ez az év, azt hiszem, nehéz volt. nehéz és csodálatos, csodálatos és nehéz. a nagy részében terhes voltam, azt mondjuk a hányinger elmúlása és a júliusi kánikula között nagyon szerettem, hihetetlen élmény volt, hogy formálódik bennem valaki, hogy a testem valami nálam sokkal nagyobb erőnek engedelmeskedve változik. azóta pedig elsősorban á. anyukája vagyok, ez határozza meg a nappalaim, a szaggatott éjszakáim, a szorongásaim, az álmaim. kár lenne tagadni, mégha viccesen morgok is, amikor apám úgy mutat be az xy rendelőintézet orvosigazgatójának, hogy "na, ő az unokás lányom". egyébként azt gondoltam, ezt az identitás-redukciót veszteségként fogom megélni, de nem. igaziból az alváson a kórházi közösségen és a pszichoterápiás agymunkán kívül nincs hiányérzetem, ezekről pedig tudom, hogy előbb-utóbb vissza fogom kapni őket, így alapvetően béke van bennem ezen a fronton. á. egy kis cukiságbomba, ahogy keze-lába jár örömében, ahogy sikongat vagy nevet, amikor puszilgatom, egyszerűen kibírhatatlan. a kedvenceim a reggelek, hallom az ébredését, és bekukkantok a szobájába, ő meg azonnal vigyorog és kalimpál. tényleg minden önuralmamat össze kell szednem, hogy ne csókolgassam folyamatosan, és nagyon hálás vagyok, hogy az anyukája lehetek.

ami nehéz, az inkább az a része(m), hogy mennyire indulatos tudok lenni, amikor azt érzem, hogy már mindent megtettem, de még mindig nem elég, és közben még sehol nem vagyok a saját igényeim (itt nem nagy dolgokra kell gondolni, de mondjuk nyugiban főzni egy ebédet, nem pedig apránként rohangászva, és közben á.-t szórakoztatva) kielégítésétől. szóval ez tud ijesztő és bűntudatos lenni, ahogy az is, hogy a feszültségem nagy része óhatatlanul v.-n csattan, aki békeidőben (aka gyerek nélkül) tökéletes partner lenne, most viszont sokszor érzem azt, hogy túl lassan veszi fel a fonalat, ami rám ró plusz terhet, és ezért haragszom. ördögi kör ez is, mert közben pontosan tudom, hogy ezt a terhet észre sem venném egyéb körülmények között, ami miatt lelkifurdalásom van felé, mégsem tudok lejjebb adni a vágyamból, hogy legyen proaktívabb és néha kapcsolhassak ki a folyamatos felelősségérzetből. nehéz ezt még magamnak is precízen megfogalmazni, van, hogy egyszerűen tényleg annyira fáradt vagyok, hogy a belső káoszon kívül semmit nem tudok érezni, nemhogy összeszedetten kifejezni. ilyen is régen volt már, kicsit olyan, mintha újra hormonviharos kamasz lennék.

a másik nehéz, hogy elveszítettem egy barátot, akire minden különbözőségünk ellenére az örök másik-felemként gondoltam. tulajdonképpen fel sem merült soha bennem, hogy bármi (életmód- vagy élethelyzetbeli másságunk, eltérő habitusunk) közénk állhat, egyszerűen nem szerepelt ez még a legrosszabb forgatókönyveim között sem. több, mint egy év telt el, hogy utoljára találkoztunk, és ez a több, mint egy év sem volt elég arra, hogy a szomorúságom csillapodjon. szidhatnám magam, hogy miért nem elég, hogy gyerekem született, de egy barátság annyira más nexus, és az á. miatt érzett boldogságom annyira más szívkamrába tartozik, hogy úgy döntöttem, nem teszek úgy, mintha jól lennék ezzel. j. halála óta ez a legnagyobb veszteségem, csak ennek a gyásza sokkal nehezebb. a halállal egyszerűen muszáj megbékélni, itt pedig még mindig nem tudtam abbahagyni a k**** reménykedést. 

más baráttól is érzek távolodást, ami szintén nehéz, viszont ezt tudják ellensúlyozni az olyan barátok, akikhez pont, hogy közelebb kerültem. ráadásul a szüleim minden várakozáson felül teljesítenek nagyszülőkként, nem beszélve n.-ról, aki a világ legjobb testvére, szóval ha a bigger picture-t nézem, akkor a mérleg egyértelműen pozitív. ettől függetlenül maga a változás, a kapcsolataim átalakulása nehéz, ezt is kár lenne tagadni, és talán - á. születésén túl - ez a változás és az ehhez való alkalmazkodás az, ami a leginkább meghatározza számomra 2022-t.

ez az év megtanított arra, hogy semmi nincs kőbe vésve. sem a nagyvilág általunk megszokott játékszabályai, sem a mikrokozmoszom építőkockái. hogy én magam nem vagyok kőbe vésve.

nagyon kíváncsi vagyok 2023-ra. az a furcsa érzésem van, hogy most dől el igazán, hogy milyen felnőtt leszek a hátralévő életemben. kicsit izgulok.