most, hogy múlófélben vannak a rosszullétek, valami másra kéne fogni a lustaságomat - arra gondoltam, elnevezhetném befelé figyelésnek. a befelé figyeléshez nyilván, hogy mozdulatlannak kell lenni. 

egyébként valóban voltam még az előző hétvégén egy elmélyülős mala-műhelyen zs.-val, lett szép tavasz-színű malám mindenféle kedves jelentéssel, szeretem hordani. vicces volt látni a versengő önmagam, akit az elején mindenáron érdekelt, hogy a többiek gyorsabban csomóznak nála, kinek hány gyöngy maradt a tálcáján stb.. mondjuk gyorsan elmúlt, és aztán már tényleg csak csomóztam.

a körmeim is tavasz-színűek, és a levegőben is érezni már a világosságot, viszont ezzel a széllel idén nehezen barátkozom meg. a béka feneke alá lökdösi a vérnyomásom, úgyhogy most újra engedélyezek magamnak egy délutáni kávét, remélve, hogy kivédi az ájulásközeli állapotokat. 

és közben persze nem csak a terhesség történik, hanem kaptam egy búcsúlevelet, amivel kapcsolatban nagyon sokféle érzés kavarog bennem. többek közt egyféle nem mondhatom el senkinek (kivéve a szupervízoromnak)-érzés, ezért döntöttem a megosztás mellett. 

egy olyan lány írta, akit egyszer kezeltem pár hétig, két és fél éve a kórházban, felelősnek tehát kvázi egyáltalán nem kéne magam érezni, mégis, az első gondolatom az volt, hogy tudtam-e volna jobban csinálni, vagy amikor legközelebb bekerült és én pont szabin voltam, magamra kellett-e volna vállalni a visszaérkezésem után, át kellett volna-e hágnom érte az íratlan osztályos szabályokat, a szokásjogot. aztán a hetek alatt, amíg vártam, hogy az édesapja eljuttassa hozzám a levelet, váltakozott bennem a félelem és a várakozás, kicsit jó lett volna, ha elkeveredik a postán, de túl is akartam esni rajta. mit fogok olvasni, elképzelni nem tudtam, és most kaptam egy kedves hála-irományt arról, hogy milyen sokat jelentett neki a törődésem, a figyelmem. otthon érezte magát a kórházban nekem köszönhetően. de a való világban nem tudok boldogulni. arra emlékszem, hogy akkoriban még egyszer sem kísérelt meg öngyilkosságot, gondolatai viszont kora kamaszkora óta voltak. arra emlékszem, hogy hihetetlen elszántsággal ragaszkodott az ürességéhez, a jövőnélküliségéhez, az örömök és várnivalók nélküli világhoz. arra emlékszem, hogy azt éreztem, annyira haragszik (nem valakire, mert az jobb lett volna, hanem egyszerűen tárgy nélkülien, bele az életbe), hogy mintha nem is állt volna másból, mint abból a visszafojtott dühből. arra emlékszem, hittem benne, hogy ha eljut egy jó pszichoterápiára, előbb-utóbb a gyógyulni vágyást tudja majd választani a haraggal szemben. a haraggal szemben, amit, mint annyira sokan, ő is reflektálatlanul, titkos utakon fordított önmaga ellen. előttem van a direkt-sokat sejtető félmosolya, a válasz helyett felvont válla, a lesütött szemei - ellenállásának apró jelei, ami után mégis válaszolt, mégis megmutatta a rajzait, mégis biztos voltam benne, hogy vágyik a kapcsolódásra. mellékelt most is egy rajzot, a hátán precízen jelölve, hogy egy nagyobb kép melyik szeletét tartom a kezemben. egy-egy darabka belőlem. emlék. - írja. nekem pedig újra és újra eszembe jut, hogy bárcsak ne így akart volna örök nyomot hagyni a világban. bárcsak előtte írt volna. 

és tudom, hogy oltári nagy klisé, de megint arcul csap a felismerés, hogy ugyanaz az időpillanat mennyire mást jelent mindenkinek. ő az utolsó simításokat végzi, mielőtt befejezné az életet. én az első kósza érzéseket figyelem, ahogy megfogalmazódik bennem, hogy szerintem gyerekem lesz.