(ha csak ezt, ezt az egy szívverést hallom, az még nagyon nagy magányosság.)

szeretek írni. szeretem a szavakat. akkor is, ha sokszor csak nagy szavak, és ha sokszor pont ezek a csakszavak fájnak a leginkább. néha azért is szeretek írni, mert azt hiszem, hogy tudok. bánni a szavakkal. (az biztos, hogy jobban, mint az önkontrollal.)

persze ez már mindjárt mértéktévesztés (uram). mint ahogy azáltal is elveszítem a mértéket, hogy a szavakkal, pontosabban a szavakba öntéssel túl közel marad. gyakorlatilag elengedhetetlenné válik, gyakorlatilag minden. (apukámnak volt egyszer egy barátja/ügyfele, őt hívtuk mindig gyakorlatilag bácsinak, és striguláztuk, hányszor mondja ki, amíg nálunk van. azt hiszem, a múltkor vele találkoztam a villamoson, és ő ismert meg, tizenpár évesen láthatott utoljára, szóval akkor nem lehetek még annyira öreg, igaz?)

szeretek írni. most éppen azért, mert írva nem kell hazudni. és írva talán nekem sem hazudtak még sosem. hát ilyen nemes és kétségbeesett motivációim vannak mostanában.