedig már hazafelé, kávézni és sacher tortázni), csak azért fázott a nyakam, mert vékony volt, nagyon vékony rajtam a kendő.

e. anyukája pedig hosszú idő (és reményteli várakozás) után ismét megsütötte a világ legfinomabb süteményét. úgyhogy előre a mázsa felé. rendületlenül.

le premier jour du reste de ta vie.

ma vie. napok óta ez a filmcím jár a fejemben, bár egyelőre még nem láttam. és nagy valószínűséggel jobb is lenne meghagyni a jövő hétvégére, mielőtt tényleges filmtúladagolást kapok. nem is most kezdődött, hanem még szerdán a beginners-zel, ami mindkettőnket a perfect sense-re emlékeztetett, és nem, a kukacoskodók kedvéért, nem csupán ewan miatt. ez a zenéje, akarom zongorázni. meg autistás filmnek megnéztük a mary & max helyett (azóta persze azt is láttam, muszáj volt, és nagyon-nagyon kötelező) a temple grandint, ami igaz történet, és amennyire én ismerem ezt az állapotot, hiteles is, csak megint becsapós picit meg csalfaremény-keltős, mivel autistaként mutat be egy nagyon jól funkcionáló aspergerest. pénteken pedig megnéztem a muzsika hangját, ami gyerekkorom meghatározó filmélménye, és az a fantasztikus, hogy bármennyire kevés kiskori emlékem is van (gyakorlatilag nulla), arra tökéletesen emlékszem, hogy a climb every mountain volt az egyetlen dal, amit nem szerettem, meg egyáltalán, untam azokat az apácás nyünnyögéseket, ellenben gyönyörűnek találtam lisát (jójó, liesl-t, csak nem áll rá a kezem), és maria zöld ruháját (és utáltam, hogy anyukámnak gréti a kedvence, aki a legkisebb és szőke, nyilván). most leginkább von trapp kapitány rabolta el a szívem, egyszerűen gyönyörű az a férfi, de még öregen, most is kéne, komolyan. azon gondolkoztam közben, vajon ha így felnőttfejjel látnám először, ugyanígy tetszene-e, vagy vihognék a néhol felbukkanó mesterkéltségeken, ezt már sose fogom kideríteni, úgyhogy marad a feltétel nélküli szerelem. a gyerekeimmel (akik jelen állás szerint sose fognak megszületni) azért jó korán meg fogom nézetni én is, mert ne bízzunk a véletlenre egy ilyen óriás fontosságú dolgot.

szóval napok óta akarok már írni is, aztán tessék, mi lett belőle. most is mindjárt mennem kell, berakni a sütőbe a fahéjas-csokis kekszet. meg hányingerem is van. remélem, csak a tegnap esti fél tonna rondadefinom almáspite hatása, mert nem szeretnék beteg lenni. 

főleg nihil van különben, a teljes motiválatlanság pöcegödre. szeretném a februárra fogni, szeretném a rossz közérzetemre, a télvégi fáradtságra, a nagypapám halálára, a pénztelenségre, a malévre, a dagadtságomra és a pasitlanságomra, de pechemre nagyobb a realitása annak, hogy mindez egy tőről fakad, aki (még nagyobb pechemre) én vagyok. arra már ráébredtem a frenetikus agyi kapacitásaimmal, hogy nem döntés kérdése a boldogságom. azt viszont igenis elhatározhatom, hogy nem dagonyázom tovább tökdirekt ebben a szomorú semmiben és érdektelenségben. mint a végtelen történetben az a láp, tudjátok, ahová atráskó lova belefulladt, a szomorúság ingoványa, így hívták, ha jól emlékszem. nahát, én éppen azt nem szeretném megvárni.

közben készen lett a süti, fohászkodom az égiekhez, hogy az eperlekvár összeragassza, de úgyamúgy istenifincsi. szóval megyek, felöltöm magamra a napozós bundát, és kifekszem a teraszra megsimogattatni magam a sugarakkal. 

valahogy így kell elkezdeni, nem?

sem csellel, sem erővel.

a hőmérők higanyszála ezennel túlkúszott a nulla fokon, el se merem hinni (najó, igaziból egyetlenegy hőmérő sincs a közelemben, inkább a fülemen, meg úgy általában a bőrömön éreztem reggel, hogy hosszú idő után ma először nem akarok megfagyni, csak úgy szerettem volna leírni ezt a mondatot. mielőtt visszaolvastam volna, kifejezetten menőn hangzott.). egyébként pedig azt csinálom, hogy átfestettem a körmeim, hogy legyen alibim tovább semmittenni. szerencsére a csillogós szürke minimum fél napig szárad, mert megérdemlem. a semmit mármint.

isolde blogján olvastuk e.vel, azóta akartam írni, aztán valahogy eltelt a hétvége a szentjohannával, honfoglalóval, alvással, dumálással, pogácsasütéssel, és főleg a rengeteg, a soksoksoksoksoksok evéssel blogolás nélkül. meg amúgy is rájöttem, hogy annyira tökéletesen van megfogalmazva, annyira igaz, hogy minek is írnám meg pepitában, felesleges. éljen a lustaság, elképzelem inkább, hogy én írtam, maximálisan a szívemből szól, fantáziálásban pedig úgyis verhetetlen vagyok.

viszont veszteni továbbra sem vagyok képes, de az valami tébolyító, hogy mennyire nem. úgyhogy két opcióm van, vagy lekattanok a honfoglalóról, de sebtiben mostazonnal, vagy heteken belül a pszichiátrián találom magam. de még előtte (biztos, ami biztos) kiidegelem e.t teljesen, és nem lesz többet a barátom. megjegyzem, csöppet sem hibáztathatnám érte.

tényleg ideje lenne kezdenem magammal valamit. bármit. első körben például hajat fogok mosni, mielőtt levakarom a maradék hajam a fejemről. meg csinálunk a héten végre ruhacserét, az jó lesz, a pénztelen, ruhamániás lányok szeletnyi mennyországa. áthoztam egy csomó ruhát (nevetségesen ragaszkodom különben hozzájuk, frankón kötődöm érzelmileg olyan darabokhoz, amik minimum három éve lappanganak a szekrény alján), sütünk pogácsát megint, és olyan lejátszási listát állítottunk össze e.vel, hogy ahh.

that's the goal.

megnéztük végre a vasladyt, és bár maximálisan megértem a kritikákat, nekem pont azért tetszett, amiért mások esetleg pocskodiázták. a film egy nőről szól (írhattam volna nénit is, de merylstreepet még rémrondává maszkírozva sem illetem a néni jelzővel), aki zavarodott, aki hallucinál, aki nem képes feldolgozni a férje elvesztését, és az összevissza gondolatai közt összevissza rémlenek fel benne (körülötte) múltjának az összevissza darabkái. magányos, szánni való öregasszony, tulajdonképpen bárki lehetne, puszta véletlen, hogy ő éppen margaret thatcher. szóval aki átfogó életrajzi filmet várt, az pufoghat szabadon, szerintem viszont eléggé lehengerlő volt, ha nem is történelmi, de lélektani kategóriában. ellenben az 'álljatok jobbra a mozgólépcsőn'-mozgalom mellett mostantól napirendre tűzöm a 'nézzétek meg inkább otthon dévédén, ha se csöndben, se kaja nélkül nem bírtok ki kilencven percet' címűt is, mert ez a mai szinten aluli volt. és még a maifiatalok a prosztók, skandallum.

különben megnéztem ma a la guerre est declarée-t is, úgyhogy (ad.egy) rádöbbentem, hogy mennyire konkrétan nem tudok franciául, (ad.kettő) ettől függetlenül mennyire remekül tudok fuldokolva bőgni rajta. túl sok volt a szeretet, na.

j.tól pedig megkaptam a teljes (eddig még) kiadatlan j.&j. műsorcsokrot, és amellett, hogy a majdnem-bepisilésig vihogtam magunkon, azt a kétségbeejtő felfedezést tettem, hogy én az érettségikor és aztán, az orvosi előtt közvetlenül is kurvajól egész csinosan néztem ki. mármint vékony voltam meg formás meg minden. ami önmagában még nem adna feltétlen okot a kétségbeesésre, viszont arra a tényre tisztán emlékszem, hogy én már akkor undorodtam magamtól, és már akkor folyton egy korábbi, ideálisnak tartott állapothoz hasonlítottam a hasam, a fenekem, a combom, a satöbbim. és hisztérikus leszek a gondolattól, hogy amikor öregen és szenilisen (vagy csak simán középkorúan) visszanézek majd képeket meg felvételeket, akkor fogok rájönni, hogy az egészet elcsesztem az állandó testképzavarommal. hogy sose voltam képes örülni magamnak. szóval ki vállal ingyen terápiába sürgősséggel?

meg az is van, hogy annyira állóvíz minden, hogy komolyan van időm olyanokon tépelődni, hogy miért villan fel minden éjjel pontban fél egykor a mobilom képernyője. amióta az egyik mínuszfokos éjszakán láttam a hold körül egy tőle természetellenesen távol lévő fénykarikát, az első számú gyanúsítottaim az ufók. mindig sejtettem, hogy ítít csak álcából találták ki olyan cukinak, valójában világuralomra törnek. a telefonjainkon keresztül.

ahh, ez annyira menő. peer gyntöt olvasok, és letöltöttem hozzá aláfestésnek grieg zenéjét. de nyugtassatok meg, hogy nem én vagyok az egyetlen analfabéta, aki nem tudta, hogy ez is ebből van.

úgy szeretném csak egy kicsit kevésbé szeretni a krémest.

let it shine.

azért az érzékelhető és valós szárnyakat ad, amikor a gasznerpéter azt mondja az első gyakorlaton, hogy magából jó pszichiáter lesz. még akkor is, ha mostanában igyekszem nem elalélni az első benyomástól, hanem valamivel mérlegeltebben eldönteni, szerelmes leszek-e egy-egy gyakorlatvezetőmbe. a honvédkórházban doktor r.l. egyelőre például várakozó pozícióban van, még ha ő nem is tud erről, vele kapcsolatban még nem határoztam, pedig már a szemöldöke is kedvességet sugároz. mégis van benne valami, ami miatt pszichiátriai szempontból is szívesen elbeszélgetnék vele, és ami miatt állandóan figyelmeztetnem kellett magam tegnap is, hogy ő a tanárom, ő csak egy tanárom, és soha nem fogom megismerni, tudni róla bármit. és gaszner kapcsán is azt érzem picit, amit újabban egyre erősebben, hogy a pátosz, hatásvadászat és a nagy-nagy életrenevelési szándékok mellé nem ártana némi valódi információ is, különben kissé paradox elvárni tőlünk a széleslátókörűséget. vagy egyáltalán, bármi igazi tudást, ami így a diploma felé nyargalva egyre égetőbb.

ja, és a nap is süthetne kicsivel erősebben.

little red.

kicsit túl sokszor érzem magam elveszve, azt hiszem. a naplómat visszaolvasva legalábbis erre következtetek, hiába érzem minden alkalommal, hogy sohaígymég. egyszer például ezt írtam, anatómia szigorlat körül lehetett, vagyis az ősidőkben, amikor még szerettem patetikusan fogalmazni (najóó, most is szeretek, csak már kifogyott hozzá az írói vénám). az kéne, hogy az égbolt jöjjön közelebb, ha már én belefolytam ebbe a túlzott mozdulatlanságba. az kéne, hogy szembeálljon valaki végre velem, és megmutassa, hogy nem csupán darabokból állok össze, szem, száj, orr, haj, hanem egészben is van valami értelmem. ilyen lírai voltam én valamikor, és most szomorkodhatnék akár azon is, amiért mennyire ugyanez van még mindig megint, de tulajdonképpen cseppet sem vagyok szomorú. betemetett tegnap a hó mindent, én meg itthon kényeztettem magam filmekkel, könyvekkel, tejszínhabos kakaóval (oké, ez utóbbit kihagyhattam volna, de a tanulás végeztével az élet minden más területén is elszállt az önfegyelmem, kellemetlen). carson mccullers mostantól hivatalosan is belépett a szerelmeim közé, mert a második könyve is nagyon tetszett, amit pedig ma kezdtem el (az esküvői vendég) szintén zseniális. huszonnégy évesen bőven illene már túl lennem a kamaszkoron, mégis, tökéletesen átérzem, amit a főszereplő kislány, talán naplót is ezért támadt kedvem olvasni, nosztalgia a köbön, másra nincs is jelenleg kapacitásom.
a héten az órákat is megnéztem újra, vannak filmek, amiket időről időre megkívánok (mint a gattaca is, vagy a csokoládé meg az élet háza), úgyhogy most megszállt az elhatározás, hogy nekiveselkedjek ismételten a mrs. dalloway-nek. végül is, ami mondatok a filmben elhangzanak, igazán szépek. úgy döntöttem, elviszem ma e.ék lakásába, és akkor aztán nem lesz kibúvó. hacsak nem a paprikatévé.
és ha már a bejegyzés írása közben végig ez szólt, íme. nem is tudtam, hogy van egy ilyen film.

head high.

ja és csak még ezt akartam, pufogás helyett főleg.
think about a better time, naná hogy.

szállj, szállj.

amióta reggel megláttam az index-cikket, most először lendültem túl a hisztérikus ötéves módjára akarok toporzékolni-állásponton, miszerint nem hiszem el, hogy egyszer az életben akarom igénybe venni ezt az átkozott malévot, egyszer az elmúlt négy évben jutunk el álmodozás helyett a tényleges megvalósításhoz, egyszer akarunk együtt utazni e.vel, ráadásul nem is akárhova, mert j.hoz, és erre tessék. mintha nem lenne elég a mínusz tizenöt meg a beígért hófúvás, most komolyan. jégszilánkok vannak az arcüregembe fúródva.

szóval néha olyan kicsiségeknek is jelentőséget (jelentést) tulajdonítok a mindennapokban, azt vallva, hogy semmisincs véletlen, akkor mi van, ha ez meg aztán pláne nem. csináltak már ebből halálrossz filmet is, amiben lezuhant egy repülőgép a főszereplő nélkül, aki az utolsó pillanatban önzetlen módon adta át a jegyét valami családos embernek, aztán nyűglődött az egyébként teljesen jogos és életszagú lelkifurdalásával még vagy két órán keresztül. bár most elbizonytalanodtam, hogy volt-e valóban ilyen film, vagy az én ábrándos agyacskám szüleménye csupán, mintha rémlene, de ne nézzétek meg. és tulajdonképpen, fel lehet ezt így is fogni, azzal a különbséggel, hogy mi nem krokodilnagy hálivúdi könnyek közt nyújtottuk át a jegyeinket, hanem csak úgy elvevődtek. 

vagyis, köszi malév?

on your two knees, baby.

miért vagyok én vajon annyira antisoteszociális, hogy eszembe sem jut százharmincnyolcadikként lájkolni fészbúkon a valaki hatodéves képét, amelyen a fantasztikuskékre beborított szakdolgozatát tartja büszke kezekkel, arany nevével a sarokban? most komolyan, a diplomaosztó után pedig már a mobiljáról meg fogja változtatni a nevét doktorra, sose voltam képes ezt a fajta viselkedést felfogni, vagy akár csak tolerálni. mellesleg eszembe jutott a gólyatábor is, amitől szintén kirázott már akkor a hideg, mert tizenkilenc éves fejjel nehezen ment feldolgozni, miért gondolják a 'nagyok', hogy ismerkedni kizárólag falkában, káromkodva ordibálós (netán ordibálva káromkodós) játékok keretein belül, lehetőleg folyamatos alkoholos befolyásoltság alatt lehetséges. amivel nem azt mondom, hogy én nem táncoltam t.val hajnal hatig önfeledten, vagy hogy nem estem bele majdnem fejjel a vécébe utolsó este a csapatfeladatok végrehajtása közben, de ezt a primitív csordaszellemet sosem voltam képes magamba ereszteni. ilyen szempontból nem is bánom, hogy hamarosan vége az egésznek, ha úgy vesszük.

találkoztam ma végül m.val, és attól eltekintve, hogy a sirályban a szűk másfél óra leforgása alatt három ismerősével futottunk össze, akik direkt kihangsúlyozva, hogy ezt teszik, gázoltak bele a kettesben beszélgetésünkbe (a törpe és nagyon alternatív rendezőszerűségnek néha ijesztően kocsányon lógó pillantásait kaptam el), szóval némi incidenseket leszámítva, nagyon feltöltős másfél óra volt. nem tudom, mit szeretek ennyire ebben a srácban, pláne, hogy végeredményben alig ismerem, és a pár főzős estét leszámítva futó, túlpörgött (mármint hogy ő volt túlpörögve, én általában szerényen nyomom a magam mamatempójában) találkozásaink voltak csak. mégis tetszik a felfogása csomó mindenben, és sajnálom, amiért az ország másik felében lakik. meg amiért nélkülem járta be amszterdamot, hallatlan.

viszont falafeles humuszt egy ideig nem engedek az emésztőtraktusom közelébe, az is biztos. ellenben n.ék sütöttek délelőtt fincsi sütit, úgyhogy mihelyt mozgásképes állapotba hozom magam (és elmúlik a túlevettség hányingere), megnézem, hagyott-e nekem is a család. amit ajánlok nekik melegen.

és már csak a hét tanulsága: nem szabad esténként olyan könyveket olvasni, mint a szellemlány. bár a cím ellenére nem kísértetsztori, hanem egy gyermekpszichológus nő írta, kénytelen voltam hajnali egyig olvasni, hogy legyen esélyem rémálmok nélkül elaludni. mondjuk azért meglehetősen szedtem a lábaim, amikor fogmosás után jöttem vissza a félhomályos szobámba, a tükörben sejtelmesen visszatükröződő lépcsőkorláttól pedig egyenesen pánikba estem. ennyit az idegrendszeremről.

meg üzenem annak, aki a mínuszfokokat kitalálta, hogy az ilyet be kéne tiltani. még a fülmelegítő alatt is lefagytak a füleim.