túladagolás.

sokminden van, és valahogy mégis semmi. szeretnék napokon át hanyattpózban meredni a plafonra, hagyni, hogy arra menjenek a gondolataim, amerre maguktól szeretnének. és közben szeretném azt is, ha lenne még egy hetem az utazásig, hogy találkozhassak mindenkivel rendesen. jó lenne feltöltődni még mielőtt. néha annyira hárítom magamtól, hogy kedden már megyek, hogy az olyan legegyszerűbb dolgokra nem veszem rá magam, mint a repülőjegy kinyomtatása. bár tegnap legalább már írtam listát. mit kell venni, mit kell mindenféleképpen vinni, címlista, akiknek képeslapot küldök majd. volt egy időszakom régen, amikor listamániás voltam én is, mint stéphanie a savanyú uborka csokoládéval főszereplője. most olvastam újra a könyvet, tíz évvel vagyok idősebb, mint az a lány, akivel nemrég még egyidős voltam, és a bőgésig bele tudtam magam képzelni az életébe. 

most pedig oliver sacks-ot olvasok, j. zongoratanárnője ajánlotta a zenebolondokat, hogy nekem való lenne, és tényleg az. könyvekkel fogom telerakni a bőröndöm különben is, megnéztem most, harminckét kiló a limit. a ruhákat pedig összehajtom majd miniatűrré, lesz rá egy éjszakám, aludni úgyse fogok, időm se lenne rá nagyon.

amióta írok, körülbelül huszadjára megy le ez a dal, nem tudom megunni, nem tudok lekattanni róla. persze ezt is valaki hatására hallgatom, ő mutatta, tulajdonképpen nem is akarok leállni vele. legtöbb mindent amúgy is mások miatt csinálok, úgy értem mármint, hogy megnézem az ő kedvenc filmjeiket, elolvasom az ő kedvenc könyveiket, beleszeretek azokba a zenékbe, amiket ők hallgatnak. belebújok az életükbe, fontosak nekem és azt szeretném, ha a részük lehetnék én is. minél több a közös pont, annál jobban kell, hogy szeressenek. 

annyira fogtok hiányozni nekem.