most akkor ne mossam el a bögrét, a mélytányért, a lapostányért, ne mossam el a poharat. jelenléted nevetnivalóan hétköznapi nyomait. (még a végén el sem hiszem, hogy itt voltál. még a végén el sem hiszem ezt a napot.)

meddig tartható, hogy csak melletted akarjam a levegőt venni. ahogy sétáltam haza, néha-néha felvigyorogtam az égre, és kisuttogtam, hogy annyira. szeretlek. meddig tartható ez a kölcsönös hála. meddig, hogy mindig éppen akkor hívsz fel, amikor a legjobban kell, hogy felhívj. másodpercre pontosan, mint tegnap. 

meddig leszek képes szeretni téged annyira, hogy kilökjelek az ajtón, amikor képtelen vagy elindulni.

(pechemre jelenleg az örökre tűnik a legvalószínűbb válasznak. ábszurdum.)