repülnek a hetek, az elmúlt években mindig a munkára fogtam, de most nem tudom másra, csak a harminc feletti élet bermudaháromszögére. napok óta sokat foglalkoztat valami, nem az én történetem, nem írhatom meg, de akárhányszor rágondolok, szembesít egy olyan tulajdonsággal, amire mindennél jobban felnézek, azt hiszem. ki hogyan kezeli egy veszteség félelmét, kiből mit hoz ki a gyász. nem igazán van a fejemben konkrét terv arra vonatkozólag, hogy mit szeretnék átadni a kisfiamnak, de a nagyvonalúságban, remélem, példát tudok majd neki mutatni én is. egyelőre mondjuk ott tartok, hogy eldöntöttem a babakocsi színét (okéoké, v. döntötte el, én csak az előzetes szűrőfunkciót töltöttem be) meg mindjárt eldöntöm a játszószőnyeg tematikáját is (vagyis megkérem v.-t, hogy válasszon a kettőből). teljesen kikészít a helyzet, amikor két, alig különböző dolog közül kell választani, komolyan mondom, az összes ügyeleti vagy terápiás döntésemet gyorsabban és magabiztosabban hoztam meg, még kezdő rezidens koromban is. 

amióta terhes vagyok, irtó élénkek az álmaim, csomószor a fél életem szereplőgárdája felvonul bennük. a héten többször álmodtam j.-val meg e.-vel, ráadásul mindig valami terápiás közegben. most éjjel például családállításon voltunk m.-nál egy gyönyörű hegyvidéki placcon, ahonnan aztán végig tolatva kellett legurulnom a kocsival. h.-val is többször összefutottam már, mintha legalább az álmaimban fel szeretne oldódni az összes valaha átélt női konfliktusom, amit cipelek. még jó, hogy nincs sok belőlük, mert már csak kilenc hét.