és egyébként nagyon sokat segít, hogy az utóbbi években már nem csak cukormázasan lehet beszélni a gyermekágyas időszakról. biztos vagyok benne, hogy sok múlik a babák (és anyák) temperamentumán, és abban is, hogy valakinek főleg a csodaszépsége marad meg. mert csodaszépség is akad bőven, á. cuki kis hangjai, a grimaszai, a keze, ahogy taperol kajálás közben, az apró lábujjai, a gyönyörű füle, az egyelőre reflex-mosolyai, a napról napra tágabbra nyíltabb szemei. viszont ott vannak az egymás után múló órák is, amiknek a felében szoptatok, a másik felében pedig különböző módokon ringatok-nyugtatok-altatok, hogy aztán hátha legyen fél órám a következő szoptatásig úgy, hogy mindkét karom és kezem a rendelkezésemre áll. el sem tudom képzelni, milyen lehet ezt totálisan egyedül csinálni.

néha arra gondolok, a legtöbb dolog, amit hittem magamról - hogy erős vagyok, kitartó és van akaraterőm - az puszta képzelgés volt, légvár. néha megijedek, hogy cserbenhagy a testem, és soha nem leszek már önmagam. néha jól esne visszaugrani az időben, és elmenni egy baráti találkozóra, csak úgy inni egy fröccsöt. vagy lemenni most a balatonra n.-ékkal, akik ott vannak, ahol a tavalyi szülinapomat töltöttük. néha egyszerűen csak be akarom dugni a fülem és átaludni az éjszakát.

és néha sikerül fejbe kólintani magam, és drámázás helyett visszatérni a földre. a földre, ahol nincs négy hete, hogy szültem (ma kerek 24 napos á.), és képes vagyok órákon át sétálgatni és gugolgatni á.-val, és máris rám jönnek a nadrágjaim. ahol máris meg tudom különböztetni a kisfiam sírásait - mikor éhes, mikor diszkomfortos, és mikor dobta le az ékszíjat egyszerűen az előző két ok valamelyike miatt. ahol máris van egy hozzávetőleges rutinunk, és néha két kajálás között nem csak nyűglődés-elhárítás van, hanem érdeklődő nézelődés és dumálgatás is. ahol ha minden kötél szakad, legalább három embernek szólhatok, hogy szeretnék kicsekkolni egy órára. ahol pontosan tudom, hogy a türelem nem az erényem, és az ingerszegénység és itthon ülés nem a közegem, és egyszerűen ezeket el kell fogadni, mint a szülésnél a fájdalmat, go with the flow. és ahol azt is pontosan tudom, amit a kisfiamnak is szoktam mondogatni a hasfájások alatt, hogy egyszer minden elmúlik. 

nem hinném, hogy valaha úgy fogok visszaemlékezni az első hetekre, mint életem legszebb időszakára, ez nekem az egyetemnél sem jött be, ez a majd megszépül idővel, ezek a legjobb éveid-duma. az orvosit igenis végigkínlódtam, és a gyermekágyas időszak igenis nagyon nehéz. de ahogy az egyetemen átsegített a kép, hogy egyszer pszichiáter leszek, ezeken a heteken átsegít a kép, ahogy á. rám mosolyog (de tényleg rám), ahogy hintázunk a játszótéren vagy várat építünk neki a kertben vagy magyaráz az ovis napja történéseiről. 

és az is segít, hogy erről merek így írni.