pokróc-sálban ülök, csak két órája ébren, de mintha esteledne máris. téli betegség (aka nátha), irtó dühös vagyok a testemre. igaz, legalább lehet téli zenét (aka jazz) hallgatni. akárhányszor kinézek az ablakon, ledöbbent a nyári napsütés jelenléte.

tökmindegy, mennyi minden történik, örökké túl sok időm van gondolkodni. vagy a gondolataim túl gyorsak, nincs is szükségük időre.
újra és újra visszatérnek például egy fashion-blogger lányra (nem tudom a pontos szakkifejezést), akit néha olvastam régen, meg nézegettem a képeit, mintegy önkínzásként, és akit aztán, egészen véletlenül kétszer is láttam a belvárosban. másodjára egészen hosszan, mert az étteremben dolgozott épp, ahová beültünk vacsorázni. gonosz gondolataim támadtak mindkétszer, olyan igazi felszínesek. hogy elképesztő, mennyire más élőben, mint a képeken. nincs is kisugárzása, hiszen hamis a haja színe, a szája színe, hamis a szempillája. hogy elképesztő, nem is olyan nagy szám, alacsony és nem is fergeteges alakú. hogyhogy ő, és miért nem én, hiszen ennyi erővel akár fordítva is lehetne.

pedig nem is akarom azt az életet. vagy mégis.

pedig lehet, hogy ő sem akarja azt az életet. vagy mégis.

szóval igazságtalan vagyok és elhamarkodott.

ha külsőségek alapján ítélnek meg engem, vajon mi van a fejekben. 

vajon mi van az én fejemben.