ma nem annyira vagyok magamra büszke. egy jó ideje már mindig arra használtam a blogot, hogy a jó dolgokat örökítsem meg inkább, most meg jön elő a régi-régi impulzus, hogy milyen jó is írásban szuttyogni. az elmúlt két éjszakán megint többször kelt á., ami már nagyon régen (legalább egy hónapja, de van az több is) nem történt meg, és ez teljesen kikészített. annyira, hogy ma délelőtt semmi, de semmi türelmem nem volt, és haragudtam magamra, amiért semmi türelmem nincs, és haragudtam á.-ra, amiért öt percet sincs el egyedül, és a haragom miatt meg aztán végképp haragudtam magamra. a dolog úgy végződött, hogy hangosan bömböltem, miközben á. a kendőből pislogott kifelé. aztán elfogyott belőlem a feszültség, á. meg elaludt (amin persze megint elkezdtem bőgni, hogy hogy lehetek ennyire gonosz ezzel a cuki babával, aki egyszerűen csak fáradt volt és kifejezte az igényeit). 

szóval nem mondom, hogy életem napja a mai. miközben minden egyes negatív gondolatom miatt oltári bűntudatot érzek, amiért nem értékelem a szerencsémet, és eltékozlom ezeket a kizárólag-boldogságra-hivatott pillanatokat. amiért nem elegek á. tündércuki reggeli mosolyai ahhoz, hogy átvészeljem a nehezebb órákat. 

és persze, tudom. a bűntudat és az összes többi nyűg is az út része. de attól még tudom nagyon szégyellni magam miatta. pláne, hogy szombaton megtartottuk a szokásos thanksgiving bulinkat is, és akkor bezzeg három cetli kellett, annyi mindenért lehetek hálás, és akkor most hol van belőlem ez a rengeteg hála.

azt hiszem, meg kell tanulnom megengedni magamnak a nempozitív állapotokat. ironikus, hogy évekig dolgoztam azon (terápiában és egyedül), hogy alapvetően pozitív, jelenben élő  és hálateli legyek, és most éppen ez, amit abszolút fejlődésként éltem meg, ez nehezíti meg a negatív hangulataim elfogadását. 

(baromi nehéz a közepúton maradnom, na.)