fejem tetejére állt a világ.

a biztonság kedvéért ma azért inkább még csak a számat tátom, nyaralást holnaptól keresgélek.

meg abban sem vagyok egészen biztos, hogy a boldogság az ideillő és illendő érzelem. 

meg lehet, hogy el sem merem hinni.

ihlet kéne. a lakásnézéshez, például. mert lesz. lakásom. saját. mennyiben árulkodik vajon a diszfunkcionalitásomról, hogy amióta ez tény, totálisan le vagyok fagyva, mert hogyan kezdjek hozzá az annyi sok lehetőségből válogatni. és egyáltalán, hogyan kell berendezni egy lakást, kreatívan, stílusosan. amikor arra is másfél napba kerül rávenni magam, hogy az ügyeleti holmijaimat kirámoljam a táskából, vagy eltakarítsam az asztalról a felgyülemlett számlafecniket. szóval most akkor merjek képeket nézegetni a művészetterápiáról? meg ötleteket a pinteresten? szóval most akkor ez igaz?

hú, de sz** vagyok a kezdésekben.

ő még nem is tudja, mert tegnap reggel beszéltünk utoljára, amikor még a kórházban voltam, ő meg a piacon teljesítette családapai kötelezettségeit. és azt sem hiszem, hogy együtt fogjuk a lakásokat járni, ami persze talán jobb is, mert minek éljem bele magam a párság illúziójába. én nem is értem, hogy van pofája a szívemnek szerelmesnek lenni belé. hogy van pofája az agyamnak reménykedni. amikor olyanokat mond, hogy ő nem tudja. ő még mindig a csodára vár. aztán kiderül, hogy a csoda akár az is lehetne, ha accidentally teherbe esnék. hogy van pofám szerelmesnek lenni belé, ismétlem, h o g y a n. 

az új lana del rey ellenben tényleg klassz. el is kezdtem aranyra festeni a körmeim. ehhez a zenéhez kizárólag az arany körmök illenek.

vannak néha ezek a túl éles kontrasztok a tegnap és a ma között. vagy maradjunk inkább annál a verziónál, hogy az egész meg sem történt. (nem a ma, a tegnap.)

két filmbe illő ház fogja közre szimmetrikusan az utca bejáratát a tér felől, és mintha egy jelenetben sétálnék át közöttük a lakás felé. aztán túl sokszor találom el a történet végét.

milyen nagyon könnyen tudok dobálózni én a tetteimmel. 

- nagyon szép a feleséged.

- ne is mondd. néha úgy szoktam nézni, mint egy szobrot.

nemtudomhányév házasság, de minimum tizenöt (meg négy gyerek) után. most akkor mégis? kezdjek el hinni?

két napig nem néztem a szemöldököm felé, hát, nem tenném ki instagramra a  látványt, ami ma reggel fogadott. 

már csak öt óra, és e. befejezi az egyetemet.

már csak egyet kell aludni, és az okos húgom is befejezi az egyetemet.

öreg vagyok, és túl változatos korosztály iránt vagyok képes anyai érzéseket táplálni.

most akkor vagy beköltözött a belvárosba valami rendkívül csípős rovar/bogár-banda, vagy allergiás vagyok magamra.

ez viszont annyira cuki így reggelre. mégis érdemes volt a múltkor betévedni a promodba. mindig ott soundhoundolom a legjobb dalokat:

a hatodik és hetedik kilométer között az az érzés, hogy bármeddig. bármeddig és bármit. meg a rosszmájú gondolat, hogy akkor most posztoljam ki én is a fészbúkra, hogy szigetkör - 26 perc 20 másodperc? ez ugyanis a volt évfolyamtársaim között az új sikk, 28 perc meg egy gyors szelfi. mondjuk jogos (lenne) a kérdés, hogy ez engem miért zavar ennyire. 

aztán persze két másodperc alatt zökkentem ki, miután légzésszabályozás helyett arról kezdtem el gondolkodni, hogy hogyan fogom ezt itt megírni. aztán, hogy azt is megírom, hogy erről gondolkodtam. aztán, hogy vajon azt is meg fogom-e írni, hogy arra gondoltam, megírom, hogy mire gondoltam. aztán már nagyon kellett röhögnöm, amitől nyilván beleállt a szúrás az oldalamba. aztán lefutottam mégis a tizenhatot, és azzal jutalmaztam magam, hogy kettesvillamossal jöttem hazáig, annyira szeretem a nyáriesti budapestet, hogy sose lesz belőle elég.

tegnap meg túléltem egy újabb ügyeletet, csak azt nehéz néha feldolgoznom, hogy ezzel nem az van, hogy majd egyszer túl leszek rajta, csak ki kell bírni. merthogy van az a baromi nagy szívás, hogy minden hónap után jön egy következő, és annak a három ügyelete, meg a következő, meg a következő. és ha jól mentalizálom a többieket, akkor még bő egy év múlva is ugyanilyen gyomorgörccsel fogok eltölteni minden egyes alkalmat.

megyek is inkább szülinapi tortát enni. (a pofátlan húgocskám öregedett már megint egy évet, pedig többször mondtam neki, hogy nem vet rám jó fényt ezzel. ezek a mai huszonnégyévesek, ezek sem a régiek már.)

- bezzeg a futballpályák, azok kellettek. mondta a konszolidált nyugdíjas néni a hármas metrón, miután harmadik megállója mondta be a sofőr, hogy forgalmi dugó (???) miatt a metrószerelvény állni kényszerül, és szíves türelmünket kérik.

én meg elmentem borozni futás helyett. bátran lőjetek le, ha ezek után van pofám rácsodálkozni a hashurkáimra. 

not everythig that counts can be counted,

and not everything that can be counted counts.

but some things that count can be counted - 

and they should be.

egyébként meg baromi dühös vagyok, mert fel kell dolgoznom a hülye autogén tréning* hülye elméleti órájára hülye, értelmetlen, irreleváns cikkeket szerdára, és semmi kedvem. és törzsképzésre sincs kedvem menni, diáknak lenni megint, írni alá a katalógust, mondjam vagy mutassam, hogy mennyire unom már ezt a helyzetet is. és végképp semmi kedvem a főigazgató urunknál vizsgázni újfent, akkor sem, ha semmi tétje, mert készülni úgyis fogok, vérciki lenne nemtudni, és ne már, hogy erre menjen rá a következő hétvégémnek az a része, amikor nem ügyelek.

pedig nézhetném azt az oldalát is, hogy az előző hétvégén viszont az ő (ti. a főig. úr) jóvoltából voltunk wellnesskedni szakmailag fejlődni mátraházán egy gyönyörű hotelben, vagy hogy ezen a hétvégén nem ügyeltem és a takarításon kívül semmi hasznosat és/vagy kötelezőt nem csináltam, vagy hogy legalább együtt fogunk a nagyvárad téren ücsörögni r.val két teljes héten keresztül.

juhé?

*: ami nem hülye, mármint a módszer, mert nagyon megszerettem így az önismereti fázis végére, és komolyan nem tudnám befejezni nélküle a napomat, tudom, mert megpróbáltam.