nem hiszem, hogy bánom. hogy az arcomra van írva az összes érzésem, hogy át tud rajta suhanni egy árnyék, látja, és azonnal kérdezi. hogy az övére nincsen ráírva semmi, mégis kitalálom, ha valami van, és azonnal kérdezem. hogy a bőröm olyan sima, hogy muszáj hozzáérni, és hagyom, hogy hozzáérjen. valaki, akinek nem szabadna, mégis így érzem helyesnek. nem hiszem, hogy bánom. ó, bolond nárcizmus, komolyan hiszem, hogy segíthetek. hogy a bőröm érintése fogja majd megmenteni. hogy attól, hogy visszaszorítom a kezét, majd nem fogja újra literszámra inni a pezsgőt. 

nem hiszem, hogy bánom. a napokat, amikor semmire nincs időm, mert betegfelvételek meg zárók meg telefonok. kicsit hisztizek, persze, a rend kedvéért, de szeretem ezt a forgószél-üzemmódot, ettől sokkal inkább orvosnak érzem magam, helló, nárcizmus, megint.

és nem hiszem, hogy bánom. hogy ott tartunk megint, hogy értem jött a keddi képzésre, és fagyiztunk a daubnerben, és az ügyeletem után feküdtünk az ágyamban, és már megvan az együttalvásunk dátuma (csak el kéne cserélnem az ügyeletet addig).

nem hiszem, hogy bánom. hogy így a jó minden, és még az ordítóan irracionális, hülye döntéseimet sem vagyok képes bánni.

kicsit megnyugtat, hogy mások se írnak, akiket igazán olvasok, különben még emiatt is támadhatna a lelkifurdalás. most egy pillanatra elgondolkodtam, hogy furdalás helyett ismeretet kellett volna írnom. de hát nincs is értelme. a lelkiismeretnek. vagy csak nekem nem stimmel. persze, a szó. vagy ha szószerint vennénk? úgy rögtön más? 

lelkiismeretes vagyok. ismerem a lelkem. na és ha ismerem. onnantól már lelkiismeretes is leszek rögtön?

(és mi van akkor a lélekvesztővel.)

doktornő, bocsásson meg, félreismertem, fogad messziről ordítva a figyelőben az a mániás pasi, akit két hete vettem fel, az előző ügyeletemben, és nagyjából százszor hülyekurvázott le az exploráció alatt, amikor egyáltalán hajlandó volt kommunikálni velem. azt nem értem, miért változott meg az álláspontja (nagyjából ugyanolyan mániás, mint volt), mert azóta nem találkoztunk, de ilyen szépen még sosem ribanctalanítottak.

imádom a munkámat.

mentem a rádayn, és még a körúton sem bírtam abbahagyni, hogy azt reméljem, ott van mögöttem, csak nem jön oda, annál nagyobb legyen majd a meglepetés, közben meghatottan mosolyog, hogy mekkora hazugság volt az a lendület, amivel elindultam a púder elől, hogy minden lépésnél szeretnék leguggolni a földre, nem, mert inkább feküdni, kapaszkodni hisztérikusan egy kerítés rácsaiba. 

mekkora hazugság az az erő, hogy kimondtam, amit tudom, hogy ki kellett.

mekkora hazugság, hogy előtte nem a szöges ellenkezőjét gondoltam, amikor hívott, hogy nem szállt fel a repülőre bécsben, hanem a pályaudvaron van, és indul haza, nem tud most elmenni. 

mekkora hazugság, amit épp most mesél otthon a feleségének.
mekkora hazugság, hogy nem remélem azt, hogy mégsem hazudik neki.

mekkora hazugság, hogy nem akarom, hogy felhívjon. ma. holnap. ma. most. most. most.

közben meg sokkal szomorúbb dolgok vannak. mert meghalt ő, akit, most már elmondhatom, ötödéves neurológia gyakorlaton ismertem meg a klinikán, akkor volt az alzheimere meg a parkinsonja közepén, legalábbis pont ott, amikor még megéli, hogy mennyire nem oké, ami vele van, és fél, és szégyelli, és nem akar megőrülni. és egyetemi docens és nem tud lerajzolni egy órát, és nem tud felvenni egy kardigánt, mert elfelejtette a mozdulatokat, hetekig voltam akkor szomorú miatta, nem tudtam kiverni a fejemből. és ma meghalt.

legalább szégyelljem magam, amiért miattam bőgök mégis.

azért reggel voltak páran a metrón, akiken napszemüveg volt. ilyenkor az első empatikus gondolatom az szokott lenni, hogy biztos nemrég volt szemműtétük, és fénykímélet szükséges. de nekik a fejük tetején volt, szóval egyéb problémájuk lehet.

meg azt sem értem, hogy miért olyan nagy hír, hogy vége lesz az iwiwnek.

térdig gázolok az érthetetlenségben ma.

elkezdték utalni a markusovszkyt, úton a mango-ból rendelt cipőm és a héten fél év után találkozunk r.val.

történelmi pillanataim.

mindjárt keresek hozzá zenei aláfestést.

valamiért mehetnékem lett most megint. talán mert apukámmal beszéltünk pénteken erről, kérdezte, mi lesz, ha e. befejezi az egyetemet, meg beszéltünk a lakásról is, amit ha anyukám eladna, a ránk eső pénzből lehetne venni egy másikat. talán mert tegnap úgy költöttem ruhákra, mintha tényleg lenne pénzem. talán mert unom, hogy hiába szeretek itt lakni, mégsem vagyok motivált a kreativitásra, nem az én lakásom, nem is lesz az, nem fogok felfúrni felfúratni egy árva szöget sem, kissámlinál nagyobb új bútor meg be se férne a szobámba. talán mert a múltkor megnéztem t.ék lakását, és ha valaki, akkor ő kreatív, és nagyjából egyezik a stílusunk is, és jó lenne akarni ezzel foglalkozni. talán mert így két hét után illene takarítani már, és még a költözés macerája is kecsegtetőbbnek tűnik a portörlésnél.

sanda a gyanúm, hogy az ún. igazán kedves emberek nem fáradnak el a munkanap végére a hidegrázásig attól, hogy egész nap kedvesek voltak. de fátylatrá.

mert akár igazi, akár fake-kedves vagyok, az igazi volt, hogy mindenki nagyon örült nekem, és kaptam sok puszit (munkatársaktól) és egy rózsát (betegtől), amit nem szabadott volna levágni, úgyhogy a pulcsija alatt rejtegette, bőre épségét kockáztatva, mi a gentlemanség, ha nem ez. és arra gondoltam, hogy én pont az a lány nő vagyok, akit utálni szoktak a más nők, és itt mégis szeretnek. de főleg arra gondoltam, hogy az a. meg aztán végképp az a nő, akinek utálnia kéne a nagykönyv szerint (rajtam kívül nagyjából minden friss húsra pufog is), ehhez képest meglátott reggel a referálón, felnézett a plafonra, és rendkívül artikuláltan az hagyta el a száját, hogy navégre. és néztem az arcát, és ez nem egy cinikus navégre volt.

aztán a mentősök örültek, hogy nem voltam bunkó. aztán nem-nemörültek, amiért várniuk kellett, amíg átértem a vizitről, és aztán szájhúzás nélkül visszavittek betegestül. aztán nem lettem dühös, amikor elszállt a nagyfokú precízséggel megírt kórrajzom. aztán kaptam csokit madridból és milkát a büféből.

aztán eszembe jutott, hogy nem akarok az a lány lenni, aki összejött valami foglalt pasival, és azóta csak arról ír. én jó énblogot akarok írni jól akarok lenni meg sokoldalú meg izgalmas, de azért most megint jó érzés ez a szerelem.

majdnem megugrottam a kamaszkori rekordomat ezzel az este délután hattól mostanáig tartó alvásommal. mondjuk akkor még délután egykor keltem, és főleg azért aludtam át fél napokat, hogy azzal is teljen az idő, nem pedig azért, mert éjfélkor* meg hajnal félötkor** hoztak a mentősök beteget.

mindenesetre felbecsülhetetlen érzés , hogy újra tudok fókuszálni embernek lenni, mert lássuk be, nem megy nekem ez a nemalvás. bulizás miatt sem ment soha (egy-két alkalmat leszámítva), nehogy már pont az ügyeleti éjszakák hozzák meg a kedvemet. nem is hozzák.

meg az öregedéshez se hoznak kedvet, tulajdonképpen egész tegnap azon kattogtam, hogy van-e vajon az egészségügyben dolgozó, gondolkodó emberek között bárki, aki szívesen érné meg a nyolcvan-kilencvenet. szerintem semmi szép és egyéb emelkedett nincs benne, ellenben van egy csomó testi nyűg és rigolya. és/vagy demencia. vagy demenciával társult paranoid zavar. vagy demencia nélküli paranoid zavar. és kórház, ahová nem érted, miért kerültél. vagy kórház, ahová mindenképpen be szeretnél kerülni, mert otthon maximum a telefonhoz lehet szólni, heti egyszer, jóesetben. 

szóval melyiket válasszam. és nyilván még mindig tudom, van erre is azért példám, hogy lehet szépen (minden relatív) megöregedni. elég, ha szellemileg fitt maradsz, és csak lassabb leszel meg fáradtabb. elég, ha ehhez még van egy jófej lányod/fiad/unokád. de amíg erre senki nem tud garanciát nyújtani, addig maradnék a tragikusan fiatalon elhunytnál.

ez viszont agyonhallgatandó. nem is értem, hogyan felejthettem el fél évtizedre a hangját:

*: még nem aludtam.

**: az előző, félkettőig tartó dokumentálás, majd felajzottan vergődés után épp végre mélyen aludtam.

(no one belongs here more than me you.)

el kéne dönteni, sírás vs. röhögés, amiért creusa a héten megtudta, hogy a nagyjából egyetlen önmaga által  is elismert erénye (a haragtartási képtelenség) abból a fakadt, hogy megrekedt azon a fejlődési szinten, ahol az adott személy iránt érzett, egymással ellentétes érzések mission impossible. 

szóval az van, hogy k***vára nem megbocsátó vagyok, hanem képtelen vagyok pár napnál tovább elviselni,  mert szerintem azt nem szabad, hogy dühös legyek valakire, akit szeretek. 

aztán a terapeutám felvetette, hogy rá alkalomadtán haragudjak bátran, mert az kell. amit tudok, magamban viszont kuncogtam a markomba, majd, ha fagy, mégis mit gondol. ráadásul őt duplán szeretem, mert áttételileg meg emberileg pláne.

főleg időhúzásból írok különben, mert már csak két rész van hátra a hídból, és minimum egyre ebből a holnapi ügyeletben lesz szükségem. 

egy skandináv sorozat az átmeneti tárgyam.

túl sok mindenki élete helyében lennék szívesebben.