tegnap volt 2 hónapos á., amit azzal ünnepeltünk, hogy hazajöhettünk a kórházból. nem egészen 24 órát töltöttünk ott (az enyhe hurutja mellé hőemelkedése volt, amit 3 hónapos kor alatt nagyon komolyan vesznek, megspékelve azzal, hogy az én orvos mivoltom miatt mindent még komolyabban vesznek, így bent kellett maradni megfigyelésre), de olyan volt belépni a házba, mintha hetekkel ezelőtt jártam volna itt utoljára, és mindent hihetetlenül gyönyörűnek meg tisztának láttam. azon egy percig nem aggódtam, hogy á.-nak valóban baja van/lesz, mégis, teljesen maga alá temetett a pánik (1. nem lesz tejem a pániktól, 2. emiatt á. fogyni fog, és nem engednek haza, 3. elkapunk valami fertőzést bent). döbbenetes ez a működés, párhuzamosan fut bennem a racionális és az irracionális szál. instruálok, pakolok, gyereket nyugtatok, humorizálok a nővérekkel, meanwhile legszívesebben leguggolnék az egyik sarokban és csak szoronganék csukott szemmel. 

hihetetlen szerencsésnek érzem magam, amiért ez csak egy intermezzo volt az életünkben. (és hihetetlen nehéz lehet, amikor igazán beteg a gyereked.)