meglepem néha magam is, miket csinálok. főleg a motivációm ismeretlen, közben valahogy elfelejtek rágondolni, utólag pedig magyarázkodás az egész, fikció. valószínű hülyeség ilyeneken agyalogni egyáltalán, talán tényleg csak hagyni kell a dolgokat. menni a maguk útján. menni a magam útján. elemzés nélkül, önmonitorozás nélkül. például ahogy beszálltam ma abba a cabrióba, na azt miért. elvileg boldog vagyok, boldog és foglalt, mit keresek akkor más férfiak mellett. miért nevetek fél oktávval magasabban, miért teszem keresztbe a lábam (fixa ideám, hogy úgy előnyösebb a combomnak), miért keresem a frappáns mondatokat, és miért nem hárítok sokkal jobban a végén. ma utazott el cs., és vissza akartam vágni a tegnapiért, vissza akartam vágni az érzésért, hogy bármit is állít, tulajdonképpen csak a testem számít. meg amiért az egész voltból valójában csak arra volt kíváncsi, hányan próbálkoztak be. attól nő az egója, esküszöm, képtelen vagyok követni a férfihiúság eme logikáját. nekem csak fáj. fáj, hogy azt érzem, nem hozzám, hanem az állítólagos jónőségemhez ragaszkodik. fáj, hogy nem tudom teljesszívvel elhinni, hogy hiányozni fogok (én és nem a szex velem). mennyire vetítem ki magam ebbe az egész sírásrívásba, fogalmam nincs, de azt tudom, hogy egy icipici részem nem bánja most ezt a hónapot külön. és fél attól a másik kettő kizárólagegyütt-től.
persze addig még rengeteg minden fog történni. nem szeretnék meggondolatlan lenni, viszont vannak dolgok, amiket nagyon is sokszor rágtam át, és ahelyett, hogy automatikusan jönne az elutasítás, megbotránkoztató módon nyitott vagyok.
most viszont hallgatok inkább szép filmzenéket (a never let me go-nak rachel portman írta, úgyhogy most totálisan rákattantam, olyan szép volt, ma láttam családom nőtagjaival, búfelejtőnek), ha már a voltnak vége, és koncertelvonásom van. utálom különben, hogy minden évben vége van.
najó. muszáj lesz naplót is írnom, elegem van a sejtelmességemből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése