ez az év, azt hiszem, nehéz volt. nehéz és csodálatos, csodálatos és nehéz. a nagy részében terhes voltam, azt mondjuk a hányinger elmúlása és a júliusi kánikula között nagyon szerettem, hihetetlen élmény volt, hogy formálódik bennem valaki, hogy a testem valami nálam sokkal nagyobb erőnek engedelmeskedve változik. azóta pedig elsősorban á. anyukája vagyok, ez határozza meg a nappalaim, a szaggatott éjszakáim, a szorongásaim, az álmaim. kár lenne tagadni, mégha viccesen morgok is, amikor apám úgy mutat be az xy rendelőintézet orvosigazgatójának, hogy "na, ő az unokás lányom". egyébként azt gondoltam, ezt az identitás-redukciót veszteségként fogom megélni, de nem. igaziból az alváson a kórházi közösségen és a pszichoterápiás agymunkán kívül nincs hiányérzetem, ezekről pedig tudom, hogy előbb-utóbb vissza fogom kapni őket, így alapvetően béke van bennem ezen a fronton. á. egy kis cukiságbomba, ahogy keze-lába jár örömében, ahogy sikongat vagy nevet, amikor puszilgatom, egyszerűen kibírhatatlan. a kedvenceim a reggelek, hallom az ébredését, és bekukkantok a szobájába, ő meg azonnal vigyorog és kalimpál. tényleg minden önuralmamat össze kell szednem, hogy ne csókolgassam folyamatosan, és nagyon hálás vagyok, hogy az anyukája lehetek.

ami nehéz, az inkább az a része(m), hogy mennyire indulatos tudok lenni, amikor azt érzem, hogy már mindent megtettem, de még mindig nem elég, és közben még sehol nem vagyok a saját igényeim (itt nem nagy dolgokra kell gondolni, de mondjuk nyugiban főzni egy ebédet, nem pedig apránként rohangászva, és közben á.-t szórakoztatva) kielégítésétől. szóval ez tud ijesztő és bűntudatos lenni, ahogy az is, hogy a feszültségem nagy része óhatatlanul v.-n csattan, aki békeidőben (aka gyerek nélkül) tökéletes partner lenne, most viszont sokszor érzem azt, hogy túl lassan veszi fel a fonalat, ami rám ró plusz terhet, és ezért haragszom. ördögi kör ez is, mert közben pontosan tudom, hogy ezt a terhet észre sem venném egyéb körülmények között, ami miatt lelkifurdalásom van felé, mégsem tudok lejjebb adni a vágyamból, hogy legyen proaktívabb és néha kapcsolhassak ki a folyamatos felelősségérzetből. nehéz ezt még magamnak is precízen megfogalmazni, van, hogy egyszerűen tényleg annyira fáradt vagyok, hogy a belső káoszon kívül semmit nem tudok érezni, nemhogy összeszedetten kifejezni. ilyen is régen volt már, kicsit olyan, mintha újra hormonviharos kamasz lennék.

a másik nehéz, hogy elveszítettem egy barátot, akire minden különbözőségünk ellenére az örök másik-felemként gondoltam. tulajdonképpen fel sem merült soha bennem, hogy bármi (életmód- vagy élethelyzetbeli másságunk, eltérő habitusunk) közénk állhat, egyszerűen nem szerepelt ez még a legrosszabb forgatókönyveim között sem. több, mint egy év telt el, hogy utoljára találkoztunk, és ez a több, mint egy év sem volt elég arra, hogy a szomorúságom csillapodjon. szidhatnám magam, hogy miért nem elég, hogy gyerekem született, de egy barátság annyira más nexus, és az á. miatt érzett boldogságom annyira más szívkamrába tartozik, hogy úgy döntöttem, nem teszek úgy, mintha jól lennék ezzel. j. halála óta ez a legnagyobb veszteségem, csak ennek a gyásza sokkal nehezebb. a halállal egyszerűen muszáj megbékélni, itt pedig még mindig nem tudtam abbahagyni a k**** reménykedést. 

más baráttól is érzek távolodást, ami szintén nehéz, viszont ezt tudják ellensúlyozni az olyan barátok, akikhez pont, hogy közelebb kerültem. ráadásul a szüleim minden várakozáson felül teljesítenek nagyszülőkként, nem beszélve n.-ról, aki a világ legjobb testvére, szóval ha a bigger picture-t nézem, akkor a mérleg egyértelműen pozitív. ettől függetlenül maga a változás, a kapcsolataim átalakulása nehéz, ezt is kár lenne tagadni, és talán - á. születésén túl - ez a változás és az ehhez való alkalmazkodás az, ami a leginkább meghatározza számomra 2022-t.

ez az év megtanított arra, hogy semmi nincs kőbe vésve. sem a nagyvilág általunk megszokott játékszabályai, sem a mikrokozmoszom építőkockái. hogy én magam nem vagyok kőbe vésve.

nagyon kíváncsi vagyok 2023-ra. az a furcsa érzésem van, hogy most dől el igazán, hogy milyen felnőtt leszek a hátralévő életemben. kicsit izgulok.

ma nem annyira vagyok magamra büszke. egy jó ideje már mindig arra használtam a blogot, hogy a jó dolgokat örökítsem meg inkább, most meg jön elő a régi-régi impulzus, hogy milyen jó is írásban szuttyogni. az elmúlt két éjszakán megint többször kelt á., ami már nagyon régen (legalább egy hónapja, de van az több is) nem történt meg, és ez teljesen kikészített. annyira, hogy ma délelőtt semmi, de semmi türelmem nem volt, és haragudtam magamra, amiért semmi türelmem nincs, és haragudtam á.-ra, amiért öt percet sincs el egyedül, és a haragom miatt meg aztán végképp haragudtam magamra. a dolog úgy végződött, hogy hangosan bömböltem, miközben á. a kendőből pislogott kifelé. aztán elfogyott belőlem a feszültség, á. meg elaludt (amin persze megint elkezdtem bőgni, hogy hogy lehetek ennyire gonosz ezzel a cuki babával, aki egyszerűen csak fáradt volt és kifejezte az igényeit). 

szóval nem mondom, hogy életem napja a mai. miközben minden egyes negatív gondolatom miatt oltári bűntudatot érzek, amiért nem értékelem a szerencsémet, és eltékozlom ezeket a kizárólag-boldogságra-hivatott pillanatokat. amiért nem elegek á. tündércuki reggeli mosolyai ahhoz, hogy átvészeljem a nehezebb órákat. 

és persze, tudom. a bűntudat és az összes többi nyűg is az út része. de attól még tudom nagyon szégyellni magam miatta. pláne, hogy szombaton megtartottuk a szokásos thanksgiving bulinkat is, és akkor bezzeg három cetli kellett, annyi mindenért lehetek hálás, és akkor most hol van belőlem ez a rengeteg hála.

azt hiszem, meg kell tanulnom megengedni magamnak a nempozitív állapotokat. ironikus, hogy évekig dolgoztam azon (terápiában és egyedül), hogy alapvetően pozitív, jelenben élő  és hálateli legyek, és most éppen ez, amit abszolút fejlődésként éltem meg, ez nehezíti meg a negatív hangulataim elfogadását. 

(baromi nehéz a közepúton maradnom, na.)

azt hiszem, a nemalvás (a gyerekkoromtól regnáló elalvási nehézségemnek annyira nem tesz jót a mostani hektikus alvás, fogalmazzunk így), a hormonok és a rettenetes hírek (b. egyik barátnőjénél egy sima derékfájásból áttétes daganat lett seperc alatt) nem a legjobb kombó. nyilván a kisbabák tíz csapása közül az épp aktuálisba senki nem fog belehalni, de valahogy hatalmasra fölénk nőtt, sötét felhőnek látok most egy egyszerű pelenkakiütést is. micsoda képzavar, fogjuk ezt is a mommy brainre. 

szóval egyszerre gondolom azt, hogy sekélyes p...a vagyok, amiért nem bírok ki némi nehézséget, amikor valaki, egy másik ország másik városában épp magatehetetlenül haldoklik, és egyszerre gondolom azt, hogy na tessék, tényleg történnek rossz dolgok, akkor jogosan látok elefántot egy kiütésbe / köhintésbe / satöbbibe. 

néha úgy érzem, teljesen eláraszt annak a tudata, hogy mennyire különböző élethelyzetek léteznek egy adott időpillanatban. például ez a haldoklás most. például, hogy amikor mi v. első, á.-nal együtt töltött szülinapját ünnepeltük, meghalt a nagybátyám. tíz éve nem állt szóba a családunkkal (hosszú történet, aminek a lényege a pénz, és amiben ő volt a vesztes fél), de valahogy sose hittem igazán, hogy ez így marad. 

akárhogy is, az ő rajza volt a legszebb a gyerekkori emlékkönyvemben. pumba az oroszlánkirályból. 

tegnap volt 2 hónapos á., amit azzal ünnepeltünk, hogy hazajöhettünk a kórházból. nem egészen 24 órát töltöttünk ott (az enyhe hurutja mellé hőemelkedése volt, amit 3 hónapos kor alatt nagyon komolyan vesznek, megspékelve azzal, hogy az én orvos mivoltom miatt mindent még komolyabban vesznek, így bent kellett maradni megfigyelésre), de olyan volt belépni a házba, mintha hetekkel ezelőtt jártam volna itt utoljára, és mindent hihetetlenül gyönyörűnek meg tisztának láttam. azon egy percig nem aggódtam, hogy á.-nak valóban baja van/lesz, mégis, teljesen maga alá temetett a pánik (1. nem lesz tejem a pániktól, 2. emiatt á. fogyni fog, és nem engednek haza, 3. elkapunk valami fertőzést bent). döbbenetes ez a működés, párhuzamosan fut bennem a racionális és az irracionális szál. instruálok, pakolok, gyereket nyugtatok, humorizálok a nővérekkel, meanwhile legszívesebben leguggolnék az egyik sarokban és csak szoronganék csukott szemmel. 

hihetetlen szerencsésnek érzem magam, amiért ez csak egy intermezzo volt az életünkben. (és hihetetlen nehéz lehet, amikor igazán beteg a gyereked.)

ma megvolt az első nagyobb vendégségünk, annyira cuki volt á., mindenkit levett a lábáról. nyilván. a héten minden nap szociáliskodunk amúgy, az a terv, már az előző héten is volt csomó programunk, ami segít nekem beláthatóbb szakaszokra osztani a mindennapokat. 

és közben egyre jobban értem, miért szívás elsőszülöttnek lenni, már most fel tudok sorolni ezer dolgot, amit a következőnél másképp fogok csinálni. például az első pillanattól magamra fogom kötni, sétákhoz és itthon, nem csak egyszer-egyszer. az az érzésem, hogy mindketten kisimultunk, amióta így telnek a napjaink, és éjjel ugyanúgy le tudjuk tenni az ágyába aludni (mintha nem is ugyanaz a gyerek lenne nappal és éjszaka). egyre jobban szeretem, úgy értem, a hatalmas hormonsokkos felelősségérzésen és csak-ő-van-a-fejemben érzésen kívül egyre jobban körvonalazódik bennem, hogy ő az én kisfiam, az egyedi és megismételhetetlen. kezdem látni a vonásait, kezdem érteni a sírásait. elmondhatatlanul szeretem, amikor kaja után fetreng rajtam, mesélem neki a hülyeségeimet, ő pedig vigyorog. vagy ahogy húsz percen keresztül bámulja teljes bűvöletben azt a nyomorult kiságyforgót. vagy ahogy szuszog a kendőben, és teljes testével rámsimul. és kezdem megszeretni a napjaink ritmusát, nem is tudom, ezek a monoton ismétlődő rituálék kinek adnak nagyobb kapaszkodót, á.-nak vagy nekem. 

azért annak nagyon örülök, hogy akkor lett gyerekem, amikor már szeretem smink nélkül is az arcomat. és annak is, hogy minden szűrővizsgálat csillagos negatív lett a héten, így bőven jut időm agonizálni a mindennapos semmiségeken. sosem gondoltam, hogy ilyen leszek (gyarapszik eleget? refluxos vagy csak a levegő bántja vagy valami igazán komoly fájdalma van? azért sír, mert éhes? azért sír, mert túl sokat evett? van elég tejem? oké, talán van, de elég jó minőségű?), de igyekszem nem haragudni magamra emiatt (sem). meg amiatt sem, amikor hajnalban cseppet sem látom cukinak az ivadékunkat, vagy amikor napokon át egy okot sem tudok felidézni, hogy miért is akartam anno gyereket. 

és persze minden hullámvölgyet követ egy csomolungma, és hiába volt pokoli a csütörtök éjszaka, tegnap életem egyik legszebb sétáját tettem vele. ahogy szuszogott a mellkasomon, éreztem a teste melegét és sütött ránk a nap, na ebből kérek szépen még sokmilliót. 

ez a ma esti látogatás a zártosztályon* felért egy komplett wellnesshétvégével, ilyet se hittem volna egy-egy szombati ügyeletben, hogy valaha leírok. az elmúlt napokban kicsit agonizáltam azon, hogy mintha fényévekre lennék a korábbi életemtől, amikor még kompetensnek éreztem magam, de amíg elsőre eltalálom a megfelelő kulcsot és a betegek is megismernek, addig nagy baj nem lehet.

és annyira jó volt várni, hogy hazaérjek, és halljam lássam á.-t, ezt az érzést muszáj lesz minél többször megadnom magamnak, magunknak, úgy érzem, segítene a nehezebb etapok átvészelésében. 

egyébként meg egyre többet vigyorog, világosan különbséget tesz köztünk, követ a tekintetével, háromnegyed órákat is elnézelődik nyugiban, és a védőnő szerint a korához képest nagyon fixál a tárgyakra. egyszóval, á. a világ legokosabb majdnem-hathetese.

*nem ütött még be semmilyen posztpartum dolog, csak vérvételre szaladtam be.

pár napja kitaláltam, hogy mi lenne, ha a fürdés előtti nehezebb időszakot táncolással töltenénk, és azt hiszem, az eddigi kedvenc rituálénkat adtam magunknak. egyelőre lehetetlen, régi slágerekre táncolunk á.-nal, aztán majd pár év múlva reklamál. szerintem az van, hogy én annyira belelazulok a zenékbe, hogy ettől nyugszik meg ő is, a legdurvább sírásoknak is elvágólagosan végeszakadt eddig minden alkalommal. persze, nyilván képtelenség egész nap zenbe maradni, tudva, hogy a kisbabámra is hat a feszültségem, de egyre többször sikerül. és már a babakocsizási kísérleteinknél is csak minden kétszáz méter után nézem meg, hogy vajon alszik-e, vagy kezdjem el az eszeveszett ringatást, mert mindjárt eltörik a mécses. 

kár, hogy sosem fog kiderülni, mi zajlott ezekben a hetekben á. fejében. 

és egyébként nagyon sokat segít, hogy az utóbbi években már nem csak cukormázasan lehet beszélni a gyermekágyas időszakról. biztos vagyok benne, hogy sok múlik a babák (és anyák) temperamentumán, és abban is, hogy valakinek főleg a csodaszépsége marad meg. mert csodaszépség is akad bőven, á. cuki kis hangjai, a grimaszai, a keze, ahogy taperol kajálás közben, az apró lábujjai, a gyönyörű füle, az egyelőre reflex-mosolyai, a napról napra tágabbra nyíltabb szemei. viszont ott vannak az egymás után múló órák is, amiknek a felében szoptatok, a másik felében pedig különböző módokon ringatok-nyugtatok-altatok, hogy aztán hátha legyen fél órám a következő szoptatásig úgy, hogy mindkét karom és kezem a rendelkezésemre áll. el sem tudom képzelni, milyen lehet ezt totálisan egyedül csinálni.

néha arra gondolok, a legtöbb dolog, amit hittem magamról - hogy erős vagyok, kitartó és van akaraterőm - az puszta képzelgés volt, légvár. néha megijedek, hogy cserbenhagy a testem, és soha nem leszek már önmagam. néha jól esne visszaugrani az időben, és elmenni egy baráti találkozóra, csak úgy inni egy fröccsöt. vagy lemenni most a balatonra n.-ékkal, akik ott vannak, ahol a tavalyi szülinapomat töltöttük. néha egyszerűen csak be akarom dugni a fülem és átaludni az éjszakát.

és néha sikerül fejbe kólintani magam, és drámázás helyett visszatérni a földre. a földre, ahol nincs négy hete, hogy szültem (ma kerek 24 napos á.), és képes vagyok órákon át sétálgatni és gugolgatni á.-val, és máris rám jönnek a nadrágjaim. ahol máris meg tudom különböztetni a kisfiam sírásait - mikor éhes, mikor diszkomfortos, és mikor dobta le az ékszíjat egyszerűen az előző két ok valamelyike miatt. ahol máris van egy hozzávetőleges rutinunk, és néha két kajálás között nem csak nyűglődés-elhárítás van, hanem érdeklődő nézelődés és dumálgatás is. ahol ha minden kötél szakad, legalább három embernek szólhatok, hogy szeretnék kicsekkolni egy órára. ahol pontosan tudom, hogy a türelem nem az erényem, és az ingerszegénység és itthon ülés nem a közegem, és egyszerűen ezeket el kell fogadni, mint a szülésnél a fájdalmat, go with the flow. és ahol azt is pontosan tudom, amit a kisfiamnak is szoktam mondogatni a hasfájások alatt, hogy egyszer minden elmúlik. 

nem hinném, hogy valaha úgy fogok visszaemlékezni az első hetekre, mint életem legszebb időszakára, ez nekem az egyetemnél sem jött be, ez a majd megszépül idővel, ezek a legjobb éveid-duma. az orvosit igenis végigkínlódtam, és a gyermekágyas időszak igenis nagyon nehéz. de ahogy az egyetemen átsegített a kép, hogy egyszer pszichiáter leszek, ezeken a heteken átsegít a kép, ahogy á. rám mosolyog (de tényleg rám), ahogy hintázunk a játszótéren vagy várat építünk neki a kertben vagy magyaráz az ovis napja történéseiről. 

és az is segít, hogy erről merek így írni.

így a 9. napon kezdem kapisgálni, miért és hogyan homályosul el a szülésélmény annyira, hogy a nők felhőtlen lelkesedéssel, teketóriázás nélkül tervezzék a kistesókat. á. egyszerűen csodálatos kisbaba (mint annyi tízezer másik kisbaba, i know), és attól tartok, mindent tankönyvszerűen csinál, beleértve a hasfájósságot. nem gondoltam volna, hogy éjjel az előző éjszakák 2-2,5 órás alvását fogom áhítani, ami után olyan kipihenten ébredek az első reggeli sírásra, mintha kialudtam volna a 8 órámat. nem gondoltam volna, hogy a kontrakciók fájdalma okozta kétségbeesést (amihez hasonlót soha nem éltem át korábban) pár nappal később ilyen szinten írja felül annak a kétségbeesése, amikor nem tudok segíteni a vigasztalhatatlan kisfiamon. és igen, a legtöbb, amit tehetek, hogy tudatom vele, hogy mellette vagyok, de van, hogy ez egyben az egyetlen is, amit tehetek, és ezt utálom. nagyon várom, hogy erre is a múlt rózsaszín ködén keresztül emlékezhessünk vissza.

a szülés egyébként tényleg olyan élmény, amit nehéz lenne szavakkal visszaadni. nem hiszem, hogy sikerült a totális eksztázisban szülés, amit a kriston-tréningen magyaráztak, de az biztos, hogy teljesen átengedtem magam az érzéseknek és a felét biztos, hogy módosult tudatállapotban töltöttem, így főleg v. őrzi a kollektív emlékeinket. aki egyébként hihetetlen ügyes és támogató volt, végig bent maradt velem (kivéve, amikor kiküldtem a szülésznőkhöz, hogy hozzon AZONNAL segítséget), átlélegezte velem az összes kontrakciót, és dicsért, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. erre azért emlékszem, meg arra, hogy szidtam j.-t, amiért azt mondta, hogy a fájások között van szünet, na hát, az nekem nem volt, csak csúcsok voltak és platók. cserébe viszont 2,5 óra után megfoghattam először csak á. hihetetlen hajkoronáját, ami erőt adott az utolsó toláshoz (v. szerint olyan hosszan nem is lehet levegőt kifújni, ahogy azt a tolások alatt csináltam). és aztán ott volt a mellkasomon az a kisfiú, aki előtte 9 hónapig lakott a méhemben, leírom, de még most is nehéz elhinni. 

azóta a ház anyatejtől ragad, rám ruhát egyelőre nem kell mosni, v. rohangászik az épp beszerzendőkért, anyukám minden nap főz ránk, n. pedig személyreszabott mondókákat gyárt á.-nak különböző témákban. egy darabig, azt hiszem, rajta kívül nehéz lesz témát találnom.

egyébként a szőrtelenséget (és frissen manikűrözött körmöket) félretéve is úgy érzem, hogy készen állok. csodával határos módon, és elsősorban a családom hiperaktivitásának köszönhetően berendeztük a házat, van kanapé, szoptatós fotel, életem legkingsize-abb ágya, és mindjárt kész az ikeás csodagardrób, amibe legalábbis a ruháim fele befér. iszonyú mázli, hogy van egy használható garázsunk, ahol anyukámmal a héten átlátható dobozokba pakoltuk az összes, a házba jelenleg nem behurcolt holmimat, így később könnyű lesz megtalálni mindent (pl. a kerámia-tárgyaim nagy részét vagy az egymillió képemet, amiket egyelőre - hatalmas önfegyelemmel - nem kezdtem el gátlástalanul kiaggatni az összes falra). a gyerekszoba pedig egyszerűen tökéletes, sem n., sem én nem gondoltuk volna, hogy ennyire fantasztikusan sikerül majd, pláne, amikor épp a projektorral és a remegő kezeinkkel bénáztunk, hogy a megrajzolt állatkák sziluettjeit valahogy a falra vetítsük. mindenesetre csodálatos lett, a fotelágyam szintén csodálatos, úgyhogy ha lenne ilyen opció, én is gyerek szeretnék lenni magunknál. de megelégszem azzal is, hogy a kisfiam anyukája lehetek.

jó lenne valahogy nagyon erősen megőrizni ezt a mostani időszakot. nem elsősorban a babavárás utolsó heteire (napjaira!!!) gondolok most, hanem arra, hogy mennyire sok mindent kapok a környezetemtől. a két kisgyerekes barátnőm kitesz tizenkettőt is, j. felutazott egy óriási zsák babaruhával hozzánk a héten, az elmúlt 9 hónapban az összes praktikus tanácsot tőle kértem és kaptam, l. a saját, lassan szintén utolsó trimeszteres terhessége (és meglévő kétévese) ellenére felajánlotta, hogy hoz nekünk sütit-bármit a gyermekágyas időszakban, és mindketten mondták, hogy jönnek már az első napokban is, ha nekem az lesz az igényem. a családom nélkül pedig, azt hiszem, valóban elsüllyedtem volna a bizonytalanság és káosz különféle bugyraiban, és nem tudtam volna igazi otthonba hazahozni a kisfiamat. minden szempontból támogattak és támogatnak, és tényleg csak remélni tudom, hogy lesz lehetőségem ezt valaha viszonozni. persze, mindkét szülőm az unokája miatt lelkes, de ezt a segítséget akkor is én kaptam. apukám nélkül nem lenne babakocsink, anyukám nélkül nem lenne ennyi übercuki babatakarónk és törülközőnk (és főleg, nem lenne minden polc felfúrva a helyére és patikarend a garázsban), b. nélkül nem lenne gardróbunk, és n. nélkül egészen biztosan nem lenne bálna és narvál a falon. és igen, nekem is összeszorul a szívem az inflációtól, az eurótól, a rezsitől és mindentől, és az is ijesztő, hogy v. mennyire nem látta át most ezt az egész helyzetet, és milyen sokszor éreztem magam emiatt egyedül annak dacára, hogy nagyon nyíltan kommunikáltam minden feladatot és szükségletet, beleértve az érzelmi szükségleteimet (és az ő részéről sem hiányzik sem a lelkesedés, sem az igyekezet), de mégis, ha globálisan nézem a képet, akkor mindsetem a hit és biztonságérzet. szóval, tényleg jöhetsz, kisfiam.

azt hiszem, itt az ideje, hogy minden nap megborotválkozzak a biztonság kedvéért. mégsem szülhetem szőrös lábakkal a világra a kisfiam.

amúgy, bár a saját bőrömön tapasztalom a logikát, azért irtó vicces, hogy a szülés előtti másfél-két hónapban történő költözés mintha valami univerzális hobbi lenne. (nem akarok állandóan vele példálózni, de lou doillon is most költözött az instafeed-bizonyítékok alapján.)

megvettem különben tegnap a mérgező szülőket, pontosabban, hogy a helyzet creepységét fokozzuk, anyukám vette meg nekem, mert együtt voltunk könyvesboltban, és nem engedte, hogy a saját zsákmányomat kifizessem. két fejezet - az alkalmatlan szülők és a szavakkal verők -, amiben magunkra ismerek, és kicsit az irányító szülőkben, de abból inkább ilyen egyetemes igazságokat tudok a családunkra vonatkoztatni. legnagyobb csodálkozásomra (és büszkeségemre), azt kell mondjam, túl vagyok rajta, de hogy úgy igazán és autentikusan. jópár terápiában töltött év, de elmúlt a hatásuk, és most inkább a klienseim jutnak eszembe egyes történetek olvasása közben, néha pedig ők, a saját szüleim és az ő mérgező szüleik. szóval lehet, hogy mégis hiányzik egy picit a munkám, legalábbis ami a pszichoterápiás részét illeti.

a másik nagy revelációm az arcápolási rutinnal kapcsolatos, amennyiben megtudtam, hogy még sose csináltam helyesen, mert még soha, de soha nem arctisztítottam reggelente a csapvizen kívül semmivel! dráma, heuréka. pedig olyan büszke voltam már magamra a rendes fényvédelem és az alapszérumok ismerete miatt. 

arra mondjuk figyelmeztethetett volna a kettő darab valaha terhes barátnőm közül az egyik, hogy frontérzékeny öreg néni lesz belőlem, mindent írjak fel azonnal, ami eszembe jut és fontosnak tűnik, különben arrivederci, hasznos gondolatok. valamelyik nap a telefonnal a kezemben terelődött el a figyelmem, és legközelebb egy nap múlva jutott eszembe, hogy ja, én mintha fel akartam volna valamikor hívni a háziorvost. úgyhogy most rendszeresítettem egy füzetet, ami tele van praktikus, a végtelenségig bővíthető listákkal.

közben azért valahogy csak megírtam az esetdogákat, már csak meg kell védeni az egyiket két hét múlva, aztán átevickélni az adminisztratív útvesztőkön, és már mehetek is szakvizsgázni. egyszermajd.

ja, meg lett egy házunk. bérelt, de majdnem annyira tökéletes otthon lesz, mint ahol én felnőttem. szóval szükségem lesz a praktikus listákra, az fix.

repülnek a hetek, az elmúlt években mindig a munkára fogtam, de most nem tudom másra, csak a harminc feletti élet bermudaháromszögére. napok óta sokat foglalkoztat valami, nem az én történetem, nem írhatom meg, de akárhányszor rágondolok, szembesít egy olyan tulajdonsággal, amire mindennél jobban felnézek, azt hiszem. ki hogyan kezeli egy veszteség félelmét, kiből mit hoz ki a gyász. nem igazán van a fejemben konkrét terv arra vonatkozólag, hogy mit szeretnék átadni a kisfiamnak, de a nagyvonalúságban, remélem, példát tudok majd neki mutatni én is. egyelőre mondjuk ott tartok, hogy eldöntöttem a babakocsi színét (okéoké, v. döntötte el, én csak az előzetes szűrőfunkciót töltöttem be) meg mindjárt eldöntöm a játszószőnyeg tematikáját is (vagyis megkérem v.-t, hogy válasszon a kettőből). teljesen kikészít a helyzet, amikor két, alig különböző dolog közül kell választani, komolyan mondom, az összes ügyeleti vagy terápiás döntésemet gyorsabban és magabiztosabban hoztam meg, még kezdő rezidens koromban is. 

amióta terhes vagyok, irtó élénkek az álmaim, csomószor a fél életem szereplőgárdája felvonul bennük. a héten többször álmodtam j.-val meg e.-vel, ráadásul mindig valami terápiás közegben. most éjjel például családállításon voltunk m.-nál egy gyönyörű hegyvidéki placcon, ahonnan aztán végig tolatva kellett legurulnom a kocsival. h.-val is többször összefutottam már, mintha legalább az álmaimban fel szeretne oldódni az összes valaha átélt női konfliktusom, amit cipelek. még jó, hogy nincs sok belőlük, mert már csak kilenc hét. 

hétfőn elrángattam magammal n.-t a CAKÓ-ba, szerintem öt éve biztosan csorgatom a nyálam azokra a ruhákra, de lehet, hogy van az több is (attól függ, mikor fedeztük fel a törökmézet, mert akkor sétáltam fel először a margit utcán). ilyenkor mindig elvarázsolódom egy picit, annyira más ez a világ, régen mindig azt gondoltam, hogy a kislábujjamat sincs jogom betenni. kicsit ugyanaz az érzés, mint az oohmydeer-fannival, aki hasonlóan kreatív és vendégszerető karakter, mint kinga (bár egyértelműen kevésbé extravertált). lenyűgözöttségemnek köszönhetően természetesen nem egy, hanem két ruhát vettem (n. szintén), egyet pedig megelőlegezetten kölcsönkapok - csak úgy - a jövő heti fotózásra. szívem szerint az összes szabásból és színből vennék, de szerencsére terhesen azért nem mindegyik illeszkedik, és már elfelejtettem, hogy nézek ki lapos hassal. 

nem tudom, el fog-e valaha múlni, hogy ennyire imádom a letisztult ruhákat, és ennyire kihat a viselésük a közérzetemre. most mindenesetre teljesen indokolatlan módon a mályva csodát fogom felvenni, és életemben először valódi lelkesedéssel ülök a volán mögé, hogy levezessek a nyaralóba.

bár nagyon igyekszem nem "csak" terhes nő lenni, azért eléggé meghatározza a mindennapjaim a tény, hogy növekszik bennem egy kisfiú. például egyszerűen imádom a testem (sic!). a gyerekvállalásnak erről a részéről mindig álmodoztam, de azt sose gondoltam volna, hogy most fogom a legszexibbnek érezni magam, ever in my life. ma lou doillon-t játszottam, aki amellett, hogy charlotte gainsbourg húga és szuperjó énekes, kicsit terhesebb, mint én. és kicsit más stílusban, de ugyanúgy közszemlére teszi hasát, mint mondjuk rihanna, és egyszerűen gyönyörű. szívem szerint nonstop így mászkálnék én is, de igyekszem tekintettel lenni a második kerület nyugdíjasaira, úgyhogy visszafogom magam.

egyébként a gömbölyödésem végképp rávilágít a testképzavarom súlyosságára, ami az elmúlt években  már nem járt gyakorlati következményekkel (aka nemevés és önutálat), de biztos, ami biztos alapon ott lapult a sötétben. a telefonomon megtartottam pár tükörszelfit a 17-18. hétről, amikor azt gondoltam, hogy most aztán már igazán ordenáré vaskos vagyok, ugye, és hát, konkrétan még ott sincs hasam. jó lenne erre később is emlékezni.

különben olyan sok minden nem történik, az elmúlt hetekben behoztam a kötelezettségeim terén egy hónap alatt kialakult ügyintézős-lemaradásokat, összeállt a fejemben, hogy milyen kellékek szükségesek egy újszülötthöz (omg! omg!), kocogtam egy utolsót az ultrabalatonon, ami csodálatos volt, vezettem sokat, kiolvastam pár emlékezetes (jack, lány, nő, többiek, halálról és életről) és pár kevésbé emlékezetes (szerelmem, coney island, erről nem beszélünk) könyvet, ledaráltam az anatomy of a scandalt (kétszer, és másodjára már el is tudtam a saját történeteimtől vonatkoztatni), találkoztam egy csomó barátommal, és leginkább aktívan élveztem azt, hogy nem dolgozom. néha ingerenciám támad mentegetőzni, miszerint én tényleg nagyon szeretem a munkám (de tényleg), mert hát hogy élvezhetem akkor annyira a hiányát. egyelőre azért nagyságrendekkel kisebb az emiatt érzett bűntudat, mint a felszabadultság.

minden tudatos erőfeszítésem ellenére mintha csak fokozódott volna az elmúlt években az időjárás-függőségem. négy napja vagyok lausanne-ban, és már a tegnapi napsütéses hóesés is ugrásszerűen javított a közérzetemen, nem beszélve a délutáni szikrázó tópartról. ma pedig igazi tavasz van, látszódik az összes hegycsúcs a balkonról, és nyílnak a nárciszok az utak mentén.

és még mindig menthetetlenül odáig vagyok a másfél-két generációval idősebb emberek társaságáért, vélhetően ezt sem fogom kinőni, csak amikor már végérvényesen én leszek az idősebb generáció. a legjobb inspirációk ezek a találkozások, ráadásul most egy új életcél-ötletet is kaptam, ez a nő ugyanis hivatásos pótnagymama. van itt egy konkrét szervezet, akik segítenek összehozni a nagymama- és unokakeresőket, lehet jelentkezni mindkét oldalról, és utána megtalálják a hozzád legjobban passzoló matchet. persze, lehet, hogy az egész ötlet spanyolviasz, bár egyelőre csak szórványos hirdetéseket találtam magyar nyelven, szóval talán mégiscsak van benne fantázia. engem mindenesetre szíven talált, mindig kerestem a pótnagymamáimat, egészen pici koromtól kezdve különböző cuki fondorlatokat bevetve annak érdekében, hogy megnyerjem magamnak az aktuális kiszemeltemet. és régi, zsigeri meggyőződésem az is, hogy mindenkinek, akit megtaláltam, hozzám hasonló hiánya volt abban a ragaszkodásban és feltétel nélküliségben, amit kölcsönösen adtunk egymásnak. 

szóval, szokásomhoz híven, évtizedes ugrások a jövőben és túláradó lelkesedés. meg kell mondjam, egyelőre nem hiányzik a munka.

kb. két hete kezdtem el megfogalmazni egy bejegyzést arról, hogy sosem gondoltam volna, hogy ha valaha kisbabám lesz, az egy határvonalat fog jelenteni. nem az életszakaszaim között (az azért világos volt), hanem hogy a világ női hirtelen mintha két részből állnának: akiknek lesz/van gyerekük, és akiknek nincs. mindenki viszonyul valahogy, és sosem vettem észre ezt a határvonalat, amíg a másik csapatba tartoztam, talán mert én nem éltem meg se így, se úgy az odatartozást.

aztán elvittek az események és a visszakapott energiám, az utolsó munkahónap, a lopott wellness, életem első kerékcseréje, a majdnem-házvásárlás, a végre-tavasz. és persze maga az idő is segített abban, hogy reális méretűvé zsugorodjanak a megbántott kérdőjelek a fejemben. igaz, e. elvesztésének a súlya nem hiszem, hogy reális méretűvé tud zsugorodni a közeljövőben, de egyre halkabbak azok a hiába-igaz mondatok a fejemben, amiket még gondolni is utálok, mert kicsinyesek, és mert azon úgyse változtatnának, amin minden porcikám változtatni szeretne. újabb lecke arról, hogy ugyan továbbra is nehezen viselem a kontrollvesztést, de már elaborálom magamban a feloldatlan feszültségeket, és ez jó.

a kisfiam pedig egyre valóságosabb, apám szülinapja óta érzem a ficánkolásait, és nem hiszem, hogy az apró lökései keltette érzéshullámokra vannak kimondható szavak. olvasom most neki knausgard őszét, valahogy egyelőre jobban rááll erre a szívem, mint a mesekönyvekre, pedig azokból is beszereztem már párat. minden reggel megosztom vele a napi terveket, este pedig megbeszéljük, hogy mi történt konkrétan aznap, és ha egy terápiás ülésem keményebbre sikerül, utána arról is mesélek neki. vajon ő hogyan éli meg az én élményeim, annyira kíváncsi lennék.

mostanában, évek óta először, nem érzem elégnek a hálát, amire képes vagyok.

most, hogy múlófélben vannak a rosszullétek, valami másra kéne fogni a lustaságomat - arra gondoltam, elnevezhetném befelé figyelésnek. a befelé figyeléshez nyilván, hogy mozdulatlannak kell lenni. 

egyébként valóban voltam még az előző hétvégén egy elmélyülős mala-műhelyen zs.-val, lett szép tavasz-színű malám mindenféle kedves jelentéssel, szeretem hordani. vicces volt látni a versengő önmagam, akit az elején mindenáron érdekelt, hogy a többiek gyorsabban csomóznak nála, kinek hány gyöngy maradt a tálcáján stb.. mondjuk gyorsan elmúlt, és aztán már tényleg csak csomóztam.

a körmeim is tavasz-színűek, és a levegőben is érezni már a világosságot, viszont ezzel a széllel idén nehezen barátkozom meg. a béka feneke alá lökdösi a vérnyomásom, úgyhogy most újra engedélyezek magamnak egy délutáni kávét, remélve, hogy kivédi az ájulásközeli állapotokat. 

és közben persze nem csak a terhesség történik, hanem kaptam egy búcsúlevelet, amivel kapcsolatban nagyon sokféle érzés kavarog bennem. többek közt egyféle nem mondhatom el senkinek (kivéve a szupervízoromnak)-érzés, ezért döntöttem a megosztás mellett. 

egy olyan lány írta, akit egyszer kezeltem pár hétig, két és fél éve a kórházban, felelősnek tehát kvázi egyáltalán nem kéne magam érezni, mégis, az első gondolatom az volt, hogy tudtam-e volna jobban csinálni, vagy amikor legközelebb bekerült és én pont szabin voltam, magamra kellett-e volna vállalni a visszaérkezésem után, át kellett volna-e hágnom érte az íratlan osztályos szabályokat, a szokásjogot. aztán a hetek alatt, amíg vártam, hogy az édesapja eljuttassa hozzám a levelet, váltakozott bennem a félelem és a várakozás, kicsit jó lett volna, ha elkeveredik a postán, de túl is akartam esni rajta. mit fogok olvasni, elképzelni nem tudtam, és most kaptam egy kedves hála-irományt arról, hogy milyen sokat jelentett neki a törődésem, a figyelmem. otthon érezte magát a kórházban nekem köszönhetően. de a való világban nem tudok boldogulni. arra emlékszem, hogy akkoriban még egyszer sem kísérelt meg öngyilkosságot, gondolatai viszont kora kamaszkora óta voltak. arra emlékszem, hogy hihetetlen elszántsággal ragaszkodott az ürességéhez, a jövőnélküliségéhez, az örömök és várnivalók nélküli világhoz. arra emlékszem, hogy azt éreztem, annyira haragszik (nem valakire, mert az jobb lett volna, hanem egyszerűen tárgy nélkülien, bele az életbe), hogy mintha nem is állt volna másból, mint abból a visszafojtott dühből. arra emlékszem, hittem benne, hogy ha eljut egy jó pszichoterápiára, előbb-utóbb a gyógyulni vágyást tudja majd választani a haraggal szemben. a haraggal szemben, amit, mint annyira sokan, ő is reflektálatlanul, titkos utakon fordított önmaga ellen. előttem van a direkt-sokat sejtető félmosolya, a válasz helyett felvont válla, a lesütött szemei - ellenállásának apró jelei, ami után mégis válaszolt, mégis megmutatta a rajzait, mégis biztos voltam benne, hogy vágyik a kapcsolódásra. mellékelt most is egy rajzot, a hátán precízen jelölve, hogy egy nagyobb kép melyik szeletét tartom a kezemben. egy-egy darabka belőlem. emlék. - írja. nekem pedig újra és újra eszembe jut, hogy bárcsak ne így akart volna örök nyomot hagyni a világban. bárcsak előtte írt volna. 

és tudom, hogy oltári nagy klisé, de megint arcul csap a felismerés, hogy ugyanaz az időpillanat mennyire mást jelent mindenkinek. ő az utolsó simításokat végzi, mielőtt befejezné az életet. én az első kósza érzéseket figyelem, ahogy megfogalmazódik bennem, hogy szerintem gyerekem lesz.

hetek óta esne jól blogolni, de amiről igazán vágytam volna, azzal kapcsolatban hősiesen kitartottam a nagykönyvben megírt időpontig, és még most is kicsit mellkas-szorító érzés leírni. 

hogy lesz egy gyerekem. 

ez volt a másik dolog, amit kívántam akkor, novemberben, és még bőven covidos voltam, amikor pozitív lett a másik tesztem is. nem tudom, fog-e csökkenni a hála vagy a hitetlenkedés érzése, amikor arra gondolok, hogy valaki itt lubickol bennem. egyszerre húznám az időt, és siettetném az időt, az első pillanat, amikor találkozni fogunk, gyönyörűnek és félelmetesnek képzelem. 

azért próbálok nem folyton rá gondolni, és kidugni a fejem a hormonális hullámokból, olyankor vagy  a dzsungel könyve dalait éneklem vagy bútort rendelek az albérletbe vagy olvasok, például sally rooney-t, akibe teljesen beleszerettem karácsony óta. régen volt már ilyen, hogy szívem szerint ötoldalankénk kiírtam volna valami idézetet a baráti beszélgetésekből vagy a normális emberekből, csak az tartott vissza, hogy túlságosan kamaszos-manírosnak éreztem volna magamat közben. lenyűgözően ír annyira mindennapos dolgokról, lehetetlen nem odaképzelni magamat dublin utcáira. én is azok a nők akarok lenni azokkal a nőkkel akarok beszélgetni. 

szóval sally rooney és második trimeszter. egyelőre nincs is több kívánságom.