az idei évre pedig panaszom nem lehet. elvégeztem az egyetemet, amit el szerettem volna végezni, megkaptam azt az állást, amit meg szerettem volna kapni, az a hivatásom, amit kamaszkoromban elképzeltem, hogy a hivatásom lesz, és még a kollégáim is kedvelnek, de legalábbis nem utálnak látványosan. készült velem interjú, megírtam életem első bulvárcikkeit, megjártam életem első bulvárkonferenciáját. kipróbáltam a füves sütit, és levontam az adaptív konzekvenciát, miszerint soha többet semmit. befejeztem a hipnózis-sajátélményt, és folytattam az önismeretet egy szuper (szerintem a legszuperebb) terapeutánál, elkezdtem futni, részt vettem az első harmad-félmaratonomon, elkezdtem fitnessterembe járni a kinti futás helyett, és egyelőre rendkívül kitartónak bizonyulok. elköltöztem a szülői házból, immár szinte biztos, hogy végleg, és nagyon ügyesen tudunk együtt élni e.vel, szerintem nem is volt az együttlakásból fakadó konfliktusunk, pedig pár hónap híján egy éve már. az emberek, akiket szeretek, szeretnek, és hát mind tudjuk, hogy all you need is, mit mondhatnék még. és ha már szívügyek, akkor megismertem apám régiúj nőjét, és kaptam két mostohatesót (méghozzá öccsöket, vagyis a gyerekkori álmok mégis teljesülnek, vigyázzatok, miről álmodtok), viszont elvesztettem a kutyát, és ez az első gyászom felnőttként. 

ja, és bónuszként így év végére (szívügyek, megint) megvilágosodtam, hogy amit eddig szerelemnek hittem, arról a fene se tudja, hogy mi volt (de legfeljebb valami félgőzös utánzat), viszont most mocsok módon szerelmes vagyok a mocsok módon nem alkalmas személybe. és igen, ő is belém, amitől cseppet sem lesz vidámabb a történet (dehogynem).

ha belegondolok, tulajdonképpen ijesztő. hogy akár ezt, akár a többi évet vesszük, nincs olyan, amit szerettem volna, de hogy úgy tényleg szerettem volna, és ne értem volna el. koccintok is. magammal, újévi eperborral. aztán megpoklozom a bejglit. tökciki lenne, ha maradna belőle jövőre.