három nappal ezelőtt leültem egy stégre, direkt a pad legszélére. hogy takarjon el a nád, hogy hozzám tudjon érni, ahogy fúj a szél. nem értettem, miért kell sírnom. azért kellett.
megszámolhatatlanadik alkalommal láttam magam kívülről. egy filmben most én lennék a szerelmi csalódása feldolgozásának céljából a természet lágy ölére menekült lány. aki, ha megjelenik a falu boltjában, elhallgatnak a pletykák, mert ki kell találni, kifiaborja. napszemüveg mögé rejtettem az idegen szemeim, bedugtam a füleim zenével. és titokban nagyon reméltem, hogy összetévesztenek valami álruhás színésznővel.
persze, megint nem egy filmben vagyok, és lassan egy éve, hogy szakítottam. legalább egy jó kis szerelmi csalódás, legalább egy értelmes bömbölés, az történne végremár.
évről évre lelkemre veszem az őszt ahelyett, hogy írnék róla egy szép dalt, mondjuk.
ilyenekre gondolok.
ha csak minden ősszel jön elő ez, átmenetileg, akkor még nincs is gáz:) a melankólia amúgy addiktív, sajnos hamar rá lehet szokni. nagy fenékbebillentés kell hogy lekattanjunk róla, én egyszer képes voltam 3 évig ebben pörögni, ugyanezt csinálni, amit te, a padon, meg ilyeneket hallgatni:
VálaszTörléshttp://www.youtube.com/watch?v=fZKVNJqpBPQ
de a jó hír hogy egyszer véget fogsz ennek vetni.
óó, tudom én, hogy addiktív! így ősszel meg egyszerűen ellenállhatatlan. főleg, mert annyira nehezen viselek el mindent, ami a nyár múlását jelzi.
VálaszTörlésamúgy az van, hogy sokszor még nem nőttem ki szerintem abból, hogy a végleteket szeressem (kvázi az a "menő", a sima jóllét pedig a szürke hétköznapiaknak való). nagyonfent vagy nagyonlent, a túlpörgöttség pedig egyenes út a hangulati kimerüléshez. annyiban finomodtam, hogy jó ideje már ezeket a (nem feltétlen pozitív) mechanizmusokat is felismerem, és nem hagyom magam túl sokáig tetszelegni a melankolikus egzotikuslány-szerepben.
a dal viszont tetszett.:)))