múlnak az egymástalanul töltött órák (mit órák, én a másodperceket tartom számon). dühös vagyok, amiért legalább egy kutyád nincsen, akit elvihetnél sétálni, szükségem van minimum a hangodra. ha millió karom lenne, mint annak a valamelyik hindu istennek, se lennék hozzád elég. szükségem van arra, hogy veled álljak a sorban tejjel meg kenyérrel, szükségem van arra, hogy a te horkolásod miatt legyek kialvatlan.

sosem fog kiderülni, nem csak illúzió-e az egész. és ha egymáséi lehetnénk, akkor is ilyen irgalmatlanul tökéletesen illene az orrom a nyakad öblébe. és ha a nap huszonnégy órájából válogathatnánk, akkor is fulladásig kezdene el verni a hülye szívem, ha meglátom a neved a telefon kijelzőjén villogni. kész röhej, ahogy néha dörömbölni tud, ablakosra fognak törni a bordáim.