egyébként a szőrtelenséget (és frissen manikűrözött körmöket) félretéve is úgy érzem, hogy készen állok. csodával határos módon, és elsősorban a családom hiperaktivitásának köszönhetően berendeztük a házat, van kanapé, szoptatós fotel, életem legkingsize-abb ágya, és mindjárt kész az ikeás csodagardrób, amibe legalábbis a ruháim fele befér. iszonyú mázli, hogy van egy használható garázsunk, ahol anyukámmal a héten átlátható dobozokba pakoltuk az összes, a házba jelenleg nem behurcolt holmimat, így később könnyű lesz megtalálni mindent (pl. a kerámia-tárgyaim nagy részét vagy az egymillió képemet, amiket egyelőre - hatalmas önfegyelemmel - nem kezdtem el gátlástalanul kiaggatni az összes falra). a gyerekszoba pedig egyszerűen tökéletes, sem n., sem én nem gondoltuk volna, hogy ennyire fantasztikusan sikerül majd, pláne, amikor épp a projektorral és a remegő kezeinkkel bénáztunk, hogy a megrajzolt állatkák sziluettjeit valahogy a falra vetítsük. mindenesetre csodálatos lett, a fotelágyam szintén csodálatos, úgyhogy ha lenne ilyen opció, én is gyerek szeretnék lenni magunknál. de megelégszem azzal is, hogy a kisfiam anyukája lehetek.

jó lenne valahogy nagyon erősen megőrizni ezt a mostani időszakot. nem elsősorban a babavárás utolsó heteire (napjaira!!!) gondolok most, hanem arra, hogy mennyire sok mindent kapok a környezetemtől. a két kisgyerekes barátnőm kitesz tizenkettőt is, j. felutazott egy óriási zsák babaruhával hozzánk a héten, az elmúlt 9 hónapban az összes praktikus tanácsot tőle kértem és kaptam, l. a saját, lassan szintén utolsó trimeszteres terhessége (és meglévő kétévese) ellenére felajánlotta, hogy hoz nekünk sütit-bármit a gyermekágyas időszakban, és mindketten mondták, hogy jönnek már az első napokban is, ha nekem az lesz az igényem. a családom nélkül pedig, azt hiszem, valóban elsüllyedtem volna a bizonytalanság és káosz különféle bugyraiban, és nem tudtam volna igazi otthonba hazahozni a kisfiamat. minden szempontból támogattak és támogatnak, és tényleg csak remélni tudom, hogy lesz lehetőségem ezt valaha viszonozni. persze, mindkét szülőm az unokája miatt lelkes, de ezt a segítséget akkor is én kaptam. apukám nélkül nem lenne babakocsink, anyukám nélkül nem lenne ennyi übercuki babatakarónk és törülközőnk (és főleg, nem lenne minden polc felfúrva a helyére és patikarend a garázsban), b. nélkül nem lenne gardróbunk, és n. nélkül egészen biztosan nem lenne bálna és narvál a falon. és igen, nekem is összeszorul a szívem az inflációtól, az eurótól, a rezsitől és mindentől, és az is ijesztő, hogy v. mennyire nem látta át most ezt az egész helyzetet, és milyen sokszor éreztem magam emiatt egyedül annak dacára, hogy nagyon nyíltan kommunikáltam minden feladatot és szükségletet, beleértve az érzelmi szükségleteimet (és az ő részéről sem hiányzik sem a lelkesedés, sem az igyekezet), de mégis, ha globálisan nézem a képet, akkor mindsetem a hit és biztonságérzet. szóval, tényleg jöhetsz, kisfiam.